2013. november 24., vasárnap

47.Az ideális család

Sziasztok!
Tudom, hogy megint késtem, és nem hétfőn hoztam meg a részt, de mostanában élni nincs időm, hála a sulinak, és a drága tanáraimnak is... Hosszabb részt szerettem volna még ettől is írni, de már annyira kivagyok, hogy már értelmes mondatokat sem tudok írni, így az előre eltervezettnek csak a fele lett. Jó olvasást! :)
Hiába hagytuk el a táblát, de szemem előtt még mindig az lebegett, hogy „Köszöntjük Bradfordban!”, sőt a távolság növekedésével izgulásomat felváltotta a félelem. Próbáltam nyugodtnak látszani, de szerintem nem sikerült. Ujjaimat tördeltem, s valami menekülési terven gondolkoztam. Egyetlen megoldásnak az tűnt, hogy kiugrom a kocsiból, de nem akartam, sem a saját, sem a baba életét kockáztatni, ezért inkább maradtam a helyemen.
Az ablakon néztem kifelé, és a mellettünk elsuhanó tájat figyeltem, ami ugyan nem kötött le, mert csak jobban emlékeztetett arra, hogy hamarosan megérkezünk Zayn szüleihez, ami egy kicsit aggasztott is. Annak ellenére is, hogy Zayn anyukája a kezdetektől kezdve kedvesen viselkedett velem, még akkor is, ha valakitől meg is tudhatta, hogy milyen múltam van, azonban apjával igaz még nem beszéltem, de valószínűleg nem kedvel. Mintha Zaynnek is feltűnt volna hirtelen hangulatváltozásom, ugyanis az útról leemelte tekintetét, és rám nézett, és a kezemet is megfogta, mert pirosat kaptunk, aminek örültem, hiszen ez késleltette a megérkezésünket. Zaynre pillantottam, s akaratlanul is eszembe jutott az, amikor James bemutatott a szüleinek ugyanebben a városban. Nem volt kellemes emlék, sőt egyenesen borsózott tőle a hátam. Akkor is hasonló helyzetben ültünk a kocsiban, annyi különbséggel, hogy James üvöltette a zenét, és a kezemet görcsösen szorongatta, s néha félrerántotta a kormányt, vagy éppen a két sáv között cikázott. Mellettem ülő srác szemei ugyanúgy csillogtak, mint akkor unokatestvéréé, és ez kicsit megijesztett. Kihúztam kezem Zayn ujjai közül, ami nem kicsit lepte meg őt, de továbbra sem vettem le a tekintetem róla. Egymás szemébe néztünk, de én lehajtottam a fejem, és a szememet is lehunyt, ami James szavaival azt jelentette, hogy vesztettem. Az ő hangja és nevetése csengett fülemben, és akaratlanul is felidéződött bennem az első találkozásom Jamesszel.
Hűvös tavaszi este volt, amikor egyedül sétáltam a városban, miután elszöktem otthonról. Persze nagyokos módjára csak egy pulóvert vittem magammal. Fáztam, és séta közben hörgést hallottam valahonnan a hátam mögül, nemhogy elmenekültem, hanem pont a hang irányába indultam el. Mikor odaértem a sikátorhoz ott volt James és egy fiú, akit pont akkor ütött meg sokadjára – gondoltam a sikolyok, s amiatt, hogy a földön támaszkodott meg, és ajkai is felrepedtek – mikor a sikátor bejáratánál voltam. Veszélykereső énem egyből elindult feléjük, majd a srác elé álltam, ami mindhármunkat meglepett. A bántalmazott kihasználva a helyzetet, elmenekült, így már csak ketten maradtunk Jamesszel. Szívem a torkomban dobogott, és belenéztem a velem szembenálló illető szemébe. Sötétség tükröződött benne, és mérhetetlen harag, mert miatt elszökött a fiú, akit éppen péppé akart verni. A falhoz lökött...
Dudált valaki ezzel visszahozva a valóságba. Kinyitottam a szemem, s láttam, hogy Zayn aggódva figyelt, de egy újabb dudahang miatt visszafordult az út felé, és elindult. Topán hallottam, hogy kérdezett valamit, ami valószínűleg a „Min gondolkozol?” volt. Nem feleltem rá, mert nem voltam biztos benne, hogy azt a kérdést tette fel. Ezután nem kérdezett többet, pedig láttam rajta, hogy nagyon is tudni akarta, hogy mi volt az előbb velem. Nagyot nyeltem, és úgy döntöttem, hogy elárulom neki, hogy mire gondoltam, mikor a lámpánál álltunk.
-Amikor először találkoztam Jamesszel – mondtam. Állkapcsa megfeszült, és a kormányt is görcsösebben szorította, mint eddig.
-Bántott? – hangja idegesen csengett. Nemlegesen megráztam a fejem, és tényleg így volt. Azon kívül, hogy a falnak lökött, semmi bajom nem származott belőle, sőt kifejezetten mulattatta, hogy szembeszálltam vele, mikor kérdezett valamit, vagy hogy ellöktem magamtól. Különös, de akkor az adrenalinnak köszönhetően nem féltem tőle. Bár az is lehet, hogy akkor nem érdekelt, hogy mi történhetett volna velem. Az akkori érzéseimre már nem emlékszem tisztán, csak arra, hogy aznap, mikor találkoztunk valami megfogott benne, és a mai napig sem tudom, hogy mi. Talán a veszély, ami vele járt.
Zayn reakciómat látva megkönnyebbült, és vonásai megenyhültek. De még mindig feszültnek tűnt, és még mindig görcsösen markolta a kormánykereket. Sebváltón pihenő kezére csúsztattam az enyémet, és gyengéden megszorítottam, majd egy halvány mosollyal ajándékoztam meg.
-Nem fogom hagyni, hogy James akár még egyszer is bánthasson, s ha ehhez az kell, hogy a nap huszonnégy órájában testőr legyen melletted, akkor megteszem! Nem fog érdekelni az ára, csak az, hogy biztonságban legyetek. – mondandója végére sikerült lenyugodnia, de ennek ellenére láttam rajta egy kis dühöt is, amit valószínűleg James személyének felemlegetése idézett elő.
Mindkettőnk múltjának szerves része James, de a sebek, amiket rajtam ejtett, sosem fognak eltűnni, s attól, hogy senkivel sem beszéltem róla, csak még fájdalmasabb. Szerencsére már három hete nem adott életjelet magáról, de ez nem jelenti azt, hogy nem fog újra felbukkanni, ha úgy tartja kedve. És van egy olyan érzésem, hogy hamarosan megjelenik az életünkben.
-Nem védhetsz meg mindentől! – csattantam fel, miközben elvettem kezét az övéről, és az arcát kezdtem el figyelni. Egy pillanatra nézett csak rám az útról, de akkor is kissé morcosnak látszott, azonban mosolyát elfojtotta. Kíváncsi lettem volna rá, hogy mire gondolt, de volt egy olyan érzésem, hogy megjegyzésemmel kapcsolatos.
Az út többi része csendben telt, ami alig lehetett több öt percnél, hiszen amint elhagytuk a jelzőlámpát, s bekanyarodtunk az egyik utcába, a kocsi lassítani kezdett, és egy takaros kis családi háznál állt meg végül, melynek falai fehérek voltak. Minél tovább néztem a falat, ínnál inkább éreztem, hogy a vér kitódul arcomból, és hasonló árnyalatú lesz. Ezzel egy időben félelemmel néztem a házra, s nem sok kellett hozzá, hogy megfutamodjak annak ellenére is, hogy én vettem rá Zaynt, hogy eljöjjünk.
-Mehetünk? – hallottam meg Zayn hangját közvetlenül mellettem. Értetlenül fordultam oldalra, és láttam, hogy a nyitott ajtón hajolt be hozzám. Fogalmam sincs, hogy mikor került oda, de ezek szerint Lilabugyi kapitány teleportálni is tud. A bejárati ajtó felé pillantottam, és nyugodtan konstatáltam, hogy még zárva. Remek, igazán remek.
-Oké, akkor megszökhetek! – kipattantam a kocsiból Zaynt félrelökve, és elindultam arra, amerre jöttünk, de Zayn alig négy lépés után elkapott a derekamnál, és nevetve visszahúzott. Dúrcásan fontam össze mellem előtt karomat – Engedj el! – követeltem – Majd azt mondod, hogy kovászos uborka mérgezést kaptam.
Ettől csak jobban kezdett el kacagni, és hiába hoztam fel még oknak, hogy bezöldülhetek az uborkás mérgezéstől, csak röhögött rajtam. Mikor nevetése csitult, megfordított karjában, így már szemben álltunk egymással. Bosszúsan néztem rá, de ő továbbra is csak mosolygott.
-Menni kéne. – próbált sürgetni. Felőlem mehetünk haza. Az tökéletes lesz – Úgy értem be, a házba – tette hozzá, mintha a gondolataimban olvasott volna.
Elengedett, de kezével azonnal összefont karom után nyúlt, megfogta csuklómat, és kihúzta a szorításomból, majd ujjait összekulcsolta az enyémekkel, és a bejárathoz kezdett el vezetni. Szívem torkomban dobogott, s Zaynt tyúklépéseimmel próbáltam lassítani, de minden erőlködésem ellenére is hamar az ajtóhoz értünk. Zayn már nyúlt is a kilincshez, amikor az ajtó kinyílt, és a fekete hajú srác anyukája nézett vissza ránk mosolyogva. Arrébb állt, így mi is be tudtunk menni, de amint átléptük a küszöböt, Zaynt szorosan a karjaiba fonta. Percekig csak ölelték egymást, majd Zayn tette meg az első lépést, és elengedte édesanyját. Tekintete elszakadt fiáról, és rám nézett.
-Örülök, hogy újra látlak, Lo – üdvözölt kedvesen, miközben lágyan magához ölelt. Miután elengedett, megejtettük a hivatalos bemutatkozást is, de továbbra is ragaszkodott a tegezéshez.
Bár Yaserrel kicsit más volt a helyzet. Ő már kevésbé lelkesedett ittlétemért, mint felesége, Patricia. Sőt, ha tehette volna, szemével egyből Párizsba repített volna, az Eiffel-torony tetejére, és életem végéig ott tartana. Még szerencse, hogy erre nincsen lehetősége.
A feszültség tapintható volt közöttünk, s azzal csak nőtt, hogy farkasszemet néztünk egymással, miközben Zayn és édesanyja tehetetlenül figyeltek minket. Szemezésünk nem az fitogtattatásunkról szólt, sokkal inkább Zaynről. Yaser azt szerette volna, ha kilépek fia életéből, míg én csak arra vártam, hogy mellett legyen, még a távolság ellenére is, ami hamarosan közénk áll. Konokul néztem Zayn apja szemébe, s egy pillanatra se gondoltam arra, hogy pislogjak vagy félre nézzek, még akkor sem, ha ezzel csak még rosszabb lehet a kapcsolatunk, ami a jelen állás szerint, nem lehet vészesebb.
-A szüleid biztos büszkék rád – mondta, de mintha némi gúnnyal ejtette volna ki a „büszkék” szót. Válasz helyett csak ajkamba haraptam, azonban szemem sarkából így is láttam, hogy Zayn megindult felém. Alig észrevehetően intettem neki, hogy maradjon ott, ahol van, de semmibe vette, és továbbra is felém tartott. Megállt előttem, és aggódó tekintettel kémlelt, de még így is tartottam a szemkontaktust apjával. Igaz, hogy fájó pontra kérdezett rá, s ha most bármit is mondtam volna neki, akkor valószínűleg érzéketlennek tartott volna, hogy minden szemrebbenés nélkül válaszoltam volna kérdésére azt, hogy meghaltak a szüleim, de Emily csak részlet kérdése...
Hirtelen megéreztem Zayn kezeit derekam körül, és gyengéden magához vont. Legszívesebben lehunytam volna a szemem, és... A francba már! Nem fog érdekelni, hogy én szakítom meg a fránya farkasszemezés, még ha ő ezt a vereségemként is fogja elkönyvelni. Becsuktam a szemem, átöleltem Zaynt, s amennyire lehetett hozzábújtam,. Beszívtam ismerős illatát, és hagytam, hogy teljesen kizárjam a külvilágot, s csak Zaynnel mi ketten legyünk, sőt még azt is sikerült kizárnom, hogy felemlegette a szüleimet. Azonban nem sokáig maradtunk így, egymást ölelve, mert miután Zayn belepuszilt a hajamba elengedett. Görcsösen kaptam keze után, mert továbbra is a biztonságot rejtő karjai közt akartam lenni.
-Meghaltak a szülei kiskorában – mondta helyettem Zayn, s szeme sarkából reakciómat kémlelte, ami külsőleg csak annyi volt, hogy jobban szorítottam a kezét, mint eddig, míg belsőleg gombóc nőtt a torkomba, amit automatikusan lenyeltem, és szememet a könny is marni kezdte, de egy-két gyors pislogással, azonnal megszűnt a kényszer a síráshoz.
-Ez mindent megmagyaráz – Yaser hangja villámcsapásként hatott a csendben, s döbbenetemben szóhoz se jutottam. Zayn és Patricia azonban egyszerre találták meg hangjukat, és mérgesen felszólaltak.
-Apa!
-Yaser!
Némán álltam, és hallgattam Zayn szóváltását, ami kezdett eldurvulni. Tudtam milyen érzés veszekedni azzal, akit szeretünk, ahogy azt is, milyen mikor védeni akarjuk az illetőt. Azonban ilyenkor mindkét fél érdekei és érzései mások, ami csak még nagyobb veszekedést eredményez.
-Lo nem olyan, mint amilyennek hiszed. – Zayn megrázta a fejét, és még mindig nem akarta elhinni, hogy apja ennyire hajthatatlan a témában. De mintha Yaser meg sem hallotta volna fia szavait, s inkább felém fordult, és a következő kérdését nekem tette fel.
-Szereted őt, Lo? – ezúttal semmi gúny nem volt hangjában, csak a végtelen féltés apró jelei.
Mások velem ellentétben áradoznának, hogy mennyire szerelmesek, s hogy mit szeretnek, vagy imádnak szerelmükben, de ők nem szeretnek igazán. Lehet, hogy azt mondják, megtalálták az igazit, de ez sokszor csak hazugság, és a másiknak csak a pénzére fáj a foga. Azonban vannak olyanok is, akik a sok áradozás ellenére tiszta szívből szeretik egymást.
-Nem fogok azt mondani, hogy imádom, mert ez nem igaz. Imádni egy filmet vagy ruhát lehet, azonban, ha valakinek azt mondjuk, hogy imádjuk, az a baráti szeretlek másik módja. Szeretem őt, és csak Zayn tudja, hogy nekem mekkora jelentősége van a szónak, hiszen neki is alig akartam kimondani, és nem azért tettem meg, mert ő is kimondta, hanem mert tényleg így érzek iránta.
Mondandóm végén Zaynra pillantottam, aki csak mosolygott a hallottakon, s mintha hasonlóra számított volna tőlem. Tekintetem tovább siklott Patricia-ra, aki kissé meghatódva, felfelé görbülő szájjal jártatta a szemét köztem és fia között. Végül újra Yaserre néztem, aki mintha elégedettnek tűnt válaszom hallatán. Egy apró mosolyt ő is megeresztett felém, amin látszott is, hogy igazi, s nem kamuból húzódott mosolyra szája.
A nagy hercehurca után nemsokkal Zayn testvérei is megérkeztek, akik szeretetükkel, szinte megfojtották a srácot, de őt ez cseppet sem zavarta, sőt még Zayn is megszorongatta őket. És az egész jelenetet mosolyogva figyeltem, miközben irigyeltem Zaynt, hogy ilyen szerető családja van, amiből nekem nem nagyon jutott ki. Egy anya, aki a lánya halálát akarja, egy eltitkolt testvér, egy halott apa, és húg, s végül egy nagybácsi, akinek sokszor fontosabb a munkája, mint egyetlen unokahúga. De ezért nem panaszkodtam, csak normális életre vágytam, ami sosem jött össze, de ha jobban belegondolok, a hétköznapi élet talán nem lenne nekem való. Bár azért Tara és apa még mindig élhetne. Lehet, hogy ha akkor nem történik meg a betörés, most más ember lennék, aki sosem lázadt, nem szökött meg, nem szegte meg a szabályokat vagy felest néhány tanárával, akiket kimondottan rühellt többi osztálytársával együtt. Igen, mintagyerek voltam... Viszont semmilyen megrovást nem kaptam, ami néha a viselkedésem miatt kijárt volna, azonban örülhettek, hogy nem lógtam az órákról, amit csak azért nem tettem meg, mert terveim voltak a jövőre, és most megvalósulni látszik. Megérte a sok áttanult éjszaka, az alig négy-öt óra alvás, amit Dean és Shane társaságában töltöttem. Sőt, ha valamelyikőnk nem jól válaszolt egy kérdésre az érettségi tételekkel kapcsolatban, hideg zuhanyt kapott a szó szoros értelmében, amitől csak éberebbek lettünk, de az már mellékes volt.
Zayn hangja hozott vissza a valóságba, amint engem szólongatott, de gondolatban még kicsit mindig máshol jártam, ami neki is feltűnt, azonban nem kérdezett. Mosolyogva nyújtotta felém a kezét, amire minden habozás nélkül lecsaptam, és reakciómon kuncogott. Kézen fogva vezetett be a nappaliba, ahol családja többi tagja ült, és vidáman cseverésztek.
Zayn mellett foglaltam helyett a kanapén, s amint megérezte közelségem, derekamnál átölelt, majd vállára hajtottam a fejem, és úgy figyeltem mindenre. Doniya előhozta az „égessük le az öcsénket” ötletét, és a semmiből elővarázsolta a gyerekkori képeket, amiket előszeretettel mutogatott. Zayn végig a szemét forgatta, s ha szerinte nem úgy történt, ahogy nővére elmondta, szembeszállt vele, és elmondta az ő verzióját is, ami nem sokban különbözött a másiktól. A képek mellett videókat is volt szerencsém látni, s amint Doniya megtudta, hogy már hallottam Lilabugyi kapitányról, előkereste a megfelelő kazettát, és berakta, hogy élőben is megcsodálhassam. Zaynnek ez nem tetszett, ezért felállt, hogy kikapcsolja, de húgai Waliyha és Safaa letámadták őt, így kénytelen volt végignézni velünk együtt a videót. Láttam az előkészületeket, amikor is Zayn szuperhőssé vált, és felcsengett bevonulózenéje, és mondata, ami mókásabb nem is lehetett volna. Szívesen megkérdeztem volna tőle, hogy honnan jött a „Bugyikat előre” szöveg, de tudtam, hogy kitért volna a kérdés elől. Minél inkább a végéhez közeledett a videó, annál inkább csak nevettem, és még Zayn szúrós pillantásai ellenére sem tudtam abbahagyni.
-Biztos neked is vannak ilyen videóid. – nézett rám Zayn, de én csak nemlegesen megráztam a fejem. Ha lennének is, én akkor se tudnék róla, azt meg nem feltételezem apáról, és Simonról, hogy valaha is videókat készítettek rólam kiskoromban. Talán képeket igen, de az sem biztos.
-Mi történt a szüleiddel? – Yaser tette fel ezt a fantasztikus kérdést, ezzel ügyesen témát váltva. Zaynen kívül senkinek sosem beszéltem arról, de ha már egyszer feltette a kérdést, akkor kötelességemnek éreztem, hogy válaszoljak rá. Tényleg csak annyit árultam el, amennyit szerintem szükséges volt, és ebbe Emily „meg fogom ölni a lányom” projekt nem tartozott bele. Elmeséltem nekik, hogy Emily „meghalt” szülés közben, s hogy Tara-t, és apát egy betörés során ölték meg. Mindegyikőjük sajnálattal hallgatta végig, amiket mondtam, s bár régen annyira elítéltem a sajnálatot, most mégsem zavart. Kérdezgettek még a múltamról, s bár Jamest nem neveztem meg nevén, mégis úgy éreztem, mintha ők is tudták volna, hogy kire gondoltam.
Kínvallatásom után átvonultunk a konyhába vacsorázni, ahol szépen megterített asztal várt bennünket. Patricia igazán kitett magáért, sőt Zayn kedvenc ételeit készítette el. Vacsora közben is tovább beszélgettünk, de már kevésbé nyomasztó témáról, mint a szüleim halála. Jó volt látni, hogy a fiú, akit szeretek, mennyire felszabadult a szeretettei között, és mennyire boldog. Szinte egész idő alatt csak mosolygott. Különös, de ha bárki megkérdezte volna tőlem, hogy milyen az ideális család, akkor Zaynéhez hasonlót mondtam volna, ahol a szülők együtt élnek, és van vagy vannak testvérem, testvéreim. Ahol a nagyszülők elkényeztetik a gyerekeket, amikor kicsik, és minden vasárnap náluk ebédelnek. És az egész családot a szeretet lengi be. Nem számít, hogy hányszor vitatkoznak a testvérek, vagy kapnak össze a szülők, de együtt maradnak, hiszen nincs szeretet veszekedés nélkül. Zayn nem is lehetne szerencsésebb egy ilyen családdal a háta mögött, akikre mindig számíthat. És ilyenkor érzem magam kívülállónak, akinek még ez se jutott ki, még ha nem is én tehetek róla, de örök seb marad, hogy szinte család nélkül kellett felnőnöm, és magamat felnevelni.
Vacsora után, miután Zaynnel segítettünk rendet rakni a konyhában, őt anyukája vonta félre, míg engem Yaser. Kicsit féltem a beszélgetéstől, azonban kellemes meglepetést okozott. Bocsánatot kért viselkedéséért, amit azzal magyarázott, hogy csak féltette Zaynt, amit teljesen megértettem, hiszen bárki kihasználhatta a hírneve miatt, és apja csak ettől akarta megkímélni. Apa is ugyanígy védett, mikor kicsi voltam. Már akkor se szerette, hogy egy fiú is tíz méternél közelebb jött hozzám, még ha csak azzal a szándékkal is, hogy játszunk. Kétségtelenül óvott mindentől, és Tara mellett én voltam a hercegnője. Azért voltunk annyit együtt hárman, és azért voltak családi napok, mert ezzel akarta pótolni anya hiányát. Helyette is szeretett minket. Lehet, hogy nem szép dolog ilyet kérni, de bárcsak Emily halt volna meg, és nem apa. Sokkal nagyobb szükségem van rá, mint eddig bármikor, és erre csak most jöttem rá igazán.
***
Ne maradjatok csendben! :)

4 megjegyzés:

  1. Hú, hát... Őszintén, nagyon meghatódtam a részen, lehet, mert eleve beszámíthatatlan állapotban szoktam lenni vasárnap reggel, amikor tudom, vár a tanulás... Szóval! Egy ilyen részért megéri várni, bár már az elvonási tüneteim is kezdtek megmutatkozni... Zayn*-* Zayn anyja*-* Lilabugyi kapitány *-* szerintem ezzel mindent elmondtam. Hiányzik Shane:(
    Siess a kövivel, de csak akkor, ha marad egy kis időd élni:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, mindent :) Nekem is, de sajnos neki mennie kellett, ahogy hamarosan másoknak is... Ha nem lenne suli, és nem készülnék dupla emeltre és angol nyelvvizsgára, akkor több időm lenne, és élni is tudnék :) Sietek :)

      Törlés
  2. Hú, ez a rész! Nagyon cuki volt! ^^ Először iszonyatosan mérges voltam Zayn apukájára, de aztán normális lett, így a haragom is eltűnt! :) Tök aranyos Zayn-től, hogy így kiállt Lo-ért és nyugtatgatta őt. :) A végén ez a közös sztorizgatás is tök jó volt! :) Azért sajnálom szegény Lo-t a családja miatt, de hát ez van. Ha ez nem így lenne, akkor a sztori sem így lenne. :)
    Nagyon jó rész lett, megérte rá várni. :) Imádom, ahogy írsz! ♥ Siess a következővel! ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem akartam, hogy rögtön kedvelje mindenki Lot, ahogy azt sem, hogy végig utálja, ezért lett ez a köztes megoldás :) Zayn ilyen, de nem is biztos, hogy olyan sokáig ;) Eléggé érdekes a családja, de az első elgondolásom szerint másabb lett volna, de az már sosem derül ki, hogy mennyire :) Köszönöm ♥ Sietek :)

      Törlés