40.Minden összedőlt, mint egy kártyavár

Sziasztok! Mielőtt elolvassátok néhány dolgot szeretnék elmondani. Nem szeretném egyből a rossz híreket rátok zúdítani, ezért az egyetlen vidám hírrel kezdem :D Nyitottam egy új blogot amit ITT találtok, és akit érdekelne ITT a trailerje is. Annyit tudni kell róla, hogy haláli és szellemes történet lesz :D Nem lesz benne semmi gonoszkodás, vagyis lényegében ennek a történetnek a teljes ellentéte :) De rátérve a rossz hírek mezejére, ami nem biztos, hogy mindenkinek tetszeni fog. Először is el akartam még húzni a főgonoszságom, ami maga után vonja a többi dolgot is, de mégsem tettem, vagyis ebben a részben már elindul, és apránként kiteljesedik egészen James kéréséig, ami hamarosan itt lesz. Ami egyben azt is jelenti, hogy hamarosan vége a történetnek. Számolgattam hogy mennyi rész lesz még, de mindig más jött ki, így nem tudom biztosra, hogy mikor befejezem be, de kitűztem magamnak egy dátumot, amit lehet, hogy sikerül teljesítenem. Ki tudja... Innentől nincs megállás, mert a főgonoszság elkezdődött, és csak én tudom, hogy mikor és mi lesz a vége... Nya, de egy ilyen hosszú bevezető után kellően félhettek, hogy miben mesterkedem még. Jó olvasást! :)

Amikor valami megjavul, hirtelen minden más szar lesz

Szőkeség nem felelt rögtön kérdésemre, mintha átgondolta volna válasza súlyát, s ez kicsit megzavart. Biztos voltam benne, hogy tudja mikor fogja megtenni, ahogy abban is, hogy Niall nem árulja egyik legjobb barátját. Idegesen kezdtem el dobolni lábammal, és türelmem is egyre fogytán volt. Tudnom kellett, mégpedig most.

-Kérlek, Niall! – néztem rá könyörögve – Tudnom kell! – nyomatékosítottam. Sosem hittem volna, hogy jövőm alakulása ettől a választól is függ. Talán, mert ha pont szombatra tervezi, amit Niall mondott, akkor mindennek vége – Mondd, hogy nem szombat! Kérlek, mondd! – nem válaszolt. Fejét lehajtotta, és a földet kezdte el pásztázni, mintha annyira érdekes lenne. De átláttam rajta. Csak az időt akarta húzni vele. Szólásra nyitottam a szám, de ő megelőzött, mert felemelte fejét.

-Miért, hogy elmenekülj? – kérdezte idegesen, mire olyan választ kapott, amire talán számított is.

-Igen – szinte már ordítva feleltem. Erőltetetten felnevetett, majd nem helyeslően megrázta a fejét. Nem tudta, nem tudhatta, hogy mit tartogat számukra, számunkra ez a szombat. Csakis én voltam tisztában vele, ahogy James is, hiszen ez az ő játéka volt, senki másé, amibe engem kegyetlenül belerángatott. És a legrosszabb az egészben, hogy nem volt más kiút, illetve rendelkeztem egy lehetőséggel, a meneküléssel, de akkor az az ő életébe kerülne.

Az út további részében nem beszélgettünk, bár én még mindig tudni akartam a pontost választ a kérdésre, de beletörődtem, hogy ezt nem Niall fogja elárulni. Bár az is lehet, hogy akkor már másképpen fogom gondolni, és nem életünk legnagyobb hibájának, hiszen ez lehet, hogy még csak egy ötlet. Egy nagyon ostoba ötlet... De ha mégsem az, akkor talán most szombat egy kis megoldást jelent, viszont inkább csak fájdalmat fog okozni, főleg azoknak, akiket szeretek.

-Lo – lóbálta meg szemem előtt a kezét Niall, ezzel visszahozva a valóságba. Rá emeltem tekintetem, ami azonnal átsiklott válla felett, s egy ismerős alakon akadt meg a szemem. Egy padon ült felhúzott térdekkel, amiket átkarolt, s fejét azon pihentette. Sőt talán sírt is, hiszen teste rázkódott is. Az első gondolat, ami az eszembe jutott, hogy megölöm Harryt, hisz Alex nem ok nélkül zokoghat. Talán az idióta barátja megcsalta, vagy szakított vele. Csak kerüljön a kezem közé Bongyi, és nem lesz kegyelem.

Kikerültem Niallt, és a padhoz sétáltam. Alexnek nem tűnt fel, hogy odamentem hozzá, s ezáltal beigazolódott a gyanúm, hogy sírt. Jobbján helyet foglaltam, majd vigasztalni kezdtem azzal, hogy a hátát simogattam nyugtatáskép. Erre sem emelte fel a fejét, s talán könnyei is jobban potyogtak.

Szöszinek is feltűnt, hogy valami nincs rendben a mellettem ülő lánnyal, ezért Dömperrel együtt odafutott hozzánk. Kérdőn nézett rám az ismerős hajkoronát látva, de én se tudtam annál többet, mint ő.

Dömpi kiszúrta, hogy Lex nincs a legjobb formában, és felugrott mellé a padra, majd mancsait rátette Alex karjára, és orrával a haját kezdte el piszkálni. Addig csinálta, míg egy részét sikeresen össze nem nyálazott, és arrébb nem rakott. A kis lyukon ami keletkezett, bedugta fejét, és megnyalta Alex arcát. A lány zokogva nevetett, míg végül felemelte a fejét. Szeme megdagadt a sok sírástól, és piros is volt. Összenéztem Niallel, s mintha ugyanarra gondoltunk volna. A srác halkan szitkozódott, majd telefonjáért nyúlt, és arrébb sétált. Azt gyanítottam, hogy Harryt hívta, s a sejtésem beigazolódott, amikor szinte üvöltve ejtette ki a srác teljes nevét. Niall izmai megfeszültek a beszélgetés alatt, és tőlünk a lehető legtávolabb intézte a beszélgetést.

-Mi történt Alex? – kérdeztem aggódva, de nem felelt a feltett kérdésre. Zsebéből előhúzott egy zsebkendőt, majd kifújta orrát, s ruhájába beletörölte könnyeit. Mosolyt varázsolt az arcára, amiről üvöltött, hogy valami nagyon nincs rendben.

-Semmi – legyintett Lex, de nem dőltem be neki. Többet tudtam a kamu „jól vagyok, nincs semmi bajom” mosolyról, mint bárki más. Hiszen eddig rajtam is csak olyan mosoly volt, de aztán valami megváltozott, vagyis jobban mondva valaki megváltoztatott.

-Alex, engem nem tudsz becsapni. Mondd el, mi a baj?

-Nem tudom, hogy bírod ezt – csóválta a fejét. Fogalmam sem volt, hogy miről beszélt. Értetlen tekintetem feltűnt neki, ezért folytatta – Hogy tudsz a directionerek fenyegetéseit figyelmen kívül hagyni?

-Úgy, hogy nem tudják az igazi nevem, és nem tudnak semmit se írni nekem. Ha meg Zaynnek küldenek olyan üzeneteket, akkor biztos nem árulja el nekem – adtam meg a logikus választ – Amúgy meg, szerintem hülyeség foglalkozni velük.

-Könnyű azt mondani – sóhajtott fel keserűen – Nem téged fenyegettek meg azzal, hogy megölnek, mert Harryvel jársz.

Ebben teljes mértékben igaza volt, de ettől függetlenül nem kellett volna foglalkoznia az őrült fanokkal. Azok, amiket neki írtak, csak üres szavak, amelyek tettek nélkül semmisek. Hisz pár tizenéves nem sok mindent tud az ellen tenni, hogy kedvenc bandájuk énekese szerelmes, és boldogabb, mint valaha. Igaz nem ismertem olyan régen a göndör hajú srácot, de a változása még nekem is feltűnt.

-Ezt miért nem mondtad nekem? – kérdezte idegesen valaki a hátunk mögött, mire ijedten felé kaptuk a fejünket. Ott állt Harry teljes életnagyságában, s smaragdzöld szemei izzottak a dühtől. Niall időközben ismét körünkben volt, mire felé fordultam, és suttogva megkérdeztem tőle: „mit keres itt Harry”, amire „nem tudom” választ adta.

Körülöttünk forrt a levegő, s sem Alex, sem Harry nem szándékozott megszólalni. Bongyi még mindig barátnője válaszát várta, míg Lex próbálta figyelmen kívül hagyni. Kínos csend következett, amit senki se tört meg, miközben türelmetlenül vártunk, hogy elmúljon a vihar, vagy legalábbis a vihar előtti csend, ami nemcsak Alexéket érintette, hanem engem is, de erről csak később szereztem tudomást.

Csendben arrébb osontam Niallel együtt a szerelmespár mellől, így magukra hagytuk őket, hogy megbeszéljék az egészet. Bár nem irigyeltem Alexet a beszélgetés miatt, de jobb volt nekik még most tisztázni az egészet, mielőtt a kapcsolatukra is rányomta volna a bélyeget, és szakítással végződött volna, amibe mindketten beleőrültek volna.

Távolról figyeltük őket, miközben vadul gesztikulálva magyaráztak egymásnak, s talán még ordítottak is. Az arra járó emberek figyelmét felkeltette kettejük vitája, sőt még a riporterek is megjelentek. Mindegyik kérdésekkel bombázta őket, ezzel jobban ellehetetlenítve, hogy meg tudják beszélni a rajongó kérdést. Nem bírtam tovább nézni, ahogy darabokra szedik őket, ezért cselekedtem. Átfurakodtam magam a köréjük gyűlt tömegen, majd megragadtam a kezüket, és kirángattam onnan őket. Eközben figyelmetlenül hagytam a felém érkező kérdéseket, s csak arra összpontosítottam, hogy minél hamarabb távolabb kerüljünk a firkászok és a kíváncsi emberek hadától. Futás közben Lex és Harry tovább szajkózták a magukét, egészen addig míg meg nem torpantam, ezzel is megállításra kényszerítve őket.

Szembefordítottam őket egymással, és csípőre tett kézzel vártam, hogy normális hangnemben kezdjenek el beszélni, ami nem igazán jött össze. Egy ideig követtem vitájukat, de belezavarodtam, és csak hangokat hallottam, mintha megszűnt volna a külvilág. Majd a semmiből egy lövést hallottam. Szemem automatikusan lehunytam, és nemsokkal később agyam ellepték a rémképek, mégpedig az esküvőről, amiről azt hittem, hogy örökre homályba vesznek. Megint ott álltam James karjai közt, miközben két fegyver is a fejemnél volt...

-Neee! – sikítottam fel, majd a következő pillanatban a földre rogytam, és könnyeim is utat törtek maguknak. Újra és újra hallottam Vanessa cipőinek kopogását, a fegyverek élesítését, és a lövés hangját. Fejem hevesen ráztam, hogy kiűzzem belőle a visszatért emlékeket, de nem ment.

-Lo – hallottam Niall aggódó hangját, s már csak annyit érzékeltem, hogy felhúzott a földről, és magához szorított. Keze nyugtatásként fel-lefutkosott a hátamon, de zokogásom egy pillanatra sem csillapodott. Minden erőmmel azon voltam, hogy kinyissam a szemem, s végre kiszálljanak az esküvő emlékei a fejemből, ami második próbálkozásomra sikerült is. Könnyes szemmel néztem ír barátom szemébe, aki aggódva fürkészett engem. Arcomról a sós cseppeket letörölte, de jöttek helyette újabbak – Nincs semmi baj. Itt vagyok – suttogta fülembe. Túl zaklatott voltam hozzá, hogy felfogjam mi zajlott körülöttem. Elmosódott villanásokat láttam, amik a könnyeim miatt kenődtek el, majd csak annyit éreztem, hogy Niall kapucnimat a fejemre húzta.

-Fotósok – morgott Harry. Kezeiket összekulcsolta, majd magához húzta barátnőjét, hogy megvédje a megjelent firkászoktól. Végül rajtam kívül a többiek is felvették a kapucnijukat, sőt még napszemüveggel is takarták arcukat.

-Niall... – alig hallva ejtettem ki számon a nevét, mégis meghallotta, s még az eddigiektől is védelmezőbben ölelt.

-Menjünk! – zárta le ezzel a témát, és elindult egyenesen előre, vagyis a hazafele vezető úthoz, amin a szerelmespár is velünk tartott. Nagyobb csend volt, mint egy temetőben, sőt még Dömper apróbb próbálkozásai a felszültség oldására sem hozták meg a kellő eredményt. Szinte óráknak tűntek a percek, amit a házig tettünk meg. Megkönnyebbülés volt átlépni a küszöböt, de a ház falain belül is tapintható volt a feszültség.

Szélsebesen hagytam el a folyosót, és szobám felé igyekeztem, hogy valami logikus magyarázatot találjak a srác tettére, és elolvassam a levelet, amit – ha a feltételezésem igaz – Shane írt nekem. Ám mielőtt mindezt megtehettem volna, az egyik szoba mellett elhaladva érdekes beszélgetést hallottam, és a nyolcbetűs szót, annak az illetőnek a szájából, aki eddig csak nekem mondta.

-Szeretlek! Menthetetlenül beléd szerettem, és nem érdekel, hogy... – ennyit is elég volt ahhoz hallanom, hogy tudjam a mondat befejezetlen része rám vonatkozik.

-Zayn, én szóhoz sem jutok... – határozottan egy női hang volt az, sőt nagyon is ismertem az illetőt.

Be akartam menni, és feltenni a világ legegyszerűbb kérdését nekik, de mégse tettem meg a válasz miatt. Csak arra vártam, hogy jöjjön ki a szobából, és mondja ki, hogy vége...

Mintha kérésemet meghallotta volna, kinyílt az ajtó, és Zayn lépett ki rajta mosollyal az arcán, ami azonnal eltűnt, amint meglátott engem. Steph vidám hangja hallatszott a szobából, és nemsokkal később ő is megjelent. Ijedten pillantottak mindketten rám, s szememből ki tudták olvasni, hogy mindent hallottam, amit hallanom kellett. Steph már nyitotta is a száját, hogy megmagyarázza mi ez az egész, de leintettem. Már közel sem érdekelt annyira az ő magyarázata, csakis Zayné. Még ha hazugságot is mondott volna, talán még azt is elhittem volna neki. Bármit, csak ne fájt volna ennyire. Talán amit Niall mondott az is hazugság volt...

-Magatokra hagylak – menekült el Steph.

-Lo, megmagyarázom – közeledett felém Zayn, és meg akart ölelni, de eltaszítottam magamtól. Kicsit távolabb álltam tőle, s mellem előtt összefontam a karomat, miközben gyilkos tekintettel néztem rá.

-Belefáradtam ebbe, Zayn – mondtam, és tényleg így éreztem. Először Simon kérése, majd Vanessa, Perrie, és most ez... Túl sok volt, de ennek ellenére, még mindig szeretem, akármekkora hülyeségeket is csinált, és akárhányszor vágott át, vagy hazug szavakat suttogott nekem. Az érzéseim nem változtak iránta, csak a bizalmam ingott meg felé.

-Lo – átszelte a köztünk lévő távolságot, majd kezével gyengéden végigsimított arcomon, mire elfordítottam a fejem, és kimondtam a végzetes szót, amit ugyan tőle vártam, de mégis én tettem meg az első lépést.

-Vége... – szinte suttogtam ezt az egy szót, mégis olyan csend volt, hogy meghallotta. Arca hirtelen eltorzult, és kétségbeesetten kereste a tekintetem, amit minden egyes alkalommal elkaptam, miközben könnyeim az arcomon folytak le. Sosem akartam, hogy ez legyen a vége, de úgy látszik, hogy valaki nem akarja, hogy együtt legyünk, főleg boldogan nem. Hisz mindig beleütköztünk valamilyen akadályba, de az első adandó alkalommal én szálltam ki anélkül, hogy meghallgattam volna, vagy hogy pontosan tudtam volna, hogy miről beszéltek odabent. Mégis tudtam, hogy ezzel még nincs teljesen végérvényesen vége, hiszen ott van a rettegett szombat, ami hamarosan itt lesz.

-Szeretlek! – két keze közé fogta az arcomat, és csókot lehelt ajkaimra, ám ezúttal nem viszonoztam, mégis a szívem szakadt meg a tudattól, hogy elveszíthetem őt örökre. Zayn nem próbálkozott tovább, elhajolt tőlem, majd ellépett tőlem, és lerobogott a lépcsőn. Lentről egy rövid beszélgetés hallatszott fel, ami az ajtó csapódásával ért véget, vagyis elment... Talán soha többet nem látom viszont.

Fájdalmamban ordítottam volna, de ahelyett csak tehetetlenül összeroskadtam a folyosó közepén, és sírtam. Más nem tudtam tenni. Könnyeim árvízként folytak le arcomon, s még arra sem vettem a fáradtságot, hogy letöröljem. A szívem darabokban hevert, és ezúttal talán a saját hülyeségem miatt, mert túl makacs volt, hogy végig hallgassam. Pedig, ha most az egyszer legyőztem volna, akkor minden másképp lenne. Egyetlen dolog jutott csak az eszembe, de azt is Zayn mondta még régebben. Nevetséges nem? Ilyen helyzetben is van valami, ami a kelleténél is jobban rá emlékeztet. „Ne hagyd, hogy a büszkeséged a boldogságod útjába álljon!” – hangzott a fejemben a srác szavai, s ettől ha lehet, jobban zokogni kezdtem.

Fel akartam állni, és megkeresni őt, de nem volt hozzá elég erőm, és bátorságom. Mégis mit mondtam volna neki? Ám ezúttal neki van elég oka elküldeni, és ha megtenni, nem haragudnék meg rá, hisz most tényleg a makacsságom állt közénk, és a menekülés, ami a kérdésére vonatkozott, amit még fel sem tett, de a puszta gondolata megrémített. A francba!

Lépéseket hallottam a közelemből, mire a zaj felé emeltem a fejem, és megláttam a szőke hajkoronát. Steph volt az, s aggódva nézett rám, mintha sejtette volna, hogy mit tettem.

-Lo – egyből leguggolt mellém, és hajamat kisöpörte arcomból – Nem az történt amit hiszem – mentegetőzött egyből – Csak gyakorolt valamire, és én segítettem neki – halkult el.

-Tudom – zokogtam – De nem állok arra készen – ráztam hevesen a fejem, és a sós cseppek újult erővel eredtek meg. Nem mondott többet, inkább csak mellettem állt, és támaszt nyújtott. Sírásom lassan abbamaradt, és apránként felfogtam, hogy ténylegesen elvesztettem. S talán most jogosan mondhatom, hogy körülöttem minden összedőlt, mint a kártyavár, aminek elég egy apró fuvallat, és már nincs többé. Nekem csak egy kibúvó, egy ok kellett, hogy elmenekülhessek, és amikor az élet megadta, minden habozás nélkül elfogadtam.

Telefonom csörögni kezdett, s a szívem mélyén reméltem, hogy Zayn az. Rekordsebességgel vettem elő, és szinte azonnal megnéztem, hogy ki hív. Az ő neve virított a képernyőn, mire szívem hevesebben kezdett el verni.

-Zayn! – szóltam bele, mire a válasz meglepő, és egyben sokkoló volt.

-Sajnálom, de nem ő vagyok – egy női hang szolgálta a választ, s már végképp nem értettem, hogyan került hozzá Zayn telefonja – Maga Mr. Malik barátnője?

A válaszom nem lett volna, de féltem, hogy akkor soha nem tudom meg mi van vele.

-I-igen – válaszoltam remegő hanggal, mert kérdése megrémisztett, és valami furcsa érzés kerített hatalmába. Nagyot nyeltem, és tudtam, hogy a kérdést, ami bennem kavargott fel kellett tennem – Történt vele valami?

-Sajnálom, de autóbalesetet szenvedett...

Telefonom majdnem kiesett a kezemből, és a szívem is kihagyott. Az nem lehet! Nem halhatott meg! Hevesen ráztam a fejem, és küzdöttem azzal a gondolattal, miszerint már nincs többé.

Steph is sokkos állapotba került, de nem annyira, mint én. Azonnal felsegített a földről, majd együtt lementünk a lépcsőn, ahol már nemcsak Niall, Harry és Alex tartózkodott, hanem mindenki, aki valaha is számított Zaynnek, beleértve a szüleit is. Torkomban gombóc nőtt, és a sírás újra fojtogatni kezdett. Nem tudtam megszólalni, hogy elmondjam mi történt, de tekintetemből a többiek megsejtettek valamit.

-Lo, mondj valamit! – kért Liam, de én csak a fejemet ráztam. Nem ment.

-Zayn... – remegett Steph hangja – Karambolozott.

Az út a kórházig csendben telt. Senki se szólalt meg. Inkább mindenki imádkozott, és reménykedett. Reménykedtek abban, hogy nincs komolyabb baja, mert ők még hittek benne, hogy a remény hal meg utoljára, de én már nem. Mindent feladtam, ami lehetett.

Amint leparkoltunk a kórház parkolójában, besiettünk, és a recepcióig meg sem álltunk, ahol mindenki egyszerre kezdett el beszélni. A fiatal recepciós egy szavunkat se értette, s először kedvesen, majd kicsit durvábban kérte, hogy maradjunk csendben, mire mindenki elhallgatott. Egyedül Liam szólalt meg, és megkérdezte azt, amit tudni akartunk. Amikor megkaptuk rá a választ, rohantunk is a lifthez, és türelmetlenül vártuk annak megérkezését, ami hosszú perceknek tűnt, ahogy a harmadik emeletre vezető út is. Megváltás volt kiszállni a liftből, amit csordaként hagytunk el, s már rohantunk is Zayn szobája felé, ahonnan épp akkor jött ki egy orvos.

-Önök Mr. Malik hozzátartozói? – érdeklődött, amire egyöntetű igent kapott válaszként. Lenézett papírjaira, amik a kezében hevertek, majd megigazította szemüvegét, és ránk szólva elmondta, amire mindannyian kíváncsiak voltunk – Még nem tért magához.

Ne maradjatok csendben! :)