40.Minden összedőlt, mint egy kártyavár

Sziasztok! Mielőtt elolvassátok néhány dolgot szeretnék elmondani. Nem szeretném egyből a rossz híreket rátok zúdítani, ezért az egyetlen vidám hírrel kezdem :D Nyitottam egy új blogot amit ITT találtok, és akit érdekelne ITT a trailerje is. Annyit tudni kell róla, hogy haláli és szellemes történet lesz :D Nem lesz benne semmi gonoszkodás, vagyis lényegében ennek a történetnek a teljes ellentéte :) De rátérve a rossz hírek mezejére, ami nem biztos, hogy mindenkinek tetszeni fog. Először is el akartam még húzni a főgonoszságom, ami maga után vonja a többi dolgot is, de mégsem tettem, vagyis ebben a részben már elindul, és apránként kiteljesedik egészen James kéréséig, ami hamarosan itt lesz. Ami egyben azt is jelenti, hogy hamarosan vége a történetnek. Számolgattam hogy mennyi rész lesz még, de mindig más jött ki, így nem tudom biztosra, hogy mikor befejezem be, de kitűztem magamnak egy dátumot, amit lehet, hogy sikerül teljesítenem. Ki tudja... Innentől nincs megállás, mert a főgonoszság elkezdődött, és csak én tudom, hogy mikor és mi lesz a vége... Nya, de egy ilyen hosszú bevezető után kellően félhettek, hogy miben mesterkedem még. Jó olvasást! :)

Amikor valami megjavul, hirtelen minden más szar lesz

Szőkeség nem felelt rögtön kérdésemre, mintha átgondolta volna válasza súlyát, s ez kicsit megzavart. Biztos voltam benne, hogy tudja mikor fogja megtenni, ahogy abban is, hogy Niall nem árulja egyik legjobb barátját. Idegesen kezdtem el dobolni lábammal, és türelmem is egyre fogytán volt. Tudnom kellett, mégpedig most.

-Kérlek, Niall! – néztem rá könyörögve – Tudnom kell! – nyomatékosítottam. Sosem hittem volna, hogy jövőm alakulása ettől a választól is függ. Talán, mert ha pont szombatra tervezi, amit Niall mondott, akkor mindennek vége – Mondd, hogy nem szombat! Kérlek, mondd! – nem válaszolt. Fejét lehajtotta, és a földet kezdte el pásztázni, mintha annyira érdekes lenne. De átláttam rajta. Csak az időt akarta húzni vele. Szólásra nyitottam a szám, de ő megelőzött, mert felemelte fejét.

-Miért, hogy elmenekülj? – kérdezte idegesen, mire olyan választ kapott, amire talán számított is.

-Igen – szinte már ordítva feleltem. Erőltetetten felnevetett, majd nem helyeslően megrázta a fejét. Nem tudta, nem tudhatta, hogy mit tartogat számukra, számunkra ez a szombat. Csakis én voltam tisztában vele, ahogy James is, hiszen ez az ő játéka volt, senki másé, amibe engem kegyetlenül belerángatott. És a legrosszabb az egészben, hogy nem volt más kiút, illetve rendelkeztem egy lehetőséggel, a meneküléssel, de akkor az az ő életébe kerülne.

Az út további részében nem beszélgettünk, bár én még mindig tudni akartam a pontost választ a kérdésre, de beletörődtem, hogy ezt nem Niall fogja elárulni. Bár az is lehet, hogy akkor már másképpen fogom gondolni, és nem életünk legnagyobb hibájának, hiszen ez lehet, hogy még csak egy ötlet. Egy nagyon ostoba ötlet... De ha mégsem az, akkor talán most szombat egy kis megoldást jelent, viszont inkább csak fájdalmat fog okozni, főleg azoknak, akiket szeretek.

-Lo – lóbálta meg szemem előtt a kezét Niall, ezzel visszahozva a valóságba. Rá emeltem tekintetem, ami azonnal átsiklott válla felett, s egy ismerős alakon akadt meg a szemem. Egy padon ült felhúzott térdekkel, amiket átkarolt, s fejét azon pihentette. Sőt talán sírt is, hiszen teste rázkódott is. Az első gondolat, ami az eszembe jutott, hogy megölöm Harryt, hisz Alex nem ok nélkül zokoghat. Talán az idióta barátja megcsalta, vagy szakított vele. Csak kerüljön a kezem közé Bongyi, és nem lesz kegyelem.

Kikerültem Niallt, és a padhoz sétáltam. Alexnek nem tűnt fel, hogy odamentem hozzá, s ezáltal beigazolódott a gyanúm, hogy sírt. Jobbján helyet foglaltam, majd vigasztalni kezdtem azzal, hogy a hátát simogattam nyugtatáskép. Erre sem emelte fel a fejét, s talán könnyei is jobban potyogtak.

Szöszinek is feltűnt, hogy valami nincs rendben a mellettem ülő lánnyal, ezért Dömperrel együtt odafutott hozzánk. Kérdőn nézett rám az ismerős hajkoronát látva, de én se tudtam annál többet, mint ő.

Dömpi kiszúrta, hogy Lex nincs a legjobb formában, és felugrott mellé a padra, majd mancsait rátette Alex karjára, és orrával a haját kezdte el piszkálni. Addig csinálta, míg egy részét sikeresen össze nem nyálazott, és arrébb nem rakott. A kis lyukon ami keletkezett, bedugta fejét, és megnyalta Alex arcát. A lány zokogva nevetett, míg végül felemelte a fejét. Szeme megdagadt a sok sírástól, és piros is volt. Összenéztem Niallel, s mintha ugyanarra gondoltunk volna. A srác halkan szitkozódott, majd telefonjáért nyúlt, és arrébb sétált. Azt gyanítottam, hogy Harryt hívta, s a sejtésem beigazolódott, amikor szinte üvöltve ejtette ki a srác teljes nevét. Niall izmai megfeszültek a beszélgetés alatt, és tőlünk a lehető legtávolabb intézte a beszélgetést.

-Mi történt Alex? – kérdeztem aggódva, de nem felelt a feltett kérdésre. Zsebéből előhúzott egy zsebkendőt, majd kifújta orrát, s ruhájába beletörölte könnyeit. Mosolyt varázsolt az arcára, amiről üvöltött, hogy valami nagyon nincs rendben.

-Semmi – legyintett Lex, de nem dőltem be neki. Többet tudtam a kamu „jól vagyok, nincs semmi bajom” mosolyról, mint bárki más. Hiszen eddig rajtam is csak olyan mosoly volt, de aztán valami megváltozott, vagyis jobban mondva valaki megváltoztatott.

-Alex, engem nem tudsz becsapni. Mondd el, mi a baj?

-Nem tudom, hogy bírod ezt – csóválta a fejét. Fogalmam sem volt, hogy miről beszélt. Értetlen tekintetem feltűnt neki, ezért folytatta – Hogy tudsz a directionerek fenyegetéseit figyelmen kívül hagyni?

-Úgy, hogy nem tudják az igazi nevem, és nem tudnak semmit se írni nekem. Ha meg Zaynnek küldenek olyan üzeneteket, akkor biztos nem árulja el nekem – adtam meg a logikus választ – Amúgy meg, szerintem hülyeség foglalkozni velük.

-Könnyű azt mondani – sóhajtott fel keserűen – Nem téged fenyegettek meg azzal, hogy megölnek, mert Harryvel jársz.

Ebben teljes mértékben igaza volt, de ettől függetlenül nem kellett volna foglalkoznia az őrült fanokkal. Azok, amiket neki írtak, csak üres szavak, amelyek tettek nélkül semmisek. Hisz pár tizenéves nem sok mindent tud az ellen tenni, hogy kedvenc bandájuk énekese szerelmes, és boldogabb, mint valaha. Igaz nem ismertem olyan régen a göndör hajú srácot, de a változása még nekem is feltűnt.

-Ezt miért nem mondtad nekem? – kérdezte idegesen valaki a hátunk mögött, mire ijedten felé kaptuk a fejünket. Ott állt Harry teljes életnagyságában, s smaragdzöld szemei izzottak a dühtől. Niall időközben ismét körünkben volt, mire felé fordultam, és suttogva megkérdeztem tőle: „mit keres itt Harry”, amire „nem tudom” választ adta.

Körülöttünk forrt a levegő, s sem Alex, sem Harry nem szándékozott megszólalni. Bongyi még mindig barátnője válaszát várta, míg Lex próbálta figyelmen kívül hagyni. Kínos csend következett, amit senki se tört meg, miközben türelmetlenül vártunk, hogy elmúljon a vihar, vagy legalábbis a vihar előtti csend, ami nemcsak Alexéket érintette, hanem engem is, de erről csak később szereztem tudomást.

Csendben arrébb osontam Niallel együtt a szerelmespár mellől, így magukra hagytuk őket, hogy megbeszéljék az egészet. Bár nem irigyeltem Alexet a beszélgetés miatt, de jobb volt nekik még most tisztázni az egészet, mielőtt a kapcsolatukra is rányomta volna a bélyeget, és szakítással végződött volna, amibe mindketten beleőrültek volna.

Távolról figyeltük őket, miközben vadul gesztikulálva magyaráztak egymásnak, s talán még ordítottak is. Az arra járó emberek figyelmét felkeltette kettejük vitája, sőt még a riporterek is megjelentek. Mindegyik kérdésekkel bombázta őket, ezzel jobban ellehetetlenítve, hogy meg tudják beszélni a rajongó kérdést. Nem bírtam tovább nézni, ahogy darabokra szedik őket, ezért cselekedtem. Átfurakodtam magam a köréjük gyűlt tömegen, majd megragadtam a kezüket, és kirángattam onnan őket. Eközben figyelmetlenül hagytam a felém érkező kérdéseket, s csak arra összpontosítottam, hogy minél hamarabb távolabb kerüljünk a firkászok és a kíváncsi emberek hadától. Futás közben Lex és Harry tovább szajkózták a magukét, egészen addig míg meg nem torpantam, ezzel is megállításra kényszerítve őket.

Szembefordítottam őket egymással, és csípőre tett kézzel vártam, hogy normális hangnemben kezdjenek el beszélni, ami nem igazán jött össze. Egy ideig követtem vitájukat, de belezavarodtam, és csak hangokat hallottam, mintha megszűnt volna a külvilág. Majd a semmiből egy lövést hallottam. Szemem automatikusan lehunytam, és nemsokkal később agyam ellepték a rémképek, mégpedig az esküvőről, amiről azt hittem, hogy örökre homályba vesznek. Megint ott álltam James karjai közt, miközben két fegyver is a fejemnél volt...

-Neee! – sikítottam fel, majd a következő pillanatban a földre rogytam, és könnyeim is utat törtek maguknak. Újra és újra hallottam Vanessa cipőinek kopogását, a fegyverek élesítését, és a lövés hangját. Fejem hevesen ráztam, hogy kiűzzem belőle a visszatért emlékeket, de nem ment.

-Lo – hallottam Niall aggódó hangját, s már csak annyit érzékeltem, hogy felhúzott a földről, és magához szorított. Keze nyugtatásként fel-lefutkosott a hátamon, de zokogásom egy pillanatra sem csillapodott. Minden erőmmel azon voltam, hogy kinyissam a szemem, s végre kiszálljanak az esküvő emlékei a fejemből, ami második próbálkozásomra sikerült is. Könnyes szemmel néztem ír barátom szemébe, aki aggódva fürkészett engem. Arcomról a sós cseppeket letörölte, de jöttek helyette újabbak – Nincs semmi baj. Itt vagyok – suttogta fülembe. Túl zaklatott voltam hozzá, hogy felfogjam mi zajlott körülöttem. Elmosódott villanásokat láttam, amik a könnyeim miatt kenődtek el, majd csak annyit éreztem, hogy Niall kapucnimat a fejemre húzta.

-Fotósok – morgott Harry. Kezeiket összekulcsolta, majd magához húzta barátnőjét, hogy megvédje a megjelent firkászoktól. Végül rajtam kívül a többiek is felvették a kapucnijukat, sőt még napszemüveggel is takarták arcukat.

-Niall... – alig hallva ejtettem ki számon a nevét, mégis meghallotta, s még az eddigiektől is védelmezőbben ölelt.

-Menjünk! – zárta le ezzel a témát, és elindult egyenesen előre, vagyis a hazafele vezető úthoz, amin a szerelmespár is velünk tartott. Nagyobb csend volt, mint egy temetőben, sőt még Dömper apróbb próbálkozásai a felszültség oldására sem hozták meg a kellő eredményt. Szinte óráknak tűntek a percek, amit a házig tettünk meg. Megkönnyebbülés volt átlépni a küszöböt, de a ház falain belül is tapintható volt a feszültség.

Szélsebesen hagytam el a folyosót, és szobám felé igyekeztem, hogy valami logikus magyarázatot találjak a srác tettére, és elolvassam a levelet, amit – ha a feltételezésem igaz – Shane írt nekem. Ám mielőtt mindezt megtehettem volna, az egyik szoba mellett elhaladva érdekes beszélgetést hallottam, és a nyolcbetűs szót, annak az illetőnek a szájából, aki eddig csak nekem mondta.

-Szeretlek! Menthetetlenül beléd szerettem, és nem érdekel, hogy... – ennyit is elég volt ahhoz hallanom, hogy tudjam a mondat befejezetlen része rám vonatkozik.

-Zayn, én szóhoz sem jutok... – határozottan egy női hang volt az, sőt nagyon is ismertem az illetőt.

Be akartam menni, és feltenni a világ legegyszerűbb kérdését nekik, de mégse tettem meg a válasz miatt. Csak arra vártam, hogy jöjjön ki a szobából, és mondja ki, hogy vége...

Mintha kérésemet meghallotta volna, kinyílt az ajtó, és Zayn lépett ki rajta mosollyal az arcán, ami azonnal eltűnt, amint meglátott engem. Steph vidám hangja hallatszott a szobából, és nemsokkal később ő is megjelent. Ijedten pillantottak mindketten rám, s szememből ki tudták olvasni, hogy mindent hallottam, amit hallanom kellett. Steph már nyitotta is a száját, hogy megmagyarázza mi ez az egész, de leintettem. Már közel sem érdekelt annyira az ő magyarázata, csakis Zayné. Még ha hazugságot is mondott volna, talán még azt is elhittem volna neki. Bármit, csak ne fájt volna ennyire. Talán amit Niall mondott az is hazugság volt...

-Magatokra hagylak – menekült el Steph.

-Lo, megmagyarázom – közeledett felém Zayn, és meg akart ölelni, de eltaszítottam magamtól. Kicsit távolabb álltam tőle, s mellem előtt összefontam a karomat, miközben gyilkos tekintettel néztem rá.

-Belefáradtam ebbe, Zayn – mondtam, és tényleg így éreztem. Először Simon kérése, majd Vanessa, Perrie, és most ez... Túl sok volt, de ennek ellenére, még mindig szeretem, akármekkora hülyeségeket is csinált, és akárhányszor vágott át, vagy hazug szavakat suttogott nekem. Az érzéseim nem változtak iránta, csak a bizalmam ingott meg felé.

-Lo – átszelte a köztünk lévő távolságot, majd kezével gyengéden végigsimított arcomon, mire elfordítottam a fejem, és kimondtam a végzetes szót, amit ugyan tőle vártam, de mégis én tettem meg az első lépést.

-Vége... – szinte suttogtam ezt az egy szót, mégis olyan csend volt, hogy meghallotta. Arca hirtelen eltorzult, és kétségbeesetten kereste a tekintetem, amit minden egyes alkalommal elkaptam, miközben könnyeim az arcomon folytak le. Sosem akartam, hogy ez legyen a vége, de úgy látszik, hogy valaki nem akarja, hogy együtt legyünk, főleg boldogan nem. Hisz mindig beleütköztünk valamilyen akadályba, de az első adandó alkalommal én szálltam ki anélkül, hogy meghallgattam volna, vagy hogy pontosan tudtam volna, hogy miről beszéltek odabent. Mégis tudtam, hogy ezzel még nincs teljesen végérvényesen vége, hiszen ott van a rettegett szombat, ami hamarosan itt lesz.

-Szeretlek! – két keze közé fogta az arcomat, és csókot lehelt ajkaimra, ám ezúttal nem viszonoztam, mégis a szívem szakadt meg a tudattól, hogy elveszíthetem őt örökre. Zayn nem próbálkozott tovább, elhajolt tőlem, majd ellépett tőlem, és lerobogott a lépcsőn. Lentről egy rövid beszélgetés hallatszott fel, ami az ajtó csapódásával ért véget, vagyis elment... Talán soha többet nem látom viszont.

Fájdalmamban ordítottam volna, de ahelyett csak tehetetlenül összeroskadtam a folyosó közepén, és sírtam. Más nem tudtam tenni. Könnyeim árvízként folytak le arcomon, s még arra sem vettem a fáradtságot, hogy letöröljem. A szívem darabokban hevert, és ezúttal talán a saját hülyeségem miatt, mert túl makacs volt, hogy végig hallgassam. Pedig, ha most az egyszer legyőztem volna, akkor minden másképp lenne. Egyetlen dolog jutott csak az eszembe, de azt is Zayn mondta még régebben. Nevetséges nem? Ilyen helyzetben is van valami, ami a kelleténél is jobban rá emlékeztet. „Ne hagyd, hogy a büszkeséged a boldogságod útjába álljon!” – hangzott a fejemben a srác szavai, s ettől ha lehet, jobban zokogni kezdtem.

Fel akartam állni, és megkeresni őt, de nem volt hozzá elég erőm, és bátorságom. Mégis mit mondtam volna neki? Ám ezúttal neki van elég oka elküldeni, és ha megtenni, nem haragudnék meg rá, hisz most tényleg a makacsságom állt közénk, és a menekülés, ami a kérdésére vonatkozott, amit még fel sem tett, de a puszta gondolata megrémített. A francba!

Lépéseket hallottam a közelemből, mire a zaj felé emeltem a fejem, és megláttam a szőke hajkoronát. Steph volt az, s aggódva nézett rám, mintha sejtette volna, hogy mit tettem.

-Lo – egyből leguggolt mellém, és hajamat kisöpörte arcomból – Nem az történt amit hiszem – mentegetőzött egyből – Csak gyakorolt valamire, és én segítettem neki – halkult el.

-Tudom – zokogtam – De nem állok arra készen – ráztam hevesen a fejem, és a sós cseppek újult erővel eredtek meg. Nem mondott többet, inkább csak mellettem állt, és támaszt nyújtott. Sírásom lassan abbamaradt, és apránként felfogtam, hogy ténylegesen elvesztettem. S talán most jogosan mondhatom, hogy körülöttem minden összedőlt, mint a kártyavár, aminek elég egy apró fuvallat, és már nincs többé. Nekem csak egy kibúvó, egy ok kellett, hogy elmenekülhessek, és amikor az élet megadta, minden habozás nélkül elfogadtam.

Telefonom csörögni kezdett, s a szívem mélyén reméltem, hogy Zayn az. Rekordsebességgel vettem elő, és szinte azonnal megnéztem, hogy ki hív. Az ő neve virított a képernyőn, mire szívem hevesebben kezdett el verni.

-Zayn! – szóltam bele, mire a válasz meglepő, és egyben sokkoló volt.

-Sajnálom, de nem ő vagyok – egy női hang szolgálta a választ, s már végképp nem értettem, hogyan került hozzá Zayn telefonja – Maga Mr. Malik barátnője?

A válaszom nem lett volna, de féltem, hogy akkor soha nem tudom meg mi van vele.

-I-igen – válaszoltam remegő hanggal, mert kérdése megrémisztett, és valami furcsa érzés kerített hatalmába. Nagyot nyeltem, és tudtam, hogy a kérdést, ami bennem kavargott fel kellett tennem – Történt vele valami?

-Sajnálom, de autóbalesetet szenvedett...

Telefonom majdnem kiesett a kezemből, és a szívem is kihagyott. Az nem lehet! Nem halhatott meg! Hevesen ráztam a fejem, és küzdöttem azzal a gondolattal, miszerint már nincs többé.

Steph is sokkos állapotba került, de nem annyira, mint én. Azonnal felsegített a földről, majd együtt lementünk a lépcsőn, ahol már nemcsak Niall, Harry és Alex tartózkodott, hanem mindenki, aki valaha is számított Zaynnek, beleértve a szüleit is. Torkomban gombóc nőtt, és a sírás újra fojtogatni kezdett. Nem tudtam megszólalni, hogy elmondjam mi történt, de tekintetemből a többiek megsejtettek valamit.

-Lo, mondj valamit! – kért Liam, de én csak a fejemet ráztam. Nem ment.

-Zayn... – remegett Steph hangja – Karambolozott.

Az út a kórházig csendben telt. Senki se szólalt meg. Inkább mindenki imádkozott, és reménykedett. Reménykedtek abban, hogy nincs komolyabb baja, mert ők még hittek benne, hogy a remény hal meg utoljára, de én már nem. Mindent feladtam, ami lehetett.

Amint leparkoltunk a kórház parkolójában, besiettünk, és a recepcióig meg sem álltunk, ahol mindenki egyszerre kezdett el beszélni. A fiatal recepciós egy szavunkat se értette, s először kedvesen, majd kicsit durvábban kérte, hogy maradjunk csendben, mire mindenki elhallgatott. Egyedül Liam szólalt meg, és megkérdezte azt, amit tudni akartunk. Amikor megkaptuk rá a választ, rohantunk is a lifthez, és türelmetlenül vártuk annak megérkezését, ami hosszú perceknek tűnt, ahogy a harmadik emeletre vezető út is. Megváltás volt kiszállni a liftből, amit csordaként hagytunk el, s már rohantunk is Zayn szobája felé, ahonnan épp akkor jött ki egy orvos.

-Önök Mr. Malik hozzátartozói? – érdeklődött, amire egyöntetű igent kapott válaszként. Lenézett papírjaira, amik a kezében hevertek, majd megigazította szemüvegét, és ránk szólva elmondta, amire mindannyian kíváncsiak voltunk – Még nem tért magához.

Ne maradjatok csendben! :)

39.Megleptél!

Sziasztok! Siettem, ahogy csak tudtam, és tőlem a lehető legszokatlanabb rész lett :D Majd ha elolvassátok, szerintem megértitek miért ;) Szerintem hétvégén jön a főgonoszság. Jó olvasást! :)

Mi a jó abban, ha elnyel a sötétség? Szinte semmi, de mégis van benne valami nyugtató érzés, minthogy az is, hogy nem érzékeltem a külvilágot, és egy sokkal kellemesebb helyen találtam magam, mint gondoltam volna. Igaz, körülöttem mindent beborított a sötétség, de mégis két nyugtató kart éreztem magam körül, ami csak jobban megerősített abban, hogy biztonságban vagyok, annak ellenére is, hogy nem tudtam, mi történt velem eszméletem elvesztése után, csak azt, hogy már semmi bajom nem lehet, mert az engem ölelő biztosítottak efelől. Azonban nem sokáig maradhattam a boldog öntudatlanságban, ugyanis a fekete térbe halvány fény szökött, amitől pislogni kezdtem, s nemsokkal később kinyitottam a szemem.

Nagyokat pislogtam, hogy megszokjam a fényt, ami besütött az ablakomon. Meglepetten néztem szét, hiszen szemem elé táruló látvány meglepett. A földön pokrócok hevertek, amiken a többiek aludtak a szobámban – ahova nem tudom hogyan kerültem – két ember kivételével. Alex barátja mellkasán pihent, miközben Harry szorosan magához ölelte. Louis azonban a legkényelmetlenebb pózt választotta, de ő még így is kellemesen aludt. Lába Liam arcán pihent, míg a teste többi része Adamen nyugodott, s mikor átfordult a másik oldalára, belekönyökölt bátyám hasába, aki még erre sem ébredt fel.

Szememmel a másik két hiányzó srácot kerestem, akiket nem kellett sokáig szememmel kutatnom, hiszen két oldalamon pihentek. Elsőként a fekete hajkoronát szúrtam, ami kócosan állt gazdája fején. Arcán lévő grimasztól halvány mosolyra húzódott szám, s ha akartam volna, akkor sem tudtam volna nem nézni, ahogyan alszik. Feje karján pihent, miközben kezemet egy pillanatra sem engedte el, ahogy ujjai közé szorított lánc szerű tárgyat sem, ami a napsugarak fényében megcsillant. Talán egy nyaklánc, karkötő vagy esetleg egy imafüzér lehetett markárban.

Gyermeki kíváncsisággal nyúltam szabad kezemmel az ezüstös dolog felé, hogy észrevétlenül megcsodálhassam azt. Ujjaim épphogy hozzáértek a lánchoz, s már meg is szorítottam azt, amikor a békésen alvó srác megmozdult. Ledermedtem, s amilyen gyorsan csak tudtam, elvettem onnan a kezem, és próbáltam úgy tenni, mint aki alszik. Arcom a másik irányba akartam fordítani, de mielőtt megtehettem volna, egy meleg kezet éreztem rajta. Továbbra is próbáltam fenntartani a látszatot, hogy alszom, ami sikerült is. Bár elég nehezen ment tekintve, hogy szívem majd' kiugrott a helyéről, és jóleső borzongás futott végig rajtam Zayn érintésétől.

Néhány pillanatig még magamon éreztem Zayn pillantását, majd arra lettem figyelmes, hogy elengedte a kezem, és kisétált a szobámból, amit az ajtó halk csapódása jelzett. Keserves sóhaj szaladt ki a számon, s így utólag megbántam, hogy nem adtam semmi jelét ébrenlétemnek. Teljesen jobb oldalamra fordultam, és megláttam Zayn zakóját a földön összegyűrve. Ám valami mást is kiszúrtam a ruhadarabon, mégpedig egy nagy vörös foltot. Értetlenül álltam a dolog elé, hiszen tegnap semmi olyan nem történt, amikor megsérülhetett volna bárki is. Kezdeti nyugodtságom kezdett elszállni, s fejembe mindenféle rémkép szökött arról, hogy Zaynnek baja esett. Gyorsan felültem, amitől megszédültem, s valami furcsa ízt is éreztem a számban, de nem foglalkoztam vele. Egyből kiszálltam az ágyból, és többieket kerülve próbáltam kijutni a szobából, ami szerencsémre észrevétlenül sikerült is. Mezítláb rohantam le a lépcsőn, hátha a földszinten megtalálom Zaynt. Először a nappaliba kukkantottam be, de nem találtam ott, ezért a konyha felé vettem az irányt. Csupasz talpam folyamatosan a hideg csempével érintkezett, amitől a hideg is kirázott, és fázni kezdtem. Viszont ez sem állított meg abban, hogy ráleljek Zaynre. A konyhába érve szomorúan konstatáltam, hogy nincs ott.

Gondolataimba merülve álltam a csempén, s csak annyit éreztem, hogy valami meleget tekert valaki körém. A takaróból áradó meleg felmelegítette kihűlt testem, s csak akkor döbbentem rá, hogy valójában mennyire fáztam. Fagyhaláltól megmentőm hátulról átölelt, és fejét a vállamra helyezte. Borostás arca egyszerre szúrt és csikizett, amitől halkan kuncogtam.

-Megsérültél? – kérdeztem aggódva, miután abbahagytam a nevetést. Reménykedve vártam nemleges válaszát, amit szinte azonnal meg is kaptam. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, majd ijedten a hasamhoz kaptam. Zayn nagy tenyereit rárakta apró kezemre, s így simítottam végig hasamon.

-Ne aggódj, nincs a kicsinek sem semmi baja – nyugtatott meg Zayn – Még szerencse, hogy időben odaértem.

-Hova? – pislogtam rá értetlenül – Tegnap csak a műsor volt.

Éreztem, hogy Zayn izmai megfeszültek, ahogy azt is, hogy kezeinket összekulcsolta, s gyengéden megszorította.

-Lo, tegnap volt Emily esküvője – suttogta. Ledermedtem a hallottól, s köpni-nyelni nem tudtam. Tegnap? Miért nem emlékszem rá? Történt valami akkor?

-Zayn... – megakadtam, mert nem mertem kérdezni az esküvőről a válaszok miatt. Mégis erőt vettem magamon, s feltettem a kérdést – Miért véres a zakód?

Hezitált a válasszal, de végül szólásra nyitotta a száját, és mindent elmondott. Meglepetten hallgattam végig mondandóját, de még így se rémlett semmi. Hirtelen elhallgatott, mintha valamit el akart volna titkolni, de mégsem tette. Előzőnap felidézése, idegessé tette, amit nem csodáltam hallva, hogy James karjai közt talált rám, s akkor sikerült betörnie, mikor unokatestvére meghúzta a ravaszt.

-Fura ezt kimondani, de James megmentette az életed azzal, hogy lelőtte Vanessat.

A gondolatba is beleborzongtam, de mégis mondata másik fele ütött szöget a fejemben.

-Meghalt? – kérdeztem.

-Nem, de kritikus az állapota – felelte.

A biztonságot jelentő karok elengedtek, s hallottam, ahogyan hátrált néhány lépést. Meg akartam fordulni, hogy megnézem, mire készül, de mielőtt megtehettem volna, valami hideget éreztem a nyakamon. Ijedtségemben azt se tudtam, hogy mit csináljak, s a legegyszerűbb ötletnek az tűnt, hogy a nyakamhoz érintett tárgyhoz nyúltam. Hátam mögül halk nevetést hallottam, majd derekamon újra megéreztem Zayn kezet, és szembefordított magával.

-De türelmetlen voltál! – mosolygott még mindig, miközben szemét le se vette rólam. Egyik kezemmel a lánchoz nyúltam, amit nemrég rakott a nyakamba, míg a másikat tarkójára csúsztattam, s kócos hajával kezdtem el játszani, ami Zaynt ez egy cseppet sem zavarta.

-Miért kaptam? – érdeklődtem, miközben a medálból próbáltam rájönni, hogy mit ábrázol.

-A barátnőmet nem lephetem meg? – húzta féloldalas mosolyra az arcát. Hirtelen elengedtem a nyakláncot, és a másik kezem mellé tettem, majd lecsaptam ajkaira. Zaynt először meglepte, hogy most először én voltam az, aki a csókot kezdeményezte. Valójában engem is... De nem tehettem mást. Kezeim akaratlanul túrtak bele hajába, miközben a lehetetlent meghazudtolva még közelebb álltunk egymáshoz. Kezeit derekam köré kulcsolta, én pedig szinte éreztem, ahogy halmazállapotom folyékonnyá válik. Úristen! Mikor lettem én ilyen szirupos? És mindez Zayn miatt? Annyira abszurd, de az érzéseim iránta mindent meghazudtoltak. Levegőnk fogytán volt, de nem szakadtunk el egymás ajkaitól, sőt inkább a tüdőnkbe szorult összes levegőt kihasználtuk. S mikor már az is elfogyott, lihegve váltunk el egymástól, de továbbra sem engedtük el a másikat. Zayn homlokát az enyémnek döntötte, és rossz fiúsan elmosolyodott.

-Megleptél! – suttogta, s ajkai szinte súrolták az enyémeket. Hát még én magam!

-Srácok! Ezt ne! – jött be nyafogva a konyhába az egyik álomszuszék, de hangjából ítélve csakis a bátyám lehetett. Kinyújtottam rá nyelvem nemtetszésem kifejezve, amit ő észre sem vett, mert már derékig a hűtőben volt, s valami kaja után kutatott. Zayn mosolyogva engedett el, majd leült az egyik székre, és karját felém nyújtotta. Fülig érő szájjal fogtam meg kezét, mire ő ölébe húzott, s derekam előtt összekulcsolta ujjait.

Nemsokkal később a többiek is csatlakoztak szerény társaságunkhoz. Izgatottnak tűntek, és somolyogva figyeltek engem. Felhúzott szemöldökkel, értetlenül néztem rájuk, de semmi magyarázattal nem szolgáltak különös viselkedésükre. Egyedül csak Louis tűnt normálisnak. Mint mindig most is répát evett, amit kávéba mártogatott, s miután elfogyott zöldsége, megitta a fekete löttyöt.

-Ki éhes? – csapódott ki a konyha ajtaja, és Dean sétált be rajta két nagy szatyorral a kezében, amiket azonnal felrakott a konyhaasztalra – Mit kér az én rocksztárom reggelire? – fordult felém vigyorogva. Niall, mintha nem értette volna, hogy legjobb barátom hozzám intézte a kérdést, felsorolt egy hadseregnek is elég kaját, ami a jelenlévő alapanyagokból szinte biztos, hogy nem jött volna ki – Honnan szerezzek karamellel bevont almát? – ráncolta szemöldökét a srác, mire az ír manó csak megrántotta a vállát, amolyan „az már a te gondod” jelentéssel.

-Tudjátok mit kívántam meg? – kérdeztem a többiektől, mire Dean a fagyóhoz sétált, és kihúzta azt, hogy kivegyen belőle rengeteg jégkrémet. Nem törődve barátom kedves gesztusával folytattam, amit elkezdtem – Kenyeret, amit tejföllel kenünk meg, majd sajtot reszelünk rá, és berakjuk a sütőbe sülni, s mikor kész lesz, akkor egy kis ketchuppel megbolondítjuk.

Szemrebbenés nélkül meredtek rám, majd hatalmas nevetésben törtek ki, ám Niall azonnal munkához látott, és elkészítette a reggelimet, amit mosolyogva fogadtam el tőle, s falatozni kezdtem. Valami fantasztikus íze volt, aminek az olvasztott sajt adta meg a különleges aromát. Szöszi srác vágyakozva figyelte, minden harapásomat az ínyencségben. Megsajnáltam szegény éhenkórászt, és a végéből vágva adtam neki egy elég nagy részt, amire szinte azonnal lecsapott. Egy perc sem telt el, de a kajának már nyoma sem volt. Vagy kidobta a kukába, vagy megette. Az utóbbira tippeltem, mert Niall valamit szorgosan készített, ráadásul nem is egy embernek.

-Ezt nektek is meg kell kóstolnotok – lelkesedett, s már be is csúsztatta a sütőbe a tepsit.

***

Tükör előtt állva csodáltam nyakláncomat, amit nemrég adott Zayn. A medálján egy madár volt, de nekem mégis ismerősnek tűnt valahonnan. Mégsem tudtam rájönni, pedig biztos, hogy láttam valahol. Lepillantottam kézfejemre, és akkor beugrott. Zaynnek is ugyanolyan madáralakú tetoválása van.

-Zayn szerint sokkot kaptál, ezért nem emlékszel semmire a tegnapból – bukkant fel Simon a hátam mögött.

-A hallottak alapján jobb, ha nem tudom – eresztettem felé egy mosolyt, majd lehuppantam a földre, s kezem közé vettem a medált. Azzal játszadoztam egy darabig, míg Simon rám nem szólt, hogy fejezzem be, és figyeljek rá.

-Mielőtt elmondom, hogy miért jöttem, valamit tudnod kell – érdeklődve néztem rá, s vártam, hogy folytassa, amit azonnal megtett, amint leült mellém – Az a nyaklánc az összetartozásokat és a szerelmeteket jelenti – mosolygott kedvesen rám nagybátyám – mint a szíves nyakláncoknál, mikor a két fél, a két szerelmesnél van.

Keserű ízt éreztem a számban, de azonnal lenyeltem, ahogy a torkomba keletkező gombócot is, s próbáltam nem a jövőre gondolni, ami öt nap múlva lesz. Már csak öt nap. Őt nap és vége... Nem veszíthetem, de... Itt nincs helyes döntés.

-De nem erről szerettem volna beszélni – váltott komolyabb hangra Simon – Zayn tegnap elmondta, hogy terhes vagy – köpni-nyelni nem tudtam. Elmondta? Miért? Bár a hiányzó emlékeim miatt, nem tudom megítélni, hogy helyesen döntött-e vagy sem. De talán jobb is így. Hisz ki tudja, hogy magamtól mikor mondtam volna el – Megtartod?

És megint ott kötöttünk ki, mint a legelején. Akkor elleneztem, s talán még most is azt tenném, de nekem nem menne az, ami Emilynek. Nem lennék képes úgy élni tovább az életem, hogy tudom, hogy megöltem vagy másnak adtam a gyerekem, aki semmit se tett ellenem, mégis gondolkodás nélkül eldobtam magamtól. Az nem én lennék, és a jövőre való tekintettel talán sokkal nagyobb szükségem van a babára, mint valaha is gondoltam.

Feltűnt Simonnak, hogy nem válaszoltam egyből, ezért még mondott valamit, mielőtt válaszolhattam volna a kérdésére.

-Bárhogy is döntesz, mindig melletted leszek.

-Nem akarok olyan lenni, mint Emily – mondtam – Szeretném megtartani.

Nem kezdett prédikálni vagy kioktatni arról, hogy mennyire felelőtlen voltam, ahogy Zayn is, inkább elfogadta a döntésem.

-Simon, valamit el még kell mondanom – kezdtem bele – Beadtam a jelentkezésem egy Los Angeles-i egyetemre is.

-Sejtettem, de azt tudnod kell, hogy bármelyik egyetemet is választod, a szívedre kell hallgatnod. Akármit súg, fogadd el.

-Köszönöm – borultam a nyakába, és addig öleltem, amíg a szuszt is ki nem nyomtam belőle.

***

-Mehetünk? – állt meg az ajtóban Niall.

-Persze – feleltem, miközben belebújtam cipőmbe, majd megfogtam Dömper pórázát, és elindultunk sétálni. Semmi más nem volt tervben, csak a friss levegő, és egy kiadós beszélgetés, ami elméletileg félbeszakadt az esküvőn. Niall újra elmondta azt, amit akkor, s tőlem nem szokatlan reakciót kapott. Igazából megijedtem, mert tudtam, hogy nem állok rá készen, ahogy ő sem. Meg amúgy is! Ez lenne szerintem a legnagyobb hülyeség, amit bármelyikőnk elkövetne.

-Mikor? – kérdeztem.

***

Ne maradjatok csendben! :)

38.Esküvő

Sziasztok! Így hétvége felé megleplek titeket egy résszel. :) De jövőhéttől azt hiszem több résszel is tudok szolgálni, ugyanis végre megkaptuk a végleges órarendünket, és az alapján, ha minden jól megy és nem kell sokat tanulni, akkor olyan heti 2-3 rész várható :) Remélem mindenki örül neki. Nos a mai rész szokott módon gonosz lett, ennek annyi az oka, hogy valaki gonoszsága inspirált :D Amúgy egy nyugis esküvő lett volna, de így nem :D A közepetájt szerintem szar, de az eleje és a vége nagyon tetszik :) Jó olvasást! :)

Zayn:

A feszültség szinte tapintható volt, s az őrök megjelenése, csak jobban feltüzelte azt. Így esélyünk se lett volna megszökni. Lo nagybátyja mellkasába temetkezett, s mintha remegett volna, és nem a félelemtől, hanem valami mástól. Fejét oldalra fordította, s tekintetével engem keresett. Amint megtalált, nyugtatóan sóhajtott egyet, ezzel jelezve, hogy kicsit megkönnyebbült jelenlétemen. Szemével a következő embert kereste, de balszerencséjére Emilyt találta meg, aki kitartóan figyelte őt, és Simont, akinek a fegyver még mindig a kezében pihent. Erősen szuggerálta a pisztolyt, mintha egy váratlan pillanatba támadni akarna.

Adam két tűz közé került, és nem tudta, hogy kit válasszon. Az anyját, aki nevelte, vagy a húgát, akit nemrég ismert meg. Ha Emily mellett dönt, akkor újabb hazugságokkal tömné tele a fejét, de ha Lot választja, akkor talán végre tisztán láthatna, s rájönne, hogy akit anyjaként szeret, végig hazudott neki. Végül Adam mozgásra bírta lábait, és megtette az első lépést. Mindenki feszülten figyelte, hogy kihez megy. Először Emily felé lépett egyet, majd kettőt Lohoz, s ugyanezt megismételte, csak a lépések számát cserélgette, míg végül odament ahhoz a személyhez, akit választott. Meglepett tekinteteket kapott válaszul, hiszen sokan nem rá számítottak, de leginkább a két érintett családtag hökkent meg a legjobban.

Emily szólásra nyitotta a száját, de mielőtt megtehette volna, hogy elmondja gondolatait, megjelent egy férfi, aki eddig nem tartózkodott sem a házban, sem a birtokon. Halvány mosoly jelent meg az arcán, és intett az őrüknek, hogy elmehetnek, kivéve kettőnek, akik egy pillanatra sem vették le Laurenről a szemüket.

Lo elengedte Simont, és elé állt, majd tekintete megakadt az itt maradt őrökön, akik alig észrevehetően egy háromszöget formáltak ujjaikkal. Lauren elkerekedett szemmel nézett rájuk, mintha tudta volna a jelentését a jelnek. Fejét hevesen rázta, mert nem akarta elhinni, hogy mit látott, s óvatosan hátrálni kezdett, míg belém nem ütközött. Ijedten pillantott rám, miközben mellkasa többszörösére gyorsult, és a levegőt is csak kapkodta.

-Te biztos csak Lauren lehetsz – lépkedett felénk Emily vőlegénye, s amint megállt Lo előtt, hatalmas mosollyal kezet nyújtott neki, hogy bemutatkozhasson – Dr. Sam Davis vagyok, édesanyád vőlegénye.

Előttem álló lány, nem rázott kezet a férfival, sőt minden érzelmét elrejtette egy perc alatt, és úgy nézett rá. Szerettem volna tudni, hogy mire gondolt, de nem láttam bele fejébe. Emily jegyese értetlenül állt Lo reakciója előtt, de ez nem tántorította el tőle, mégis visszavonulót fújt, hátha később sikerül beszélnie vele.

***

-Triumvirátus? Ezt te sem gondolod komolyan! – ordított a telefonba Lo, amiből hatalmas nevetés hallatszott ki. Lauren rájött, hogy még mindig bent van a szobában, ezért minden szó nélkül kiment, hogy lerendezze a beszélgetést, ami engem is érdekelt. Utána akartam menni, de gondolataim jobban lekötöttek azzal, hogy rájöjjek milyen triumvirátusról van szó, hiszen régebben már hallottam ezt valakitől. Agyaltam az illető nevén, s ahogy jobban végig gondoltam, hogy ki lehet olyan, akinek szövetségesek kellenek beugrott a neve, ami egyenlő volt a katasztrófával. S a legrosszabb, hogy ezúttal nem egyedül van.

Amilyen gyorsan csak tudtam, kirohantam a szobából, hogy megtaláljam a lányt, akit nagy valószínűséggel hatalmas veszély fenyeget, bár ezzel ő is tisztában van. Futva szeltem át a folyosót, míg nem találtam meg a keresett személyt. Háttal állt nekem, de még így is láttam, hogy nincs egyedül, de a másik illető Lo takarását élvezte. Közelebb mentem hozzájuk, hogy megtudjam kivel van Lauren, de mielőtt a titkos személyre is fény derült volna, egy érdekes beszédfoszlányt hallottam.

-Ezt nem mondhatod komolyan! – akadt ki Lo – Niall, én...

Ekkor szöszi barátom befogta a lány száját, hogy ne mondjon többet, mert meglátott engem. Felhúzott szemöldökkel meredtem rájuk, hogy megmagyarázzák mi ez az egész, de egyikőjük se szólalt meg. Nialler valamit még odasúgott Laurennek, majd angolosan távozott. Kérdőn néztem az előttem álló lányra, aki a srác távozása után felém fordult.

-Valamit nem akarsz elmondani? – vontam kérdőre.

-Nem – felelte, és visszaindult a szobájába, de útjába álltam. Tudni akartam, hogy James már megint mibe akarta keverni, ahogy azt is, hogy mi volt ez az egész Niallel.

-Lo, mi folyik itt? – néztem mélyen a szemébe, de barna íriszei semmit nem mutattak. Nemlegesen megrázta a fejét jelezve, hogy nem hajlandó erről beszélni, majd egy ügyes mozdulattal kikerült, és elment. Nem hagytam ennyiben, s utána siettem. Épp jókor, ugyanis készült bezárni szobája ajtaját, de lábammal megakadályoztam azt, és egy könnyed mozdulattal kitártam a fa tárgyat. Beléptem a helységbe, s már nem olyan látvány fogadott, mint mikor itt hagytam. A szobában szanaszét hevertek a ruhák, s Lo bőröndjét is kinyitottak, amiből egy ruhát darabokra cincált valaki. Ám a nagy felfordulásban mindkettőnknek szemet szúrt egy csokor virág. Sietősen lépkedtünk az asztalhoz, amin pihent a csokor. Lot megelőzve nyúltam érte, azonban egyből szemet szúrt, hogy üzenet is van hozzá.

-James küldte – szólalt meg, majd kivette kezemből a virágokat, és belevágta a kukába, nem foglalkozva az üzenettel. A váza csörömpölve tört össze, ami a többiek figyelmét is felkeltette, s bejöttek a szobába. Meglepetten néztek szét, ám Alex egyből a ruhahalomra vetette magát, és válogatni kezdett. Mondhatni a paradicsomban érezte magát.

Liam észrevett egy kis papírt a földön, ami valószínűleg a virághoz tartozott. Érdeklődve bontotta ki, s olvasta el, majd egy keserű mosollyal az arcán Lo felé fordult. Nem mondott semmit, de látszott rajta, hogy egyikőnknek sem tetszene az, amit a levél tartalmazott, ezért gondosan hátsó zsebébe süllyesztette, hogy senkinek se jusson eszébe elolvasni.

-Srácok, kifelé! – zavart ki minket Lex – Lonak még el kell készülnie, és nektek is. Egy órátok van rá – mondta, amint kiértünk a helységből és becsapta maga után az ajtót. Harry büszkén hangoztatta azt, hogy „az én csajom”, majd elsietett öltözni, hogy barátnője előtt végezzen. Mi is követtük Hazza példáját, bár az igazat megvallva nem hoztuk el az öltönyöket, de Lex előreláthatóságának köszönhetően berakta a bőröndjébe azokat.

***

Az utolsó simításokat végeztem a hajamon, amikor Alex artikulátlanul a nevünket ordította, hogy már azonnal toljuk oda a seggünket Lo szobájába. A következő pillanatban ajtócsapásokat, és futólépéseket lehetett hallani. Nyugodtan sétáltam a lány szobájához, hisz kicsit aggódtam hajam tökéletessége miatt, ennek köszönhetően utolsónak értem oda.

-Zayn – sóhajtott Alex – Nem voltál képes bekötni a nyakkendőd?

-Választanom kellett, hogy a hajam ne legyen készen, vagy a nyakkendőt ne kössem be – háborodtam fel. Bármilyen kérdés van, amiben szerepel a hajam, biztos, hogy az fog nyerni. Lex megadóan megcsóválta a fejét, és egy intéssel tudtomra adta, hogy kaptam még annyi időt, ami elég a nyakkendő bekötéséhez.

A tükör elé álltam, hogy bekössem azt, amikor szemem sarkából megláttam Lot, kabátban, aminek kapucnija a fején volt, és napszemüveg takarta el arcának egy részét.

-Lo, miért van rajtad kabát, kapucni és napszemüveg? – fordultam felé teljesen, miközben kérdőn néztem végig rajta.

-Lo! – ordított az említett személyre a lány – A hajad, a ruhád – szörnyülködött – A pinguk szerelmére! Hogy tehetted ezt?

-Abban a ruhában ki nem megyek – védekezett tette miatt Lauren – Alex, láttad egyáltalán, hogy milyen ruhát választottál?

-Zayn, győzd meg, hogy vegye le a nevetséges hacukát – kérlelt Lex.

-Ha meg mered tenni – fenyegetett meg Lo, amin elmosolyodtam, s lassan közeledni kezdtem felé – Zayn! – nézett rám szúrós szemmel, de szája sarkában ott bujkált egy apró mosoly – Alex, Zayn még mindig nem kötötte meg a nyakkendőjét – terelte el a témát magáról.

-Zayn! – hőbörgött a stylistunk – Mi akadályozott meg benne, hogy megkösd? – kérdezte – Várj! Kitalálom. Megláttad, hogy milyen tökéletesen áll a hajad, és gyönyörködni kezdtél benne.

-Lot hibáztasd, ő terelte el a figyelmem – mondtam, mire vöröske tekintette Lora vándorolt, akit összeszűkített szemmel méregetett, mert a kabát még mindig rajta pihent.

-Mit csináljak veletek? – sóhajtott fájdalmasan – Pont összeilletek. Tudjátok mit? – dörzsölte orrnyergét – Lo megköti a nyakkendőd, te meg – mutatott rám – levarázsolod róla a kabátot, mert én befejeztem veletek – fáradtan dőlt az ágyra. Harry leült mellé, s barátnője ajkaira csókot nyomott, ezzel is lenyugtatva.

Loval egyszerre indultunk meg egymás felé, s hogy elkerülje a „lassított felvételt” métereket lépkedett, így alig három lépés után egymással szemben álltunk. Fél karral átöletem, míg a másikkal megszabadítottam napszemüvegétől. Látva, hogy egy cseppet sem ellenkezett, felbátorodtam, és kapucnija után nyúltam, hogy azt is eltüntessem. Épphogy sikerült megérintenem az anyag szélét, amikor Alex közbeszólt, hogy vigyázzak Lo hajára. Óvatosan varázsoltam le hajzuhatagáról, hogy Lex mesterművének ne legyen semmi baja. Azután a kabát cipzárjához nyúltam, de Lo megfogta a kezem.

-Kérlek – suttogtam. Ujjait levette kézfejemről, s hagyta, hogy lecipzározzam róla a kabátját, ami alól egy fekete pánt nélküli ruha bukkant elő,aminek dereka fölött bal oldalon masni volt – Gyönyörű vagy – leheltem gyors csókot ajkaira, s miután elváltunk egymástól, hagyta, hogy levegyem róla a kabátot.

***

Kéz a kézben mentünk a hátsókertbe, ahol a szertartást fogják tartani. Amint megérkeztünk, Lo elhúzta a száját, és vissza akart menni a házba, ahonnan majd lemarad az egész esküvőről, de balszerencséjére nem mehetett, mert megjelent néhány őr, köztük az a kettő is, akik korábban felmutatták a jelet Lonak, s most is hasonlóan cselekedtek.

A kert közepén volt egy fedett rész, amire virágokat futtattak, ami elé fehér szőnyeget terítettek. Két oldalt voltak a székek, amiket szintén virágokkal díszítettek fel, ami tökéletesen harmonizált az udvarral.

A vendégek elkezdtek szállingózni, s az üres helyeket elfoglalni. Lo is azok közé sorolható, akik elsőként ültek le. Míg legtöbben minél jobb helyről akarták nézni az esküvőt, addig Lo a lehető legtávolabbról akarta végignézni, ezért az utolsó sorban találta meg a megfelelő helyet, a legutolsó székben. Mosolyogva ültem le mellé, ahogy a többiek is csatlakoztak hozzánk. Simon, és Adam érkezett meg utolsóként, míg utóbbinak előre kellett mennie, addig az előbbi örömmel ült le az utolsó sorba.

-Lo, ha a pap megkérdezi, hogy van-e valakinek ellenvetése, ne szólalj meg! – kérte meg kedvesen a lányt nagybátyja.

-Pedig pont azt terveztem – hajtotta le a fejét csalódottan.

-Majd mi megtesszük helyetted – lelkesedett Louis – Úgyis ki akartam próbálni milyen lehet azt mondani az esküvőn, hogy ellenzem, majd utána hozzátenni, hogy vicceltem.

-Louis! – szólt rá Simon, s mielőtt jobban leszidhatta volna, megszólalt a zene. A morajlás abbamaradt, s mindenki a menyasszony felé fordult, kivéve Lot. Emilyt vőlegényéhez vezette egy idősebb férfi, aki amint átadta a nőt, azonnal helyet foglalt, s kezdetét vette a ceremónia.

-Bárki, akinek van ellenvetése-e frigy ellen szóljon most, vagy hallgasson mindörökké – mondta a pap. Senki se szólalt fel, legalábbis a tömeg azt hitte, de amikor a pap folytatni akarta, az egyik szék megcsikordult, s felállt valaki a vendégek közül. Azonnal Lora kaptam a tekintetem, de ő nyugodtan ült a helyén. Következő gyanúsítottam Lou volt, de ő is csendben várta a fejleményeket.

-Emily, csak nem hitted, hogy hagyom ezt? – Lo meglepetten kapta a fejét az illetőre, s amint meglátta, hogy ki az, rémület ült ki az arcára – Sam, most gondold meg magad, vagy a végén úgy végzed, mint Josh – mondta James. A menyasszony szúrós szemmel nézte unokatestvéremet, aki állta a tekintetét. A vőlegyén nem reagált James szavaira, s a srác tudta, hogy valami van a frigy mögött, ezért visszaült, de előtte még rákacsintott Lora.

-Minden rendben? – fogtam meg a kezét.

-Pe-persze – válaszolt nem túl meggyőzően, de egy bizonyos pontról nem vette le a szemét.

A közjáték után folytatódott a ceremónia, majd a végén elcsattant a hitvesi csók is, s mindenki felállt, hogy elkapja a csokrot. Emily háttal állt az embertömegnek, majd elhajította a virágcsokrot, ami egészen Harryig repült, pontosabban az ölébe.

-Alex, azt hiszem ez a tiéd – nyújtotta át barátnőjének a csokrot. Lex mosolyogva vette el tőle, majd az esküvői elképzeléseiről kezdett el magyarázni. Mindenhol pingvineket, meg macskákat képzelt, el, sőt Harrynek külön tervezni fog egy pingvines inget.

-Hova mennétek nászútra? A Déli-sarkra? – kérdezte röhögve Louis.

-Képzeld, igen! – nézett szúrós szemmel Lou-ra Alex.

-Nekem már beleszólásom sincs? – háborodott fel Hazza.

-Dehogynem – nyugtatta meg a lány – Választhatsz, hogy melyik pingvinszállóba menjünk.

Lauren:

Amíg a szertartás folyt, csak őt tudtam nézni, s ha akartam volna, akkor sem tudtam volna levenni a szemem róla. De amikor James felszólalt, akkor már semmi máson nem járt az agyam, csak a triumvirátuson, amit újra összehívott. Tudtam, hogy készül valamire, különben nem lennének itt szövetségesei, de abban egyre kevésbé voltam biztos, hogy azért van itt, amiért először jött.

Kihasználtam, hogy Zayn elengedte a kezem, ahogy azt is, hogy Alexék esküvőjéről kezdtek el beszélni, ezért megszöktem onnan. Egyenesen az ideiglenes szobámba rohantam, mert ott volt valami, amire szükség van. Magassarkúm csak akadályozott a futásban, ezért levettem lábamról, így mezítláb futottam tovább. Amint odaértem, meglepetésemre a szoba ajtaja tárva nyitva hevert, s nagyobb felfordulással találtam szembe magam, mint mikor itt hagytuk. Félve léptem be a helységbe, s mikor már két lépést is megtettem, egy kezet éreztem a derekamon, ami szorosan magához húzott. Cipőim kiestek kezemből, hangos koppanással érve földet.

-Tudtam, hogy ezt a ruhát fogod kiválasztani – leheletét a nyakamon éreztem, amitől még a hideg is kirázott, de nem jó értelemben. Tenyerével hasamat simogatta, amibe beleborzongtam, s mielőtt még több hatást váltott ki belőlem, megfordultam kezei fogságában, és szembetaláltam magam vele. Döbbentségemben szóhoz se jutottam, de akkor lepődtem meg a legjobban, mikor az ajtó bezáródott, és Vanessa lépett elő mögüle. Kapálódzni kezdtem James karjaiban, de ő erősen fogva tartott. Hallottam Ness cipőinek dobogását, ahogy elhaladt mellettem, s ha jól tippeltem, akkor pontosan mögém állt, hogy ne lássam.

Fejemnél valami keményet éreztem, és hallottam, hogy felhúzta azt. Szívem gyorsabban kezdett el dobogni, és a félelem is átjárt. Nem tudtam eldönteni, hogy a fegyver James vagy Vanessa kezében van, de kérdésemre hamar megérkezett a választ, mert még egy pisztolyt élesített valamelyikőjük. Nagyot nyeltem, és vártam, hogy mi fog történni.

Hirtelen James hátra lépett egyet, s engem is magával rántott, majd valamelyikőjük meghúzta a ravaszt. Lehunytam a szemem, remegtem, és a hirtelen jött adrenalintól nem tudtam eldönteni, hogy engem talált-e el a golyó vagy mást. Azt azonban tisztán hallottam, hogy a lövéssel egy időben, valaki az ajtót is berúgta, s éreztem, hogy most már biztonságban vagyok. Lábam összecsuklott, de egy erős kar megtartott.

-Lo! – hallottam talán Zayn kétségbeesett kiáltását, de abban sem voltam biztos, hogy az ő hangja az. Szemem egyre jobban csukódott lefele, így az illetőt vagy illetőket se tudtam kivenni. De mielőtt még elnyelt volna a sötétség egy beszédfoszlányt még elkaptam.

-Élvezd ki, Malik! Élvezd, amíg teheted...

***

Ne maradjatok csendben! :)

37.Mindennek eljön az ideje

Sziasztok! Először is egy hatalmas bocsánatkéréssel tartozom. Tényleg nagyon sajnálom, hogy a múlthéten nem hoztam részt, de teljesen el voltam havazva. Osztályozó, szalagavatópróbák szerdától péntekig, angol tanár, meg egyéb programok, és ha volt is ötletem, akkor időm nem, és ez fordítva is igaz volt. Nagyon röstellem ezt a sok késést! A jövőben igyekszem majd több részt hozni :) Másodszor, szerintem jobban jártok ezzel a változattal, mint amint pénteken, felhúzott aggyal írtam, mert az tényleg kegyetlen lett, főleg a végét nézve... És harmadszor, mindenkinek jó évkezdést és tanulást, bár tudom, hogy az utóbbi senkinek sem a kedvence :) Bár én már az idegösszeomlás szélén állok az év miatt, de igyekeztem, hogy ez ne látszódjon a részen. Na de tényleg befogtam, és itt a rész. Jó olvasást! :)

A várt nyugalom valahogy nem jött, ahogy az idő is lassabban telt, mint kellett volna, hiszen alig tíz perce szállt fel a gép, mégis úgy éreztem, mintha már legalább egy órája repülnénk. Pedig nem. Ebből is látszik, hogy minél előbb túl akartam lenni Emily esküvőjén – hogy megtudjam kérdéseimre a választ – , az idő szembeszállt velem, s szinte csak egy helyben toporgott, mintha ezzel akart volna hátráltatni valamitől, ami egy életre megváltoztat.

Voltak elképzeléseim, hogy mi fog történni, vagy egyáltalán mi lesz velem, de valahogy mindig ugyanott lyukadtam ki, pedig próbáltam a pozitív oldalát is nézni, de valami azt sugallta, hogy nem az lesz életem legjobb estéje. S ha talán valaki előre figyelmeztet, hogy ne szálljak fel a gépre, akkor is megtettem volna, hisz, ha az embernek valamit megtiltanak, azt ő mindennél jobban meg akarja tenni. Ezért is szegtem meg folyton Simon szabályait. Az elején csak lázadás volt, de idővel a létemmé vált, hogy keresztbe tegyek a nagybátyámnak. Deszkázás elleni szabályit hágtam át a legtöbbször, főleg mikor felbaszott. Régi szép idők. Kár, hogy már sosem lesz minden úgy, mint régen. Valahogy jobban hiányzik nyár előtti életem, mint eddig valaha. Talán a változások miatt, amibe Shane elvesztése is beletartozik, ahogy nem halott anyám is. Viszont azt hiszem, egy valamit hiányolnék, ha újra a reptéren állnék, mégpedig Zaynt, és persze a többieket, mert már az életem részei. Fájdalmas lesz megtenni James kérését, ami után joggal fognak utálni, s lehet, hogy soha többé nem látjuk egymást. Akkor viszont könnyebb lenne eldöntenem, hogy menjek, vagy maradjak, mikor három hét múlva megjönnek az egyetemekről a levelek.

Egy ideig az alvással próbálkoztam, hogy mire kinyitom a szemem, akkor már Los Angelesben legyünk, de most az álommanók sem találtak rám, mintha az egész világ ellenem lett volna. Simonról nem is beszélve. A szidása után nem is beszéltünk, nem mintha bánnám, mert csak egy újabb adag fejmosást kaptam volna, sőt talán még Zayntől is eltiltott volna, kivéve, ha a próbáról van szó.

Bár az elmúlt időben egyre jobban megerősödött bennem, hogy imádott bandáját jobban szereti, mint engem valaha is szeretett, még ha – sajnos – anyára is hasonlítok, pedig arról igazán nem én tehetek. Hiszen sosem ismertem őt, csak képeket láttam róla, és csak annyit tudok Emilyről, amennyit még apa mesélt régen. Simon valahogy ezt a témát mindig kikerülte, s egy „jobb, ha nem tudod-dal” lerendezte. Persze sosem hagytam annyiban, de mindig én húztam a rövidebbet, és csak most értettem meg miért. Sosem tudott anyáról úgy beszélni, mintha meghalt volna, mert ő végig tudta az igazságot. De akkor apa előtt is csak megjátszotta magát. Miért tette? Emögött biztos több van, mint amennyit James mappájából olvastam. És erre rá kell jönnöm, mert akkor talán megértem Simont, hogy mindezt miért csinálta. Valószínűleg az igazság hihetetlenebb, mint a sok hazugságok, amiket eddig bemesélt nekem. Egyáltalán bármi is igaz volt abból, amit mondott? Vagy az egész életem hazugság volt?

Felemeltem fejem Zayn válláról, majd megráztam azt, hogy elűzzem rossz gondolataimat, amik elmémbe furakodtak. Ezzel csak egy gondolt volt, ugyanis elméletek tömkelege vert szöget az agyamban, s hiába akartam elfelejteni azokat, valahogy mindig visszatértek, hacsak ránéztem valakire. Próbáltam elterelni gondolataimat azzal, hogy a társaság többi tagját néztem, de amikor megakadt a szemem Alex-Harry-Louis pároson, azt kívántam, bár ne tekintettem volna rájuk... Alex az igazak álmát aludta, miközben feje Harry vállán pihent. Ezzel nem is volt semmi baj, de ami Lou tett, az rendesen felzaklatott, és újra azt éreztem, mint reggel. A mély depressziót, ahova megint belezuhantam.
Azonnal visszafordultam, és lehajtottam fejemet. Barna tincseim az arcomba lógtak, ezzel eltakarva azt. Ismét előtört a maró fájdalom, amit Shane levele idézett elő, s éreztem, hogy nem sok kell hozzá, hogy hangosan felzokogjak, de tartottam magam, és egy könnyet sem engedtem kicsordulni.
Remegve cipzároztam ki a táskámat, majd előhúztam belőle egy bontatlan borítékot. Csak annyi állt rajta, hogy „Immortal”, mégis tudtam, hogy nekem szólt. Hiszen ennek a két szónak jelentése volt nekem, Deannek és Shane-nek. Amolyan titok, ami addig nem került elő, míg a helyzet nem kívánja úgy, ám most megtörtént, sőt hamarosan előkerül a második boríték ugyanezzel a címmel, ám ezúttal nem én fogom megkapni, hanem az egyetlen ember, aki tud róla. A tartalma titkos, csakis az írója tudja, hogy mi van benne, s hogy kinek kell odaadnia, viszont nem fedhette fel magát. Merengve néztem a kezemben tartott levélre, mert nem mertem kinyitni a benne található szöveg miatt. Féltem a tartalmától, ahogy attól is, hogy a sötétség végleg elemészt, mert úgy éreztem, hogy a szakadék szélén állok, s csak egy lépést választ el, hogy a mélybe esek, ahonnan nem hallatszik ki a hangom, és nincs kiút. Csak a mérhetetlen fájdalom, ami felemészt.

-Hé, minden oké? – hallottam meg egy ismerős hangot, ami ráébresztett arra, mennyire a gondolataimba temetkeztem. Kicsit sem meggyőzően bólintottam egyet, hogy meggyőzzem a mellettem ülő srácot arról, hogy minden a legnagyobb rendben, pedig nem így volt. Sőt, ha tehettem volna, akkor a repülés végéig a mosdóba zárkózva tartózkodtam volna, hogy könnyítsek a fájdalmamon, ami átjárta a testem – Lo – simított végig a karomon, de leráztam magamról kezét, és elfordultam tőle, már amennyire az ülés engedte. Felkaptam a kapucnimat, majd fejem a háttámlába fúrtam, ezzel is elkerülve Zayn aggódó tekintetét.

A csendbe temetkeztem, ahogy mindig is. Így könnyebben átvészeltem mindent. Nem beszéltem a problémákról, ahogy a szeretteim elvesztéséről sem. Magamba fojtottam a bánatom, és egy erős falat építettem magam köré, ami mára már megrepedt, sőt le is dőlt. Mégis azt hiszem, hogy újra fel kell emelnem azokat a falakat, hogy soha többé ne rombolja le senki, s ezt csak jövőhét szombat után tudom megtenni, hiszen akkor valaminek vége lesz. Egy olyan dolognak, ami bár ne érne soha véget, de ez az élet a rendje. Van ami örök, és van ami nem. Néhány dolog, ami változik, ám nem minden változás jó. Ahogy az életemben bekövetkező fordulat sem lesz az. Ám ezúttal egyetlen ajtó sem fog kinyílni, ha becsukódik az ajtó, ami az életemet jelenti. S akkor már tényleg a sötétség emészt majd el...

Zayn megint a karomra tette a kezét, mire ismét megpróbáltam lerázni, de szorítása nem enyhült. Bár nem volt fájdalmas, mégis stabilan tartott. Hangja meglepően közelről jött, mintha a fülembe suttogott volna.

-Ne küzdj ellenem, kérlek! Hagyd, hogy itt legyek veled, és segítsek – búgta lágy dallamos hangján, majd a csuklyámon keresztül adott egy puszit a fejem búbjára, és karjait körém fonva csúszott hozzám még közelebb, sőt még az ülés karfáját is felhajtotta, hogy semmi akadály ne legyen közöttünk. Már épp ellenkezni akartam volna, mikor lágy hangja ismét felcsendült, és számomra már jól ismert dallamot énekelte:

Well, I know the feeling (Ismerem azt az érzést)

Of finding yourself stuck out on the ledge (Mikor a párkányon találod magad elnyúlva)

And there ain't no healing (És erre nincs semmilyen gyógyír)

From cutting yourself with the jagged edge (Csorba éllel próbálod kivágni magadból)

I'm telling you that, it's never that bad (Elmondom neked, ez nem is annyira rossz)

Take it from someone who's been where you're at (Hidd el valakinek, aki volt már a helyedben)

Laid out on the floor (Padlón vagy)

And you're not sure you can take this anymore (És nem vagy biztos abban, hogy tovább tudod csinálni)

Észre sem vettem, de a könnyeim már eláztatták az arcomat a dal miatt, s egyre gyorsabban folytak végig, ahogy a dalszöveg jelentésére gondoltam. Zayn biztos nem élte át ezt. Ami jó, hiszen ő nem érdemli meg azt a szenvedést, amit most érzek, mert az én hibám volt, hogy Shane meghalt. Senki másé. Álltam ott, mint egy idióta, hogy meghaljak, erre a legjobb barátomat veszítettem el. Ezt senki se érdemelte volna meg. Akkor engem kellett volna, hogy eltaláljon a golyó, s nem őt. Rá még fényes jövő állt volna, nem úgy, mint rám.

-Voltál már annyira padlón, hogy úgy érezted nem tudsz újra talpra állni? Veszítettél el már valakit úgy igazán, amitől azt érezted, ez az egész a te hibád, és nem tudtál megbirkózni a fájdalommal és a bűntudattal, amit ez az egész okoz? – kérdeztem feldúltan, mire abbahagyta az éneklést. Nem az ő hibája, hogy ez van a dalban, de ez most jobban felzaklatott, mint kellett volna. Zaynnel nem történt hasonló, így azt sem tudja, hogy most mit érzek, és min megyek keresztül.

-Igen, veszítettem... – válaszolt. Meglepődtem ezen, hiszen nem látszott rajta, hogy ilyen horderejű tragédia rázta volna meg. Valamiért mindig azt hittem, hogy ha szomorú is volt, akkor nem azért, mert elvesztett valakit, sokkal inkább más oka volt rá, mintsem az.

-Kit? – kíváncsiskodtam. Tudni szerettem volna Zayn múltjáról mindent. Jobban meg akartam ismerni, hogy ő miért ilyen, s min ment keresztül, ami megváltoztatta. Vagy milyen sebeket hordoz magával.

-A legjobb barátomat – válaszolt habozva Zayn.

-Mi történt? – érdeklődtem, mire derekamat körülölelő karjai megfeszültek. Kezemmel automatikusan simítottam végig karján, mire szorítása kicsit enyhült, de még mindig erősebben tartott, mint azelőtt. Látszott, hogy mennyire felzaklatta a téma.

-Akkoriban még gyerekek voltunk – kezdett bele – Mindenben csak a kihívást láttuk, sőt állandóan bajba keveredtünk – emlékezett vissza, miközben keserűen elnevette magát – Azon a napon is, valami új, és még őrültebb ötleten törtük a fejünket. Sosem gondoltam, hogy az lesz a vége az egésznek – meredt maga elé Zayn. Ezután néhány percig nem szólt semmit, még végül megtörte a csendet, de hangja közel sem volt olyan komoly, mint mikor belekezdett. Ahogy beszélt, helyenként meg-megremegett a hangja, sőt néha el is akadt a szava. Végig hevesen dobogó szívvel hallgattam végig azt, amit mesélt, ahogyan elvesztette legjobb barátját – Lementünk a tóra, de engem feltartott egy lány, akinek akkoriban nagyon bejöttem. Próbáltam lerázni, de ő nem tágított. Egyszer csak egy hatalmas sikoly lettem figyelmes, ami egy csobbanás kísért. Fejvesztve rohantam a tóhoz, s mikor odaértem Chris a hideg vízben kapálódzott. Minden gondolkodás nélkül ugrottam utána, hogy megmentsem. Ezután már csak annyira emlékszem, hogy a kórházban volt, de Chris nem élte túl... – fejezte be – Az én hibám volt, ha jobban siettem volna...

Megráztam fejem ellenzés képen, hisz nem tudhatta, hogy be fog szakadni a tó jege. Az nem az ő hibája volt. Ki kellett volna tenni a figyelmeztetést, hogy vékony a jég.

-Zayn – suttogtam, és megszorítottam kézfejét. Kicsit erősebben, mint kellett volna, mert ahol ujjaim érték a bőrét, ott halványabb színben pompázott – Baleset volt.

-Nem! – tiltakozott.

-Te megtettél mindent – emeltem fel egy kicsit a hangom, de csak annyira, hogy kizárólag Zayn vegye észre.

-De az is kevés volt – csúsztatta ki kezét szorításomból, majd derekamról is levette, s visszafordult az eredeti helyzetébe, és a felhőket kezdte el tanulmányozni.

Erőtlenül dőltem vissza az ülésbe, s inkább másfelé néztem. A repülő minden szegletét áttanulmányoztam többször, mígnem a többi utast kezdtem el tanulmányozni. Voltak olyanok, akik aludtak vagy éppen beszélgettek, esetleg zenét hallgattak. Lényegében mindenki elfoglalta magát, hogy ne érezze annyira hosszúnak az utat.

Hirtelen egy kezet éreztem a vállamon, mire ijedtemben megugrottam, de az illető jót kuncogott rajta. Támadóm irányába fordítottam a fejem, és két aggódó kék szemmel találtam szembe magam. Nem kérdezett semmit, csak türelmesen várta, hogy megszólaljak, de nem jött ki hang a számon, mert arcát nézve Shane jutott az eszembe. Nem azért, mert hasonlítottak egymásra, hanem Lou műve miatt. Szeme körül két fekete karika volt, s az egyik teljesen fekete, szája felett bajusz díszelgett, míg alatta vámpírfogak, s szája körül odaszáradt vér. Normális esetben nevettem volna rajta, de az nem most volt.

Óvatosan felállított, s egy csendesebb hely felé terelt a gépen, ahol senki se zavarhatott minket. Egymással szemben álltunk, de én inkább a padlót néztem, mintsem Niallt. Két kezet éreztem a hátamon, majd azt, hogy gyenge testem egy mellkasnak ütközött. Erőtlenül öleltem meg, és szememet újra csípni kezdték a könnyek.

-Nem akarom elfelejteni – motyogtam.

-Senki sem mondta, hogy el kell – lelökte kapucnimat fejemről, ami visszahullott a hátamra, így tincseim megint szabaddá váltak, majd belepuszilt a hajamba. Túlzott törődése kezdett zavarni, ezért kibontakoztam öleléséből. Letöröltem arcomra száradt könnyeimet, majd a srácra néztem, de mögötte megláttam a barna szempárt. Kitartóan néztünk egymás szemébe, sőt egyikőnk sem pislogott.

Niall furcsán méregetett, mert nem értette, hogy kit nézzek annyira. Megfordult, így ő is szembetalálta magát azokkal a szemekkel, amik továbbra is engem figyeltek. Szöszi barátom érezve, hogy baj van, visszasurrant a helyére, magamra hagyva a rég látott szemekkel. Nem számítottam rá, hogy itt lesz, főleg nem a gépen, mégsem tudtam, hogy örüljek jelenlétének vagy sem. Mert ha ő felbukkan, akkor ott mindig baj történik. Közelebb lépett hozzám, amint tiszta lett a levegő, s megismételte ugyanazt, amit Niall, annyi különbséggel, hogy ő nem ölelni akart, hanem inkább mondani valamit.

-Nem ezt vártam tőled, Lo – suttogta a fülembe, amitől kirázott a hideg – De mindennek eljön az ideje – elengedett, és elindult az üléséhez, de mielőtt leült volna, hátrafordult, s rám kacsintott. Hűlt helyét bámultam egy ideig, mert hozzám intézett szavain merengtem, de sehogy sem sikerült rájönnöm, hogy miről beszélt. Pedig régebben elsőként tudtam szavainak rejtett jelentését, de ez az idő már elmúlt.

Megráztam a fejem, hogy kiűzzem vele kapcsolatos gondolataimat, mintha nem lenne elég, és visszasétáltam a helyemhez, Zayn mellé. A srác még mindig az ablakon nézett ki, csak akkor fordította felém a fejét, amikor megnézte, hogy ki ült le mellé. Halvány mosoly jelent meg arcán, de szemei még mindig arról árulkodtak, hogy aggódik.

Kezem a karfára helyeztem, amit távozásom után visszahajtott, és én is a tájat kezdtem el csodálni, hátha leköti a figyelmem, de nem jött be, mert inkább Zaynt figyeltem.

***

Amikor leszállt a gépünk, célirányosan a csomagjainkhoz indultunk, amiket minden akadály nélkül megszereztünk, ám kijutni a reptérről, korántsem volt sétagalopp. Bármerre is néztünk, rajongók voltak mindenütt. Bár a srácok próbálták álcázni magukat, de nem kerülték el a tinik figyelmét. Visítva rohantak körénk, és autogramért könyörögtek, sőt volt aki Las Vegasba akart repülni kedvencével, hogy összeházasodjanak.

Fényképezők vakui vakítottak el minket, mert idővel a fotósok is feltűntek, ahogy néhány riporter is. Zaynt rólunk kérdezgették, de semmilyen kérdésre nem válaszolt, inkább rajongóinak osztott aláírást. Hozzám is intéztek néhány kérdést, de inkább elszöktem onnan, vagyis a bőröndömmel kimenekültem a reptér elé. Sajnos néhányan követtek, így kénytelen voltam bedugni a fülhallgatót a fülembe, hogy ne halljam kérdéseiket. Persze, ez nem izgatta őket, mert ordítva érdeklődtek. Szinte már üvöltött a zene a fülemben, sőt talán hallották is a riporterek, amikor egy kéz megragadott, és betessékelt egy kocsiba. Kikaptam a fülhallgatómat, majd körbenéztem, és megláttam a többieket. Kissé nyúzottak voltak a repülőút miatt, és az se foglalkoztatta őket, hogy Lou mennyire kipingálta arcukat, mégis Simon arca tetszett a legjobban. Szemöldöke felett szarvak voltak, orcája pirosan festett, szemén női smink díszelgett, ahogy száján is egy kis agyarral kiegészítve. Néhány helyen csillám is volt, sőt csillámos tetkó is. Összegezve Louis kitűnő munkát végzett.

Alig telt el félóra, de már megérkeztünk Emily házához, ami egy palotának felelt meg. Falai fehérek voltak, míg a tető bordós, pont, mint a kerítés. Az ajtóhoz vezető járda mellett pálmafák sorakoztak, s szerte az udvaron mindenféle virág és fa helyezkedett el. Szem forgatva tettem meg az első lépést az ajtó felé, amit a többiek is követtek, s mire a tetőszínű fához értünk, már nyitva állt előttünk. A keretnek támaszkodva egy negyvenes éveiben járó nő volt. Haja olyan volt, mint az enyém, ahogy a szeme színe is megegyezett. Letagadni se tudta volna, hogy ő az anyám. Mosolyogva közeledett felénk, és egyből megölelte Adamet, majd engem vett célba, de ellöktem magamtól. Nekem ő többé már nem az anyám, csak egy nő, aki nagyon hasonlít rá.

-De meg nőttél, Lo! – mért végig – Olyan kicsi voltál, mikor utoljára láttalak.

Próbálta előadni a kedves anyát, de nálam nem vált be. Hátrálni kezdtem, míg ő folyamatosan közeledett felém. Elfutottam volna, de egy másik testbe botlottam. Hátrapillantottam, és megláttam, hogy Zayn az akadályom. Biztató mosolyt eresztett felém, majd védelmezően átkarolt, mintha attól félt volna, hogy Emily nekem esik, és vérontás lesz. Ami lehet, hogy annyira nem is nagy hülyeség, főleg, hogy ki akart csinálni.

-Hogy hagyhattad ezt, Simon? – mutatott rám, és Zaynre Emily, miközben fejét csóválta. Szívem szerint odarohantam volna ahhoz a nőhöz, és megmondtam volna a magamét – Lo, kislányom, ő nem hozzád való – dorgált meg. Álljon meg a nászmenet! Most már a lánya vagyok? Eddig mi tartotta vissza ettől?

Zayn izmai megfeszültek, ahogy Emily nemtetszését fejezte ki. Még közelebb vont magához, így óvva a nőtől, aki gúnyosan felnevetett a srác reakcióján. Szerencsére Adam segítségünkre sietett, s kimentett minket, majd megmutatta a lakást – ami belülről még hatalmasabb volt, mint kívülről – , és a szobáinkat. Adam, kicselezve az anyját, más szobaelosztást állított össze nekünk, így mi a „palota” külön szárnyába kerültünk, ahova Emily nem jár, ami azt jelentette, hogy szabadon cserélhettünk, ha akartunk volna.

Miután kipakoltam az ideiglenes szobámba, minden feltérképezés nélkül kijöttem onnan, és az udvarra mentem, de beleütköztem Emilybe. Negédesen mosolygott, mikor megpillantott, s egyik kezét háta mögé rejtve közeledett felém.

-Lelőjelek vagy ne? – gondolkozott el, és eddig rejtett kezét maga elé tette, amiben fegyver volt – Nyolc évesen meg kellett volna halnod, de nem te túlélted – nevetett fel keserűen – Egyet kértem csak attól az idiótától, de még azt is elbaszta. Most, viszont itt a halálod ideje – húzta fel a pisztolyt – Vanessara akartam ezt bízni, de ő éppen a városban szépítkezik az esküvőmre. Jó volt még egyszer látni kislányom – ujja a ravaszon pihent, és arra készült, hogy meghúzza, amikor valaki közeledni kezdett felénk. Ő nem látta, hogy ki az, de a mosoly, ami arcomon jelent meg, elárult, ezért ő megfordult, és meglátta Simont.

-Hagyd békén, Laurent! – förmedt rá a nőre nagybátyám, mire a nő rászegezte a fegyvert – Emily, tedd le a pisztolyt!

-Ugyan miért? Hisz Lo neked is csak teher – mondta epésen hasonmásom.

Semmilyen érzelmet nem mutattam ki, mert azzal elárultam volna magam, de mégis úgy éreztem, hogy amit „anyám” mondott az igaz. Csak kolonc vagyok Simon vállán. Sosem kellett kimondani, a sok munkával érzékeltette ezt. Menekült tőlem, csak az okát nem értettem, vagyis most már azt is tudom.

Simon hitetlenkedve megrázta a fejét, majd rám nézett, és egy olyan mondat hagyta el a száját, amire legvadabb álmaimban sem számítottam volna.

-Lányomként szeretem, de annyira hasonlít rád, hogy sokszor rajta vezetem le a dühöm, amit irántad érzek.

-Jaj, de megható! – tette szívére kezét Emily, és itt jött el az a pillanat, amikor elborult az agyam. Gondolkodás nélkül szaladtam a nő felé, s amint elértem, kivettem kezéből a gyilkos eszközt, és átadtam Simonnak. Hirtelen akcióm miatt remegni kezdtem, de nagybátyám magához ölelt, hogy lenyugtasson.

-Szeretlek, Lo! – suttogta, majd csókot lehelt fejem búbjára – Csakis miattad nem mondtam semmit Emilyről.

A nagy hangzavarra mindenki kijött, s látva Simon kezében a pisztolyt, sejtették, hogy mire készült az a nő, aki megszült. Körénk gyűltek, s kijelentették, hogy azonnal elmegyünk, de azzal nem számoltak, hogy erre már nem volt lehetőségünk, mert őrök jelentek meg, akik itt tartásunkért voltak felelősek.

***

Ne maradjatok csendben! :)