47.Az ideális család

Sziasztok!

Tudom, hogy megint késtem, és nem hétfőn hoztam meg a részt, de mostanában élni nincs időm, hála a sulinak, és a drága tanáraimnak is... Hosszabb részt szerettem volna még ettől is írni, de már annyira kivagyok, hogy már értelmes mondatokat sem tudok írni, így az előre eltervezettnek csak a fele lett. Jó olvasást! :)

Hiába hagytuk el a táblát, de szemem előtt még mindig az lebegett, hogy „Köszöntjük Bradfordban!”, sőt a távolság növekedésével izgulásomat felváltotta a félelem. Próbáltam nyugodtnak látszani, de szerintem nem sikerült. Ujjaimat tördeltem, s valami menekülési terven gondolkoztam. Egyetlen megoldásnak az tűnt, hogy kiugrom a kocsiból, de nem akartam, sem a saját, sem a baba életét kockáztatni, ezért inkább maradtam a helyemen.

Az ablakon néztem kifelé, és a mellettünk elsuhanó tájat figyeltem, ami ugyan nem kötött le, mert csak jobban emlékeztetett arra, hogy hamarosan megérkezünk Zayn szüleihez, ami egy kicsit aggasztott is. Annak ellenére is, hogy Zayn anyukája a kezdetektől kezdve kedvesen viselkedett velem, még akkor is, ha valakitől meg is tudhatta, hogy milyen múltam van, azonban apjával igaz még nem beszéltem, de valószínűleg nem kedvel. Mintha Zaynnek is feltűnt volna hirtelen hangulatváltozásom, ugyanis az útról leemelte tekintetét, és rám nézett, és a kezemet is megfogta, mert pirosat kaptunk, aminek örültem, hiszen ez késleltette a megérkezésünket. Zaynre pillantottam, s akaratlanul is eszembe jutott az, amikor James bemutatott a szüleinek ugyanebben a városban. Nem volt kellemes emlék, sőt egyenesen borsózott tőle a hátam. Akkor is hasonló helyzetben ültünk a kocsiban, annyi különbséggel, hogy James üvöltette a zenét, és a kezemet görcsösen szorongatta, s néha félrerántotta a kormányt, vagy éppen a két sáv között cikázott. Mellettem ülő srác szemei ugyanúgy csillogtak, mint akkor unokatestvéréé, és ez kicsit megijesztett. Kihúztam kezem Zayn ujjai közül, ami nem kicsit lepte meg őt, de továbbra sem vettem le a tekintetem róla. Egymás szemébe néztünk, de én lehajtottam a fejem, és a szememet is lehunyt, ami James szavaival azt jelentette, hogy vesztettem. Az ő hangja és nevetése csengett fülemben, és akaratlanul is felidéződött bennem az első találkozásom Jamesszel.

Hűvös tavaszi este volt, amikor egyedül sétáltam a városban, miután elszöktem otthonról. Persze nagyokos módjára csak egy pulóvert vittem magammal. Fáztam, és séta közben hörgést hallottam valahonnan a hátam mögül, nemhogy elmenekültem, hanem pont a hang irányába indultam el. Mikor odaértem a sikátorhoz ott volt James és egy fiú, akit pont akkor ütött meg sokadjára – gondoltam a sikolyok, s amiatt, hogy a földön támaszkodott meg, és ajkai is felrepedtek – mikor a sikátor bejáratánál voltam. Veszélykereső énem egyből elindult feléjük, majd a srác elé álltam, ami mindhármunkat meglepett. A bántalmazott kihasználva a helyzetet, elmenekült, így már csak ketten maradtunk Jamesszel. Szívem a torkomban dobogott, és belenéztem a velem szembenálló illető szemébe. Sötétség tükröződött benne, és mérhetetlen harag, mert miatt elszökött a fiú, akit éppen péppé akart verni. A falhoz lökött...

Dudált valaki ezzel visszahozva a valóságba. Kinyitottam a szemem, s láttam, hogy Zayn aggódva figyelt, de egy újabb dudahang miatt visszafordult az út felé, és elindult. Topán hallottam, hogy kérdezett valamit, ami valószínűleg a „Min gondolkozol?” volt. Nem feleltem rá, mert nem voltam biztos benne, hogy azt a kérdést tette fel. Ezután nem kérdezett többet, pedig láttam rajta, hogy nagyon is tudni akarta, hogy mi volt az előbb velem. Nagyot nyeltem, és úgy döntöttem, hogy elárulom neki, hogy mire gondoltam, mikor a lámpánál álltunk.

-Amikor először találkoztam Jamesszel – mondtam. Állkapcsa megfeszült, és a kormányt is görcsösebben szorította, mint eddig.

-Bántott? – hangja idegesen csengett. Nemlegesen megráztam a fejem, és tényleg így volt. Azon kívül, hogy a falnak lökött, semmi bajom nem származott belőle, sőt kifejezetten mulattatta, hogy szembeszálltam vele, mikor kérdezett valamit, vagy hogy ellöktem magamtól. Különös, de akkor az adrenalinnak köszönhetően nem féltem tőle. Bár az is lehet, hogy akkor nem érdekelt, hogy mi történhetett volna velem. Az akkori érzéseimre már nem emlékszem tisztán, csak arra, hogy aznap, mikor találkoztunk valami megfogott benne, és a mai napig sem tudom, hogy mi. Talán a veszély, ami vele járt.

Zayn reakciómat látva megkönnyebbült, és vonásai megenyhültek. De még mindig feszültnek tűnt, és még mindig görcsösen markolta a kormánykereket. Sebváltón pihenő kezére csúsztattam az enyémet, és gyengéden megszorítottam, majd egy halvány mosollyal ajándékoztam meg.

-Nem fogom hagyni, hogy James akár még egyszer is bánthasson, s ha ehhez az kell, hogy a nap huszonnégy órájában testőr legyen melletted, akkor megteszem! Nem fog érdekelni az ára, csak az, hogy biztonságban legyetek. – mondandója végére sikerült lenyugodnia, de ennek ellenére láttam rajta egy kis dühöt is, amit valószínűleg James személyének felemlegetése idézett elő.

Mindkettőnk múltjának szerves része James, de a sebek, amiket rajtam ejtett, sosem fognak eltűnni, s attól, hogy senkivel sem beszéltem róla, csak még fájdalmasabb. Szerencsére már három hete nem adott életjelet magáról, de ez nem jelenti azt, hogy nem fog újra felbukkanni, ha úgy tartja kedve. És van egy olyan érzésem, hogy hamarosan megjelenik az életünkben.

-Nem védhetsz meg mindentől! – csattantam fel, miközben elvettem kezét az övéről, és az arcát kezdtem el figyelni. Egy pillanatra nézett csak rám az útról, de akkor is kissé morcosnak látszott, azonban mosolyát elfojtotta. Kíváncsi lettem volna rá, hogy mire gondolt, de volt egy olyan érzésem, hogy megjegyzésemmel kapcsolatos.

Az út többi része csendben telt, ami alig lehetett több öt percnél, hiszen amint elhagytuk a jelzőlámpát, s bekanyarodtunk az egyik utcába, a kocsi lassítani kezdett, és egy takaros kis családi háznál állt meg végül, melynek falai fehérek voltak. Minél tovább néztem a falat, ínnál inkább éreztem, hogy a vér kitódul arcomból, és hasonló árnyalatú lesz. Ezzel egy időben félelemmel néztem a házra, s nem sok kellett hozzá, hogy megfutamodjak annak ellenére is, hogy én vettem rá Zaynt, hogy eljöjjünk.

-Mehetünk? – hallottam meg Zayn hangját közvetlenül mellettem. Értetlenül fordultam oldalra, és láttam, hogy a nyitott ajtón hajolt be hozzám. Fogalmam sincs, hogy mikor került oda, de ezek szerint Lilabugyi kapitány teleportálni is tud. A bejárati ajtó felé pillantottam, és nyugodtan konstatáltam, hogy még zárva. Remek, igazán remek.

-Oké, akkor megszökhetek! – kipattantam a kocsiból Zaynt félrelökve, és elindultam arra, amerre jöttünk, de Zayn alig négy lépés után elkapott a derekamnál, és nevetve visszahúzott. Dúrcásan fontam össze mellem előtt karomat – Engedj el! – követeltem – Majd azt mondod, hogy kovászos uborka mérgezést kaptam.

Ettől csak jobban kezdett el kacagni, és hiába hoztam fel még oknak, hogy bezöldülhetek az uborkás mérgezéstől, csak röhögött rajtam. Mikor nevetése csitult, megfordított karjában, így már szemben álltunk egymással. Bosszúsan néztem rá, de ő továbbra is csak mosolygott.

-Menni kéne. – próbált sürgetni. Felőlem mehetünk haza. Az tökéletes lesz – Úgy értem be, a házba – tette hozzá, mintha a gondolataimban olvasott volna.

Elengedett, de kezével azonnal összefont karom után nyúlt, megfogta csuklómat, és kihúzta a szorításomból, majd ujjait összekulcsolta az enyémekkel, és a bejárathoz kezdett el vezetni. Szívem torkomban dobogott, s Zaynt tyúklépéseimmel próbáltam lassítani, de minden erőlködésem ellenére is hamar az ajtóhoz értünk. Zayn már nyúlt is a kilincshez, amikor az ajtó kinyílt, és a fekete hajú srác anyukája nézett vissza ránk mosolyogva. Arrébb állt, így mi is be tudtunk menni, de amint átléptük a küszöböt, Zaynt szorosan a karjaiba fonta. Percekig csak ölelték egymást, majd Zayn tette meg az első lépést, és elengedte édesanyját. Tekintete elszakadt fiáról, és rám nézett.

-Örülök, hogy újra látlak, Lo – üdvözölt kedvesen, miközben lágyan magához ölelt. Miután elengedett, megejtettük a hivatalos bemutatkozást is, de továbbra is ragaszkodott a tegezéshez.

Bár Yaserrel kicsit más volt a helyzet. Ő már kevésbé lelkesedett ittlétemért, mint felesége, Patricia. Sőt, ha tehette volna, szemével egyből Párizsba repített volna, az Eiffel-torony tetejére, és életem végéig ott tartana. Még szerencse, hogy erre nincsen lehetősége.

A feszültség tapintható volt közöttünk, s azzal csak nőtt, hogy farkasszemet néztünk egymással, miközben Zayn és édesanyja tehetetlenül figyeltek minket. Szemezésünk nem az fitogtattatásunkról szólt, sokkal inkább Zaynről. Yaser azt szerette volna, ha kilépek fia életéből, míg én csak arra vártam, hogy mellett legyen, még a távolság ellenére is, ami hamarosan közénk áll. Konokul néztem Zayn apja szemébe, s egy pillanatra se gondoltam arra, hogy pislogjak vagy félre nézzek, még akkor sem, ha ezzel csak még rosszabb lehet a kapcsolatunk, ami a jelen állás szerint, nem lehet vészesebb.

-A szüleid biztos büszkék rád – mondta, de mintha némi gúnnyal ejtette volna ki a „büszkék” szót. Válasz helyett csak ajkamba haraptam, azonban szemem sarkából így is láttam, hogy Zayn megindult felém. Alig észrevehetően intettem neki, hogy maradjon ott, ahol van, de semmibe vette, és továbbra is felém tartott. Megállt előttem, és aggódó tekintettel kémlelt, de még így is tartottam a szemkontaktust apjával. Igaz, hogy fájó pontra kérdezett rá, s ha most bármit is mondtam volna neki, akkor valószínűleg érzéketlennek tartott volna, hogy minden szemrebbenés nélkül válaszoltam volna kérdésére azt, hogy meghaltak a szüleim, de Emily csak részlet kérdése...

Hirtelen megéreztem Zayn kezeit derekam körül, és gyengéden magához vont. Legszívesebben lehunytam volna a szemem, és... A francba már! Nem fog érdekelni, hogy én szakítom meg a fránya farkasszemezés, még ha ő ezt a vereségemként is fogja elkönyvelni. Becsuktam a szemem, átöleltem Zaynt, s amennyire lehetett hozzábújtam,. Beszívtam ismerős illatát, és hagytam, hogy teljesen kizárjam a külvilágot, s csak Zaynnel mi ketten legyünk, sőt még azt is sikerült kizárnom, hogy felemlegette a szüleimet. Azonban nem sokáig maradtunk így, egymást ölelve, mert miután Zayn belepuszilt a hajamba elengedett. Görcsösen kaptam keze után, mert továbbra is a biztonságot rejtő karjai közt akartam lenni.

-Meghaltak a szülei kiskorában – mondta helyettem Zayn, s szeme sarkából reakciómat kémlelte, ami külsőleg csak annyi volt, hogy jobban szorítottam a kezét, mint eddig, míg belsőleg gombóc nőtt a torkomba, amit automatikusan lenyeltem, és szememet a könny is marni kezdte, de egy-két gyors pislogással, azonnal megszűnt a kényszer a síráshoz.

-Ez mindent megmagyaráz – Yaser hangja villámcsapásként hatott a csendben, s döbbenetemben szóhoz se jutottam. Zayn és Patricia azonban egyszerre találták meg hangjukat, és mérgesen felszólaltak.

-Apa!

-Yaser!

Némán álltam, és hallgattam Zayn szóváltását, ami kezdett eldurvulni. Tudtam milyen érzés veszekedni azzal, akit szeretünk, ahogy azt is, milyen mikor védeni akarjuk az illetőt. Azonban ilyenkor mindkét fél érdekei és érzései mások, ami csak még nagyobb veszekedést eredményez.

-Lo nem olyan, mint amilyennek hiszed. – Zayn megrázta a fejét, és még mindig nem akarta elhinni, hogy apja ennyire hajthatatlan a témában. De mintha Yaser meg sem hallotta volna fia szavait, s inkább felém fordult, és a következő kérdését nekem tette fel.

-Szereted őt, Lo? – ezúttal semmi gúny nem volt hangjában, csak a végtelen féltés apró jelei.

Mások velem ellentétben áradoznának, hogy mennyire szerelmesek, s hogy mit szeretnek, vagy imádnak szerelmükben, de ők nem szeretnek igazán. Lehet, hogy azt mondják, megtalálták az igazit, de ez sokszor csak hazugság, és a másiknak csak a pénzére fáj a foga. Azonban vannak olyanok is, akik a sok áradozás ellenére tiszta szívből szeretik egymást.

-Nem fogok azt mondani, hogy imádom, mert ez nem igaz. Imádni egy filmet vagy ruhát lehet, azonban, ha valakinek azt mondjuk, hogy imádjuk, az a baráti szeretlek másik módja. Szeretem őt, és csak Zayn tudja, hogy nekem mekkora jelentősége van a szónak, hiszen neki is alig akartam kimondani, és nem azért tettem meg, mert ő is kimondta, hanem mert tényleg így érzek iránta.

Mondandóm végén Zaynra pillantottam, aki csak mosolygott a hallottakon, s mintha hasonlóra számított volna tőlem. Tekintetem tovább siklott Patricia-ra, aki kissé meghatódva, felfelé görbülő szájjal jártatta a szemét köztem és fia között. Végül újra Yaserre néztem, aki mintha elégedettnek tűnt válaszom hallatán. Egy apró mosolyt ő is megeresztett felém, amin látszott is, hogy igazi, s nem kamuból húzódott mosolyra szája.

A nagy hercehurca után nemsokkal Zayn testvérei is megérkeztek, akik szeretetükkel, szinte megfojtották a srácot, de őt ez cseppet sem zavarta, sőt még Zayn is megszorongatta őket. És az egész jelenetet mosolyogva figyeltem, miközben irigyeltem Zaynt, hogy ilyen szerető családja van, amiből nekem nem nagyon jutott ki. Egy anya, aki a lánya halálát akarja, egy eltitkolt testvér, egy halott apa, és húg, s végül egy nagybácsi, akinek sokszor fontosabb a munkája, mint egyetlen unokahúga. De ezért nem panaszkodtam, csak normális életre vágytam, ami sosem jött össze, de ha jobban belegondolok, a hétköznapi élet talán nem lenne nekem való. Bár azért Tara és apa még mindig élhetne. Lehet, hogy ha akkor nem történik meg a betörés, most más ember lennék, aki sosem lázadt, nem szökött meg, nem szegte meg a szabályokat vagy felest néhány tanárával, akiket kimondottan rühellt többi osztálytársával együtt. Igen, mintagyerek voltam... Viszont semmilyen megrovást nem kaptam, ami néha a viselkedésem miatt kijárt volna, azonban örülhettek, hogy nem lógtam az órákról, amit csak azért nem tettem meg, mert terveim voltak a jövőre, és most megvalósulni látszik. Megérte a sok áttanult éjszaka, az alig négy-öt óra alvás, amit Dean és Shane társaságában töltöttem. Sőt, ha valamelyikőnk nem jól válaszolt egy kérdésre az érettségi tételekkel kapcsolatban, hideg zuhanyt kapott a szó szoros értelmében, amitől csak éberebbek lettünk, de az már mellékes volt.

Zayn hangja hozott vissza a valóságba, amint engem szólongatott, de gondolatban még kicsit mindig máshol jártam, ami neki is feltűnt, azonban nem kérdezett. Mosolyogva nyújtotta felém a kezét, amire minden habozás nélkül lecsaptam, és reakciómon kuncogott. Kézen fogva vezetett be a nappaliba, ahol családja többi tagja ült, és vidáman cseverésztek.

Zayn mellett foglaltam helyett a kanapén, s amint megérezte közelségem, derekamnál átölelt, majd vállára hajtottam a fejem, és úgy figyeltem mindenre. Doniya előhozta az „égessük le az öcsénket” ötletét, és a semmiből elővarázsolta a gyerekkori képeket, amiket előszeretettel mutogatott. Zayn végig a szemét forgatta, s ha szerinte nem úgy történt, ahogy nővére elmondta, szembeszállt vele, és elmondta az ő verzióját is, ami nem sokban különbözött a másiktól. A képek mellett videókat is volt szerencsém látni, s amint Doniya megtudta, hogy már hallottam Lilabugyi kapitányról, előkereste a megfelelő kazettát, és berakta, hogy élőben is megcsodálhassam. Zaynnek ez nem tetszett, ezért felállt, hogy kikapcsolja, de húgai Waliyha és Safaa letámadták őt, így kénytelen volt végignézni velünk együtt a videót. Láttam az előkészületeket, amikor is Zayn szuperhőssé vált, és felcsengett bevonulózenéje, és mondata, ami mókásabb nem is lehetett volna. Szívesen megkérdeztem volna tőle, hogy honnan jött a „Bugyikat előre” szöveg, de tudtam, hogy kitért volna a kérdés elől. Minél inkább a végéhez közeledett a videó, annál inkább csak nevettem, és még Zayn szúrós pillantásai ellenére sem tudtam abbahagyni.

-Biztos neked is vannak ilyen videóid. – nézett rám Zayn, de én csak nemlegesen megráztam a fejem. Ha lennének is, én akkor se tudnék róla, azt meg nem feltételezem apáról, és Simonról, hogy valaha is videókat készítettek rólam kiskoromban. Talán képeket igen, de az sem biztos.

-Mi történt a szüleiddel? – Yaser tette fel ezt a fantasztikus kérdést, ezzel ügyesen témát váltva. Zaynen kívül senkinek sosem beszéltem arról, de ha már egyszer feltette a kérdést, akkor kötelességemnek éreztem, hogy válaszoljak rá. Tényleg csak annyit árultam el, amennyit szerintem szükséges volt, és ebbe Emily „meg fogom ölni a lányom” projekt nem tartozott bele. Elmeséltem nekik, hogy Emily „meghalt” szülés közben, s hogy Tara-t, és apát egy betörés során ölték meg. Mindegyikőjük sajnálattal hallgatta végig, amiket mondtam, s bár régen annyira elítéltem a sajnálatot, most mégsem zavart. Kérdezgettek még a múltamról, s bár Jamest nem neveztem meg nevén, mégis úgy éreztem, mintha ők is tudták volna, hogy kire gondoltam.

Kínvallatásom után átvonultunk a konyhába vacsorázni, ahol szépen megterített asztal várt bennünket. Patricia igazán kitett magáért, sőt Zayn kedvenc ételeit készítette el. Vacsora közben is tovább beszélgettünk, de már kevésbé nyomasztó témáról, mint a szüleim halála. Jó volt látni, hogy a fiú, akit szeretek, mennyire felszabadult a szeretettei között, és mennyire boldog. Szinte egész idő alatt csak mosolygott. Különös, de ha bárki megkérdezte volna tőlem, hogy milyen az ideális család, akkor Zaynéhez hasonlót mondtam volna, ahol a szülők együtt élnek, és van vagy vannak testvérem, testvéreim. Ahol a nagyszülők elkényeztetik a gyerekeket, amikor kicsik, és minden vasárnap náluk ebédelnek. És az egész családot a szeretet lengi be. Nem számít, hogy hányszor vitatkoznak a testvérek, vagy kapnak össze a szülők, de együtt maradnak, hiszen nincs szeretet veszekedés nélkül. Zayn nem is lehetne szerencsésebb egy ilyen családdal a háta mögött, akikre mindig számíthat. És ilyenkor érzem magam kívülállónak, akinek még ez se jutott ki, még ha nem is én tehetek róla, de örök seb marad, hogy szinte család nélkül kellett felnőnöm, és magamat felnevelni.

Vacsora után, miután Zaynnel segítettünk rendet rakni a konyhában, őt anyukája vonta félre, míg engem Yaser. Kicsit féltem a beszélgetéstől, azonban kellemes meglepetést okozott. Bocsánatot kért viselkedéséért, amit azzal magyarázott, hogy csak féltette Zaynt, amit teljesen megértettem, hiszen bárki kihasználhatta a hírneve miatt, és apja csak ettől akarta megkímélni. Apa is ugyanígy védett, mikor kicsi voltam. Már akkor se szerette, hogy egy fiú is tíz méternél közelebb jött hozzám, még ha csak azzal a szándékkal is, hogy játszunk. Kétségtelenül óvott mindentől, és Tara mellett én voltam a hercegnője. Azért voltunk annyit együtt hárman, és azért voltak családi napok, mert ezzel akarta pótolni anya hiányát. Helyette is szeretett minket. Lehet, hogy nem szép dolog ilyet kérni, de bárcsak Emily halt volna meg, és nem apa. Sokkal nagyobb szükségem van rá, mint eddig bármikor, és erre csak most jöttem rá igazán.

***

Ne maradjatok csendben! :)

Fontos!

Sziasztok! Rettentően sajnálom, hogy most sem hoztam meg a részt, amikor múlthétre ígértem, de egyszerűen nem volt időm írni a sok témazáró és tételkidolgozás miatt. És sajnos ez a hét se volt ilyesmiktől mentes. Ráadásul múlthétvégén össze kellett pakolni a cuccokat, mert tesóm kiment olaszba, szóval még az is elvette az időmet, és most sem résszel jöttem, amit tényleg nagyon sajnálok, de tételekhez anyagkeresésen kívül semmi másra nem használtam a gépem, és még írni se tudtam. Sőt idegileg lassan kezdek kikészülni a sok tehertől és egyéb dolgoktól, ami rajtam van. A jó hír viszont, hogy már készülőben van a rész, és ha éjfél előtt nem is fejezem be, de holnap délután már biztos, hogy fent lesz, és a hosszú kimaradás miatt extra hosszú lesz kárpótlásul. Hamarosan jelentkezem a résszel! :)

46.Lilabugyi kapitány

Sziasztok! Tudom nagyon sokat késtem, de pénteken a temetőket jártuk, szombaton a hajam tépkedtem, mert nem akart sehogy sem összejönni a rész, de nagy nehezen megszenvedtem vele, és most kész van. Nem tudom, hogy milyen lett, bár én pocséknak érzem, de nem akartam hétfőre áttolni, így rövid lett, de a következő rész hétfőn, de legkésőbb kedden jön. És mielőtt még neki kezdenétek olvasni, annyit szeretnék még mondani, hogy kb 2 hét és vége a blognak. Na de tényleg befejeztem a szövegelést. Jó olvasást! :)

 

Lauren:

A nap épphogy besütött a szobámba, de nem szándékoztam felkelni Zayn biztonságot nyújtó karjai közül. Bár az este nézett filmek, rémálomként jelentek meg lelki szemeim előtt. Egyik sem volt élvezhető, sőt kimondottan az őrületbe kergettek a sok nyáladzással, a filmek közepén a „minden rosszra fordul, és reménytelen az életem, mert nem szeret” dolgokon keresztül, az undorítóan romantikus befejezésig szenvedés az egész. Azonban Zayn kifejezetten élvezte az arcokat amiket vágtam egyes jeleneteknél, sőt végig azt kamuzta körülbelül tíz perc után, hogy mindjárt vége. Roppant élvezetes volt várni a „The end” feliratra a végén. Komolyan hálát adtam az égnek, hogy nem kellett tovább néznem, s egy filmmel kevesebb volt a „szenvedjen Lauren” maratonból. Annyi biztos, hogy ezt még Zayn visszakapja... De talán nem most kéne visszavágnom, hiszen már tegnap előtt előre megrendeltem a jegyem Los Angelesbe, s már csak két nap maradt indulásig a mait leszámítva. Nem mondom, hogy nem fog hiányozni London, de végre jó lesz elszakadni a múlttól, és kizárólag a jelenre, s a szebb jövőre gondolni, mert amikor felszállok arra a gépre Lauren Cowell végleg megszűnik létezni, s helyette Lauren West marad, aki új életed kezd, és másodjára is maga mögött hagyja a múltját. Igen, ez jól hangzik, azonban nem biztos, hogy minden ilyen egyszerű lesz. Lehet, hogy egy óceánnal arrébb lesifotósok várnak rám, s amint kitudódik, hogy babát várok Zayntől mozdulni se fogok tudni majd új otthonomból. Viszont szeptembertől nem tudom tovább titkolni, hogy állapotos vagyok. Sőt a suli se lesz sétagalopp, és egy idő után biztos kinéznének, hiszen „csak egy tini vagyok”, aki terhes. Mondhatni szép kilátások, de egy álom megvalósításának a próbáját megéri, hiszen Zaynék álma is teljesült...

Jobban odabújtam Zaynhez, mire ő még szorosabban vont magához álmában. Elmosolyodtam ezen, de a tudat, hogy ritkán láthatom majd lelombozott. Neki ott lesz a banda és a turné, még akkor is, ha megbeszéltük, hogy amikor tehetjük együtt leszünk. Szép ígéretnek hangzott, de az életben semmi sem olyan, mint a filmekben, még ha ezt a Hétmérföldes szerelem megpróbálta megcáfolni, vagy a Felkoppintva, ami a miénkhez hasonló, de mégsem teljesen az, hiszen ha egy totál idegentől lesz valaki, szinte biztos, hogy nem tartja meg. Ebből is látszik, hogy Hollywood a nyálasan romantikus emberekből él, bezzeg a horrort megölték azzal, hogy már nem is félelmetes. Legközelebb az akciófilmekben az akció az lesz, hogy nincs orvos, akinél a terhesnő szülni tudna, és mindenki egy orvost fog keresni, akit csak a legvégén sikerül majd megtalálni, vagy akkor sem az izgalmak fokozása miatt. Szörnyen izgalmasan hangzik...

Éreztem, ahogy Zayn keze megmozdult, s kezdtem azt hinni, hogy ennyit arról az „egész nap nem mászunk ki az ágyból, és Zayn nyugtató ölelésében leszek” elképzelésemnek vége, de ő ezt megcáfolta. Köröket kezdett el rajzolni oldalamra, ahol topom felcsúszott, s ettől kellemes borzongás futott végig rajtam. Pilláim alól Zayn felé pillantottam, aki hatalmas mosollyal nézett vissza rám, majd megajándékozott egy homlokpuszival, és ha lehet, még gyorsabban vert a szívem, mint pár perccel ezelőtt, s azt akartam, hogy minden reggel így keljek fel: Zayn biztonságot rejtő karjai közt, és jó reggelt puszival vagy csókkal. Nem tűnt nagy kérésnek, de megvalósítása szinte lehetetlennek látszott, hisz ahhoz az is kéne, hogy Zayn abbahagyja az éneklést, amire sosem kérném. Furcsamód vártam, hogy valamilyen becenévvel illessen, amiért majd leszedem a fejét, de ezek szerint ismert annyira, hogy nem kockáztatta meg. Amit nem tudom, hogy annyira bántam-e vagy sem.

-Min gondolkozol? – kérdezte, s ha jól éreztem a körök rajzolását felváltotta a szív. Fejem kicsit megemeltem, hogy szemébe tudjak nézni, miközben mosolyogtam.

-Két nap múlva mennem kell. – haraptam ajkaimba. A jelekből ítélve Zaynnek sem tetszett, hogy hamarosan még kevesebbet látjuk majd egymást, de nem tehettünk más, minthogy elfogadjuk a kialakult helyzetet – Addig még össze kell pakolni, és...

Folytattam volna még, de Zayn belém fojtotta a mondandóm többi részét egy csókkal. Ajkai lágyan érintették az enyémeket, s édesen becézni kezdte. Óvatosan maga alá gyűrt, és kezével fejem mellett keresett támaszt, de csókunkat továbbra sem szakítottuk meg. Kezemmel hajába túrtam, s így húztam még közelebb. Belemosolygott csókunkba, de nem szakadt el ajkaimtól, pedig a levegőnk is fogytán volt. Egy pillanatra váltunk csak szét, hogy tüdőnkbe friss levegő áramoljon, majd ismét lecsapott ajkaimra, azonban mielőtt jobban elmélyíthettük volna, megszólalt telefonja, így akarva-akaratlanul kénytelenek voltunk elszakadni a másik ajkaitól. Morogva gördült mellém, amin muszáj volt kuncognom, azonban sápadt arcát látva, nem ígérkezett kellemes beszélgetésnek. Biztatásként megszorítottam kezét, mire halványan rám mosolygott, és fogadta a hívást. Igyekeztem nem figyelni arra, amiről Zayn és szülei beszéltek, ami az elején működött is, sőt szinte biztos támaszt nyújtottam neki, azonban a telefon végéről meghallottam egy mondatot, ami valószínűleg rám vonatkozott.

-Fiam, nem való hozzád ez a lány! – a hangjából ítélve, csakis Zayn apja lehetett, aki kiejtette a mondatot a száján. Egy pillanatra a levegő is megfagyott, s észrevettem, hogy Zayn rám nézett aggódó szemekkel, hiszen neki is feltűnt, hogy hallottam, amit apja mondott. Tudtam, hogy nem szerencsés tovább a szobámban maradnom, ezért felálltam az ágyról, és a szekrényemhez mentem, s kutatni kezdtem benne, miközben egy dalszöveget dúdoltam ezzel megpróbálva kizárni a mögöttem folyó beszélgetést. Bár a Basket Case első sorai rendkívül fülbemászóak, és kiverhetetlenek, azonban most nem jött be, mint figyelemelterelés. Az üres polcon tapogatóztam, hiszen tegnap minden ruhát a földre dobáltam, azonban mégse volt annyira ruhátlan, hisz a legfelső polcon ott hevert érintetlenül a „ZACSKÓ”. Nagyon is jól tudtam, hogy mit rejteget a tartalma, hiszen Shane-nel együtt állítottuk össze „szülőriasztónak”, amit csak akkor kellett felvennem, ha a barátom szüleihez mentünk, s ha jól sejtettem, akkor most is ez lesz. Felpipiskedtem a szatyorért, aminek nem kis súlya volt, köszönhetően az acélbetétes bakancsnak, sőt néhány helyen kisebb lyukak is felfedezhetőek voltak rajta a szegecses cuccoknak miatt. Kibontottam a zacskó csomóját, és belenéztem. Elsőként az acélbetétes bakancsot szúrtam ki, majd a szakadt fekete farmeromat, amit attól jobban már nem lehetett szétszaggatni. Ott hevert a szatyorban a szegecses nyakláncom, ami elment nyakörvnek is, de benne volt még szegecses övem és karkötőim. Pólónak két lehetőség kínálkozott, de az első mellett tettem le a voksomat, ami egy alig mell alá érőtop volt, szintén szegecsekkel. Ha ettől valaki nem kap frászt szülő létére, akkor a hozzá illő kesztyű majd megteszi. Apró mosoly jelent meg arcomon, s ezzel együtt egy gonosz ötlet is megfogalmazódott bennem, ha már Zayn apja szerint nem illek hozzá, akkor legyen is oka, ne csak mondja. Még szerencse, hogy annak idején minden apró részletet kidolgoztunk. Igaz Dean végig csak röhögött rajtunk, s ő egy „szülőbaráti” ötlettel állt elő, amit mindketten lehurrogtunk, de azért azt is megjegyeztem, ha mégsem akarnám annyira elrettenteni a szülőket, bár most inkább az előbbi fog érvényesülni, mintsem az utóbbi.

Zaynre pillantottam, akinek arca meggyötört volt, és még mindig szüleivel beszélt telefonon. A kezemben tartott zacskóra néztem, s egyre kevésbé tűnt olyan jó ötletnek a szülőriogatás. Zaynnek nagyon fontos a családja, és azt nem várhatom el tőle, hogy majd választania kelljen köztünk a tervem miatt. Akkor inkább lenyelem a sértő megjegyzéseket, mintsem azt lássam, hogy Zayn szenved.

Megviselt arcát rám szegezte, és hamiskás mosolyt erőltetett magára, hogy elhitesse velem, minden rendben van, de tudtam, hogy nincs így. Visszamentem az ágyhoz, leültem Zayn mellé, és biztatásként rámosolyogtam. Ujjaimmal megkerestem az övéit, s játszani kezdtem velük figyelemelterelésként, majd összekulcsoltam ujjainkat, és megpusziltam az arcát, s vállára hajtottam fejem. Keresve sem találhattam volna jobb helyet, mint Zayn válla, hiszen tökéletesen illett oda fejem, mintha puzzle két darabja lett volna.

Zayn folyamatosan tiltakozott hol anyjával, hol apjával, amiért nagyon irigyeltem, hiszen sosem tapasztaltam meg azt, milyen mikor rendes családja van valakinek. Bár Dean szülei nagyon közel állnak hozzám, mégsem ugyanolyan, mintha saját szüleim lennének. Simon megpróbálta apát pótolni, és a rengeteg veszekedésünk ellenére talán sikerült is neki. De az állandó szabályai még mindig az őrületbe kergetnek, annyi viszont biztos, hogy alig telik majd el pár nap új otthonomban, és vissza fogom sírni azt az időt, amikor mindenbe beleszólt, amiért bosszút forraltam. Azonban ez is része a felnőtté válásnak. Elhagyom a régi megszokott közeget, és egy merőben új kaland felé nézek, ami majd számtalan akadályt fog elém tenni a sulit, és a babát leszámítva, de tudom, hogy le fogom győzni, és végig mellettem lesznek azok az emberek, akiket szeretek és számíthatok.

-Nem anyja! – vitatkozott továbbra is édesanyjával – Nem fog Lo rávenni, hogy elmenjünk! Vita lezárva! – Zayn ellenkezésétől volt hangos a szoba, amin muszáj volt mosolyognom. Ebből is látszik, hogy lehet bármilyen idős is az ember, de a szülők végig mellette állnak, és ha a helyzet azt kívánja, megpróbálja rábeszélni gyerekét egy kis látogatásra. Ami az én szemszögemből nézve kissé szórakoztató, de Zaynből már korántsem az. Felettébb vicces volt hallgatni, ahogy Zayn megpróbálta meggyőzni anyukáját arról, hogy „nem veszem rá semmire” és „úgyse adja ide nekem a telefont”. Azonban Zayn elvesztette a csatát, s talán a háborút is anyjával szemben, így kénytelen volt átnyújtani nekem a telefont, amit uncogva fogadtam el, azonban Zayn nem örült ennyire.

-Vesztettél! – mondtam nevetve. Morogva rám nézett, s összeszűkített szemeitől, kacsaszájától csak jobban röhögtem.

-Tudom. – mosolyodott el halványan, és ezzel egy időben tekintete ellágyult, s visszatért rendes arcvonása, ami már fele annyira volt morcos, mint félperccel ezelőtt – De ha anya valamit a fejébe vesz, azt véghez is viszi.

Mosollyal az arcomon tettem fülemhez a telefont, ami csak még nagyobb lett, ahogy meghallottam Zayn anyukájának hangját. Be nem állt a szája, és engem is megkörnyékezett, hogy győzzem meg Zaynt arról, hogy elmegyünk hozzájuk, még ha csak egy nap erejéig is. Biztosítottam róla, ha rajtam múlik, akkor egy óra múlva úton leszünk, és nem fog érdekelni Zayn ellenzése. Amint meghallotta ezt a fantasztikus hírt, szinte azonnal témát váltott, és Zayn gyerekkoráról kezdett el mesélni, sőt a legviccesebb történetet is megosztotta velem, mégpedig Lilabugyi kapitány történetét. Pusztán a névtől röhögtem, de amint meghallottam, hogy Zayn lila színű bugyival a fején kezdett el supermant játszani, egy színben hozzá passzoló köpennyel a hátán, hasamat fogtam a nevetéstől. Sőt még az utcára is kiment másoknak segíteni. Értetlenül nézett rám a fekete hajú srác, miközben még mindig kuncogtam Lilabugyi kapitányon.

-Add vissza a telefont! – kezét követelően raktam elém, mire nemlegesen megráztam a fejem, és egy lila bugyit képzeltem a fejére a köpenyével együtt. Ha eddig csak szakadtam a nevetéstől, most már biztos, hogy nevetőgörcsöt kaptam. Zayn kihasználva a helyzetemet, kikapta a kezemből mobilját, és arrébb sétált. Mielőtt bármit is tehettem volna, vagy visszaszerezhettem volna telefonját, már el is búcsúzott szüleitől.

-Még beszélgettünk! – háborodtam fel – Lilabugyi kapitány. – nevettem el a végét. Zayn mérgesen nézett rám, azonban csak jobban röhögtem, hiszen még mindig bugyival a fején állt előttem, ahogy anyukája mesélte.

-Befejezted? – nézett rám szúrós szemmel. Megráztam a fejem, hogy kiűzzem Zayn arcát lila bugyival a fején – most már biztos, hogy karácsonyra venni fogok neki egy lila fehérneműt –, ami nehezen, de sikerült is, így már a még mindig morcos Zaynt állt előttem. Felpattantam az ágyról, és bűnbánó arccal néztem rá, de nem hatottam meg. Lábujjhegyre álltam, kezem nyaka körül összekulcsoltam, és szűzies csókot leheltem ajkaira – Nyomás pakolni! Egy óra múlva visszajövök érted, és indulunk.

-Értettem, Lilabugyi kapitány!

-Lo! – sóhajtott – Ha még egyszer így hívsz...

-Akkor, felveszed az egyik bugyimat a fejedre? – kérdeztem visszafojtott nevetéssel.

***

Lázasan dobáltam be bőröndömbe a cuccokat, és majdnem olyan lelkesedéssel kerestem ki a ruhát, amit a „szülőriogató” helyett szándékoztam felvenni. Bár a szobámban nagyobb kupi volt, mint az bárki elvárná egy lánytól, de mégis két perc keresés után sikerült megtalálnom a tökéletes öltözetet. A fekete szaggatott nadrágból nem engedtem, mert az az évek során nélkülözhetetlen darabbá vált, és minden létezőnadrágomat szétszaggattam. Egy fekete topot választottam ki felső gyanánt, hiszen „vékonyít”, és most tökéletesen megfelelt arra, hogy még aprónak mondható hasamat elrejtse. Végezetül a szokásos fekete bőrdzseki helyett, egy bordót választottam.Kezemre még gyorsan felcsatoltam a szegecses karkötőt, amit a zacskóból vettem ki, a fülbevalóval együtt.

Szinte ráugrottam bőröndömre, és úgy próbáltam meg becipzározni, ami nagy küszködés árán sikerült is. Legközelebb majd mindent szépen belehajtogatok, de az idő most szorított. Megmarkoltam boggyászomat, s őrült módjára kezdtem el lerohanni a lépcsőn. Szerencsémre nem estem le róla, de majdnem sikerült. Simontól elköszöntem egy „ha nem jönnék haza Zaynéktől, akkor keress meg” búcsúval, és már rohantam is barátom kocsijához. Berakta a csomagomat a csomagtartóba, majd udvariasan kinyitotta az anyósülés ajtaját.

-Nem izgulsz. – állapította meg, miután sikeresen beindította a kocsit. Bólintottam, hogy így van, de magam sem tudtam, hogy miért. Nem izgultam, és talán annak tudható be, hogy Zayn anyukája már sikeresen elkápráztatott telefonon keresztül, és a rengeteg mesélni való, ami még rám vár, lehet, hogy pont elég ok a nyugalomra.

-Mesélsz a családodról, míg nem érünk oda? – kértem. Csak egy pillanatra nézett rám, de mosolyával tudatta, hogy benne van.

-Mit szeretnél először hallani?

-Mindent – válaszoltam nevetve. Zayn újra az útra figyelt, miközben folyamatosan mesélt családjáról, olyan szeretettel, ahogy eddig még senkit sem hallottam beszélni szüleiről és testvéreiről.

Az idő szaladt, szinte röpködtek a perceknek tűnt az út Bradfordba, főleg, hogy Zayn végig családjáról csacsogott, amit tényleg élvezett volt hallgatni. Egészen a gyomromig hatolt az érzés, amikor megláttam a város üdvözlőtábláját, és a korábbi nyugodtságom eltűnt, s felváltotta az izgalom. Hát itt vagyunk...

***

Ne maradjatok csendben! :)