46.Lilabugyi kapitány

Sziasztok! Tudom nagyon sokat késtem, de pénteken a temetőket jártuk, szombaton a hajam tépkedtem, mert nem akart sehogy sem összejönni a rész, de nagy nehezen megszenvedtem vele, és most kész van. Nem tudom, hogy milyen lett, bár én pocséknak érzem, de nem akartam hétfőre áttolni, így rövid lett, de a következő rész hétfőn, de legkésőbb kedden jön. És mielőtt még neki kezdenétek olvasni, annyit szeretnék még mondani, hogy kb 2 hét és vége a blognak. Na de tényleg befejeztem a szövegelést. Jó olvasást! :)

 

Lauren:

A nap épphogy besütött a szobámba, de nem szándékoztam felkelni Zayn biztonságot nyújtó karjai közül. Bár az este nézett filmek, rémálomként jelentek meg lelki szemeim előtt. Egyik sem volt élvezhető, sőt kimondottan az őrületbe kergettek a sok nyáladzással, a filmek közepén a „minden rosszra fordul, és reménytelen az életem, mert nem szeret” dolgokon keresztül, az undorítóan romantikus befejezésig szenvedés az egész. Azonban Zayn kifejezetten élvezte az arcokat amiket vágtam egyes jeleneteknél, sőt végig azt kamuzta körülbelül tíz perc után, hogy mindjárt vége. Roppant élvezetes volt várni a „The end” feliratra a végén. Komolyan hálát adtam az égnek, hogy nem kellett tovább néznem, s egy filmmel kevesebb volt a „szenvedjen Lauren” maratonból. Annyi biztos, hogy ezt még Zayn visszakapja... De talán nem most kéne visszavágnom, hiszen már tegnap előtt előre megrendeltem a jegyem Los Angelesbe, s már csak két nap maradt indulásig a mait leszámítva. Nem mondom, hogy nem fog hiányozni London, de végre jó lesz elszakadni a múlttól, és kizárólag a jelenre, s a szebb jövőre gondolni, mert amikor felszállok arra a gépre Lauren Cowell végleg megszűnik létezni, s helyette Lauren West marad, aki új életed kezd, és másodjára is maga mögött hagyja a múltját. Igen, ez jól hangzik, azonban nem biztos, hogy minden ilyen egyszerű lesz. Lehet, hogy egy óceánnal arrébb lesifotósok várnak rám, s amint kitudódik, hogy babát várok Zayntől mozdulni se fogok tudni majd új otthonomból. Viszont szeptembertől nem tudom tovább titkolni, hogy állapotos vagyok. Sőt a suli se lesz sétagalopp, és egy idő után biztos kinéznének, hiszen „csak egy tini vagyok”, aki terhes. Mondhatni szép kilátások, de egy álom megvalósításának a próbáját megéri, hiszen Zaynék álma is teljesült...

Jobban odabújtam Zaynhez, mire ő még szorosabban vont magához álmában. Elmosolyodtam ezen, de a tudat, hogy ritkán láthatom majd lelombozott. Neki ott lesz a banda és a turné, még akkor is, ha megbeszéltük, hogy amikor tehetjük együtt leszünk. Szép ígéretnek hangzott, de az életben semmi sem olyan, mint a filmekben, még ha ezt a Hétmérföldes szerelem megpróbálta megcáfolni, vagy a Felkoppintva, ami a miénkhez hasonló, de mégsem teljesen az, hiszen ha egy totál idegentől lesz valaki, szinte biztos, hogy nem tartja meg. Ebből is látszik, hogy Hollywood a nyálasan romantikus emberekből él, bezzeg a horrort megölték azzal, hogy már nem is félelmetes. Legközelebb az akciófilmekben az akció az lesz, hogy nincs orvos, akinél a terhesnő szülni tudna, és mindenki egy orvost fog keresni, akit csak a legvégén sikerül majd megtalálni, vagy akkor sem az izgalmak fokozása miatt. Szörnyen izgalmasan hangzik...

Éreztem, ahogy Zayn keze megmozdult, s kezdtem azt hinni, hogy ennyit arról az „egész nap nem mászunk ki az ágyból, és Zayn nyugtató ölelésében leszek” elképzelésemnek vége, de ő ezt megcáfolta. Köröket kezdett el rajzolni oldalamra, ahol topom felcsúszott, s ettől kellemes borzongás futott végig rajtam. Pilláim alól Zayn felé pillantottam, aki hatalmas mosollyal nézett vissza rám, majd megajándékozott egy homlokpuszival, és ha lehet, még gyorsabban vert a szívem, mint pár perccel ezelőtt, s azt akartam, hogy minden reggel így keljek fel: Zayn biztonságot rejtő karjai közt, és jó reggelt puszival vagy csókkal. Nem tűnt nagy kérésnek, de megvalósítása szinte lehetetlennek látszott, hisz ahhoz az is kéne, hogy Zayn abbahagyja az éneklést, amire sosem kérném. Furcsamód vártam, hogy valamilyen becenévvel illessen, amiért majd leszedem a fejét, de ezek szerint ismert annyira, hogy nem kockáztatta meg. Amit nem tudom, hogy annyira bántam-e vagy sem.

-Min gondolkozol? – kérdezte, s ha jól éreztem a körök rajzolását felváltotta a szív. Fejem kicsit megemeltem, hogy szemébe tudjak nézni, miközben mosolyogtam.

-Két nap múlva mennem kell. – haraptam ajkaimba. A jelekből ítélve Zaynnek sem tetszett, hogy hamarosan még kevesebbet látjuk majd egymást, de nem tehettünk más, minthogy elfogadjuk a kialakult helyzetet – Addig még össze kell pakolni, és...

Folytattam volna még, de Zayn belém fojtotta a mondandóm többi részét egy csókkal. Ajkai lágyan érintették az enyémeket, s édesen becézni kezdte. Óvatosan maga alá gyűrt, és kezével fejem mellett keresett támaszt, de csókunkat továbbra sem szakítottuk meg. Kezemmel hajába túrtam, s így húztam még közelebb. Belemosolygott csókunkba, de nem szakadt el ajkaimtól, pedig a levegőnk is fogytán volt. Egy pillanatra váltunk csak szét, hogy tüdőnkbe friss levegő áramoljon, majd ismét lecsapott ajkaimra, azonban mielőtt jobban elmélyíthettük volna, megszólalt telefonja, így akarva-akaratlanul kénytelenek voltunk elszakadni a másik ajkaitól. Morogva gördült mellém, amin muszáj volt kuncognom, azonban sápadt arcát látva, nem ígérkezett kellemes beszélgetésnek. Biztatásként megszorítottam kezét, mire halványan rám mosolygott, és fogadta a hívást. Igyekeztem nem figyelni arra, amiről Zayn és szülei beszéltek, ami az elején működött is, sőt szinte biztos támaszt nyújtottam neki, azonban a telefon végéről meghallottam egy mondatot, ami valószínűleg rám vonatkozott.

-Fiam, nem való hozzád ez a lány! – a hangjából ítélve, csakis Zayn apja lehetett, aki kiejtette a mondatot a száján. Egy pillanatra a levegő is megfagyott, s észrevettem, hogy Zayn rám nézett aggódó szemekkel, hiszen neki is feltűnt, hogy hallottam, amit apja mondott. Tudtam, hogy nem szerencsés tovább a szobámban maradnom, ezért felálltam az ágyról, és a szekrényemhez mentem, s kutatni kezdtem benne, miközben egy dalszöveget dúdoltam ezzel megpróbálva kizárni a mögöttem folyó beszélgetést. Bár a Basket Case első sorai rendkívül fülbemászóak, és kiverhetetlenek, azonban most nem jött be, mint figyelemelterelés. Az üres polcon tapogatóztam, hiszen tegnap minden ruhát a földre dobáltam, azonban mégse volt annyira ruhátlan, hisz a legfelső polcon ott hevert érintetlenül a „ZACSKÓ”. Nagyon is jól tudtam, hogy mit rejteget a tartalma, hiszen Shane-nel együtt állítottuk össze „szülőriasztónak”, amit csak akkor kellett felvennem, ha a barátom szüleihez mentünk, s ha jól sejtettem, akkor most is ez lesz. Felpipiskedtem a szatyorért, aminek nem kis súlya volt, köszönhetően az acélbetétes bakancsnak, sőt néhány helyen kisebb lyukak is felfedezhetőek voltak rajta a szegecses cuccoknak miatt. Kibontottam a zacskó csomóját, és belenéztem. Elsőként az acélbetétes bakancsot szúrtam ki, majd a szakadt fekete farmeromat, amit attól jobban már nem lehetett szétszaggatni. Ott hevert a szatyorban a szegecses nyakláncom, ami elment nyakörvnek is, de benne volt még szegecses övem és karkötőim. Pólónak két lehetőség kínálkozott, de az első mellett tettem le a voksomat, ami egy alig mell alá érőtop volt, szintén szegecsekkel. Ha ettől valaki nem kap frászt szülő létére, akkor a hozzá illő kesztyű majd megteszi. Apró mosoly jelent meg arcomon, s ezzel együtt egy gonosz ötlet is megfogalmazódott bennem, ha már Zayn apja szerint nem illek hozzá, akkor legyen is oka, ne csak mondja. Még szerencse, hogy annak idején minden apró részletet kidolgoztunk. Igaz Dean végig csak röhögött rajtunk, s ő egy „szülőbaráti” ötlettel állt elő, amit mindketten lehurrogtunk, de azért azt is megjegyeztem, ha mégsem akarnám annyira elrettenteni a szülőket, bár most inkább az előbbi fog érvényesülni, mintsem az utóbbi.

Zaynre pillantottam, akinek arca meggyötört volt, és még mindig szüleivel beszélt telefonon. A kezemben tartott zacskóra néztem, s egyre kevésbé tűnt olyan jó ötletnek a szülőriogatás. Zaynnek nagyon fontos a családja, és azt nem várhatom el tőle, hogy majd választania kelljen köztünk a tervem miatt. Akkor inkább lenyelem a sértő megjegyzéseket, mintsem azt lássam, hogy Zayn szenved.

Megviselt arcát rám szegezte, és hamiskás mosolyt erőltetett magára, hogy elhitesse velem, minden rendben van, de tudtam, hogy nincs így. Visszamentem az ágyhoz, leültem Zayn mellé, és biztatásként rámosolyogtam. Ujjaimmal megkerestem az övéit, s játszani kezdtem velük figyelemelterelésként, majd összekulcsoltam ujjainkat, és megpusziltam az arcát, s vállára hajtottam fejem. Keresve sem találhattam volna jobb helyet, mint Zayn válla, hiszen tökéletesen illett oda fejem, mintha puzzle két darabja lett volna.

Zayn folyamatosan tiltakozott hol anyjával, hol apjával, amiért nagyon irigyeltem, hiszen sosem tapasztaltam meg azt, milyen mikor rendes családja van valakinek. Bár Dean szülei nagyon közel állnak hozzám, mégsem ugyanolyan, mintha saját szüleim lennének. Simon megpróbálta apát pótolni, és a rengeteg veszekedésünk ellenére talán sikerült is neki. De az állandó szabályai még mindig az őrületbe kergetnek, annyi viszont biztos, hogy alig telik majd el pár nap új otthonomban, és vissza fogom sírni azt az időt, amikor mindenbe beleszólt, amiért bosszút forraltam. Azonban ez is része a felnőtté válásnak. Elhagyom a régi megszokott közeget, és egy merőben új kaland felé nézek, ami majd számtalan akadályt fog elém tenni a sulit, és a babát leszámítva, de tudom, hogy le fogom győzni, és végig mellettem lesznek azok az emberek, akiket szeretek és számíthatok.

-Nem anyja! – vitatkozott továbbra is édesanyjával – Nem fog Lo rávenni, hogy elmenjünk! Vita lezárva! – Zayn ellenkezésétől volt hangos a szoba, amin muszáj volt mosolyognom. Ebből is látszik, hogy lehet bármilyen idős is az ember, de a szülők végig mellette állnak, és ha a helyzet azt kívánja, megpróbálja rábeszélni gyerekét egy kis látogatásra. Ami az én szemszögemből nézve kissé szórakoztató, de Zaynből már korántsem az. Felettébb vicces volt hallgatni, ahogy Zayn megpróbálta meggyőzni anyukáját arról, hogy „nem veszem rá semmire” és „úgyse adja ide nekem a telefont”. Azonban Zayn elvesztette a csatát, s talán a háborút is anyjával szemben, így kénytelen volt átnyújtani nekem a telefont, amit uncogva fogadtam el, azonban Zayn nem örült ennyire.

-Vesztettél! – mondtam nevetve. Morogva rám nézett, s összeszűkített szemeitől, kacsaszájától csak jobban röhögtem.

-Tudom. – mosolyodott el halványan, és ezzel egy időben tekintete ellágyult, s visszatért rendes arcvonása, ami már fele annyira volt morcos, mint félperccel ezelőtt – De ha anya valamit a fejébe vesz, azt véghez is viszi.

Mosollyal az arcomon tettem fülemhez a telefont, ami csak még nagyobb lett, ahogy meghallottam Zayn anyukájának hangját. Be nem állt a szája, és engem is megkörnyékezett, hogy győzzem meg Zaynt arról, hogy elmegyünk hozzájuk, még ha csak egy nap erejéig is. Biztosítottam róla, ha rajtam múlik, akkor egy óra múlva úton leszünk, és nem fog érdekelni Zayn ellenzése. Amint meghallotta ezt a fantasztikus hírt, szinte azonnal témát váltott, és Zayn gyerekkoráról kezdett el mesélni, sőt a legviccesebb történetet is megosztotta velem, mégpedig Lilabugyi kapitány történetét. Pusztán a névtől röhögtem, de amint meghallottam, hogy Zayn lila színű bugyival a fején kezdett el supermant játszani, egy színben hozzá passzoló köpennyel a hátán, hasamat fogtam a nevetéstől. Sőt még az utcára is kiment másoknak segíteni. Értetlenül nézett rám a fekete hajú srác, miközben még mindig kuncogtam Lilabugyi kapitányon.

-Add vissza a telefont! – kezét követelően raktam elém, mire nemlegesen megráztam a fejem, és egy lila bugyit képzeltem a fejére a köpenyével együtt. Ha eddig csak szakadtam a nevetéstől, most már biztos, hogy nevetőgörcsöt kaptam. Zayn kihasználva a helyzetemet, kikapta a kezemből mobilját, és arrébb sétált. Mielőtt bármit is tehettem volna, vagy visszaszerezhettem volna telefonját, már el is búcsúzott szüleitől.

-Még beszélgettünk! – háborodtam fel – Lilabugyi kapitány. – nevettem el a végét. Zayn mérgesen nézett rám, azonban csak jobban röhögtem, hiszen még mindig bugyival a fején állt előttem, ahogy anyukája mesélte.

-Befejezted? – nézett rám szúrós szemmel. Megráztam a fejem, hogy kiűzzem Zayn arcát lila bugyival a fején – most már biztos, hogy karácsonyra venni fogok neki egy lila fehérneműt –, ami nehezen, de sikerült is, így már a még mindig morcos Zaynt állt előttem. Felpattantam az ágyról, és bűnbánó arccal néztem rá, de nem hatottam meg. Lábujjhegyre álltam, kezem nyaka körül összekulcsoltam, és szűzies csókot leheltem ajkaira – Nyomás pakolni! Egy óra múlva visszajövök érted, és indulunk.

-Értettem, Lilabugyi kapitány!

-Lo! – sóhajtott – Ha még egyszer így hívsz...

-Akkor, felveszed az egyik bugyimat a fejedre? – kérdeztem visszafojtott nevetéssel.

***

Lázasan dobáltam be bőröndömbe a cuccokat, és majdnem olyan lelkesedéssel kerestem ki a ruhát, amit a „szülőriogató” helyett szándékoztam felvenni. Bár a szobámban nagyobb kupi volt, mint az bárki elvárná egy lánytól, de mégis két perc keresés után sikerült megtalálnom a tökéletes öltözetet. A fekete szaggatott nadrágból nem engedtem, mert az az évek során nélkülözhetetlen darabbá vált, és minden létezőnadrágomat szétszaggattam. Egy fekete topot választottam ki felső gyanánt, hiszen „vékonyít”, és most tökéletesen megfelelt arra, hogy még aprónak mondható hasamat elrejtse. Végezetül a szokásos fekete bőrdzseki helyett, egy bordót választottam.Kezemre még gyorsan felcsatoltam a szegecses karkötőt, amit a zacskóból vettem ki, a fülbevalóval együtt.

Szinte ráugrottam bőröndömre, és úgy próbáltam meg becipzározni, ami nagy küszködés árán sikerült is. Legközelebb majd mindent szépen belehajtogatok, de az idő most szorított. Megmarkoltam boggyászomat, s őrült módjára kezdtem el lerohanni a lépcsőn. Szerencsémre nem estem le róla, de majdnem sikerült. Simontól elköszöntem egy „ha nem jönnék haza Zaynéktől, akkor keress meg” búcsúval, és már rohantam is barátom kocsijához. Berakta a csomagomat a csomagtartóba, majd udvariasan kinyitotta az anyósülés ajtaját.

-Nem izgulsz. – állapította meg, miután sikeresen beindította a kocsit. Bólintottam, hogy így van, de magam sem tudtam, hogy miért. Nem izgultam, és talán annak tudható be, hogy Zayn anyukája már sikeresen elkápráztatott telefonon keresztül, és a rengeteg mesélni való, ami még rám vár, lehet, hogy pont elég ok a nyugalomra.

-Mesélsz a családodról, míg nem érünk oda? – kértem. Csak egy pillanatra nézett rám, de mosolyával tudatta, hogy benne van.

-Mit szeretnél először hallani?

-Mindent – válaszoltam nevetve. Zayn újra az útra figyelt, miközben folyamatosan mesélt családjáról, olyan szeretettel, ahogy eddig még senkit sem hallottam beszélni szüleiről és testvéreiről.

Az idő szaladt, szinte röpködtek a perceknek tűnt az út Bradfordba, főleg, hogy Zayn végig családjáról csacsogott, amit tényleg élvezett volt hallgatni. Egészen a gyomromig hatolt az érzés, amikor megláttam a város üdvözlőtábláját, és a korábbi nyugodtságom eltűnt, s felváltotta az izgalom. Hát itt vagyunk...

***

Ne maradjatok csendben! :)