37.Mindennek eljön az ideje

Sziasztok! Először is egy hatalmas bocsánatkéréssel tartozom. Tényleg nagyon sajnálom, hogy a múlthéten nem hoztam részt, de teljesen el voltam havazva. Osztályozó, szalagavatópróbák szerdától péntekig, angol tanár, meg egyéb programok, és ha volt is ötletem, akkor időm nem, és ez fordítva is igaz volt. Nagyon röstellem ezt a sok késést! A jövőben igyekszem majd több részt hozni :) Másodszor, szerintem jobban jártok ezzel a változattal, mint amint pénteken, felhúzott aggyal írtam, mert az tényleg kegyetlen lett, főleg a végét nézve... És harmadszor, mindenkinek jó évkezdést és tanulást, bár tudom, hogy az utóbbi senkinek sem a kedvence :) Bár én már az idegösszeomlás szélén állok az év miatt, de igyekeztem, hogy ez ne látszódjon a részen. Na de tényleg befogtam, és itt a rész. Jó olvasást! :)

A várt nyugalom valahogy nem jött, ahogy az idő is lassabban telt, mint kellett volna, hiszen alig tíz perce szállt fel a gép, mégis úgy éreztem, mintha már legalább egy órája repülnénk. Pedig nem. Ebből is látszik, hogy minél előbb túl akartam lenni Emily esküvőjén – hogy megtudjam kérdéseimre a választ – , az idő szembeszállt velem, s szinte csak egy helyben toporgott, mintha ezzel akart volna hátráltatni valamitől, ami egy életre megváltoztat.

Voltak elképzeléseim, hogy mi fog történni, vagy egyáltalán mi lesz velem, de valahogy mindig ugyanott lyukadtam ki, pedig próbáltam a pozitív oldalát is nézni, de valami azt sugallta, hogy nem az lesz életem legjobb estéje. S ha talán valaki előre figyelmeztet, hogy ne szálljak fel a gépre, akkor is megtettem volna, hisz, ha az embernek valamit megtiltanak, azt ő mindennél jobban meg akarja tenni. Ezért is szegtem meg folyton Simon szabályait. Az elején csak lázadás volt, de idővel a létemmé vált, hogy keresztbe tegyek a nagybátyámnak. Deszkázás elleni szabályit hágtam át a legtöbbször, főleg mikor felbaszott. Régi szép idők. Kár, hogy már sosem lesz minden úgy, mint régen. Valahogy jobban hiányzik nyár előtti életem, mint eddig valaha. Talán a változások miatt, amibe Shane elvesztése is beletartozik, ahogy nem halott anyám is. Viszont azt hiszem, egy valamit hiányolnék, ha újra a reptéren állnék, mégpedig Zaynt, és persze a többieket, mert már az életem részei. Fájdalmas lesz megtenni James kérését, ami után joggal fognak utálni, s lehet, hogy soha többé nem látjuk egymást. Akkor viszont könnyebb lenne eldöntenem, hogy menjek, vagy maradjak, mikor három hét múlva megjönnek az egyetemekről a levelek.

Egy ideig az alvással próbálkoztam, hogy mire kinyitom a szemem, akkor már Los Angelesben legyünk, de most az álommanók sem találtak rám, mintha az egész világ ellenem lett volna. Simonról nem is beszélve. A szidása után nem is beszéltünk, nem mintha bánnám, mert csak egy újabb adag fejmosást kaptam volna, sőt talán még Zayntől is eltiltott volna, kivéve, ha a próbáról van szó.

Bár az elmúlt időben egyre jobban megerősödött bennem, hogy imádott bandáját jobban szereti, mint engem valaha is szeretett, még ha – sajnos – anyára is hasonlítok, pedig arról igazán nem én tehetek. Hiszen sosem ismertem őt, csak képeket láttam róla, és csak annyit tudok Emilyről, amennyit még apa mesélt régen. Simon valahogy ezt a témát mindig kikerülte, s egy „jobb, ha nem tudod-dal” lerendezte. Persze sosem hagytam annyiban, de mindig én húztam a rövidebbet, és csak most értettem meg miért. Sosem tudott anyáról úgy beszélni, mintha meghalt volna, mert ő végig tudta az igazságot. De akkor apa előtt is csak megjátszotta magát. Miért tette? Emögött biztos több van, mint amennyit James mappájából olvastam. És erre rá kell jönnöm, mert akkor talán megértem Simont, hogy mindezt miért csinálta. Valószínűleg az igazság hihetetlenebb, mint a sok hazugságok, amiket eddig bemesélt nekem. Egyáltalán bármi is igaz volt abból, amit mondott? Vagy az egész életem hazugság volt?

Felemeltem fejem Zayn válláról, majd megráztam azt, hogy elűzzem rossz gondolataimat, amik elmémbe furakodtak. Ezzel csak egy gondolt volt, ugyanis elméletek tömkelege vert szöget az agyamban, s hiába akartam elfelejteni azokat, valahogy mindig visszatértek, hacsak ránéztem valakire. Próbáltam elterelni gondolataimat azzal, hogy a társaság többi tagját néztem, de amikor megakadt a szemem Alex-Harry-Louis pároson, azt kívántam, bár ne tekintettem volna rájuk... Alex az igazak álmát aludta, miközben feje Harry vállán pihent. Ezzel nem is volt semmi baj, de ami Lou tett, az rendesen felzaklatott, és újra azt éreztem, mint reggel. A mély depressziót, ahova megint belezuhantam.
Azonnal visszafordultam, és lehajtottam fejemet. Barna tincseim az arcomba lógtak, ezzel eltakarva azt. Ismét előtört a maró fájdalom, amit Shane levele idézett elő, s éreztem, hogy nem sok kell hozzá, hogy hangosan felzokogjak, de tartottam magam, és egy könnyet sem engedtem kicsordulni.
Remegve cipzároztam ki a táskámat, majd előhúztam belőle egy bontatlan borítékot. Csak annyi állt rajta, hogy „Immortal”, mégis tudtam, hogy nekem szólt. Hiszen ennek a két szónak jelentése volt nekem, Deannek és Shane-nek. Amolyan titok, ami addig nem került elő, míg a helyzet nem kívánja úgy, ám most megtörtént, sőt hamarosan előkerül a második boríték ugyanezzel a címmel, ám ezúttal nem én fogom megkapni, hanem az egyetlen ember, aki tud róla. A tartalma titkos, csakis az írója tudja, hogy mi van benne, s hogy kinek kell odaadnia, viszont nem fedhette fel magát. Merengve néztem a kezemben tartott levélre, mert nem mertem kinyitni a benne található szöveg miatt. Féltem a tartalmától, ahogy attól is, hogy a sötétség végleg elemészt, mert úgy éreztem, hogy a szakadék szélén állok, s csak egy lépést választ el, hogy a mélybe esek, ahonnan nem hallatszik ki a hangom, és nincs kiút. Csak a mérhetetlen fájdalom, ami felemészt.

-Hé, minden oké? – hallottam meg egy ismerős hangot, ami ráébresztett arra, mennyire a gondolataimba temetkeztem. Kicsit sem meggyőzően bólintottam egyet, hogy meggyőzzem a mellettem ülő srácot arról, hogy minden a legnagyobb rendben, pedig nem így volt. Sőt, ha tehettem volna, akkor a repülés végéig a mosdóba zárkózva tartózkodtam volna, hogy könnyítsek a fájdalmamon, ami átjárta a testem – Lo – simított végig a karomon, de leráztam magamról kezét, és elfordultam tőle, már amennyire az ülés engedte. Felkaptam a kapucnimat, majd fejem a háttámlába fúrtam, ezzel is elkerülve Zayn aggódó tekintetét.

A csendbe temetkeztem, ahogy mindig is. Így könnyebben átvészeltem mindent. Nem beszéltem a problémákról, ahogy a szeretteim elvesztéséről sem. Magamba fojtottam a bánatom, és egy erős falat építettem magam köré, ami mára már megrepedt, sőt le is dőlt. Mégis azt hiszem, hogy újra fel kell emelnem azokat a falakat, hogy soha többé ne rombolja le senki, s ezt csak jövőhét szombat után tudom megtenni, hiszen akkor valaminek vége lesz. Egy olyan dolognak, ami bár ne érne soha véget, de ez az élet a rendje. Van ami örök, és van ami nem. Néhány dolog, ami változik, ám nem minden változás jó. Ahogy az életemben bekövetkező fordulat sem lesz az. Ám ezúttal egyetlen ajtó sem fog kinyílni, ha becsukódik az ajtó, ami az életemet jelenti. S akkor már tényleg a sötétség emészt majd el...

Zayn megint a karomra tette a kezét, mire ismét megpróbáltam lerázni, de szorítása nem enyhült. Bár nem volt fájdalmas, mégis stabilan tartott. Hangja meglepően közelről jött, mintha a fülembe suttogott volna.

-Ne küzdj ellenem, kérlek! Hagyd, hogy itt legyek veled, és segítsek – búgta lágy dallamos hangján, majd a csuklyámon keresztül adott egy puszit a fejem búbjára, és karjait körém fonva csúszott hozzám még közelebb, sőt még az ülés karfáját is felhajtotta, hogy semmi akadály ne legyen közöttünk. Már épp ellenkezni akartam volna, mikor lágy hangja ismét felcsendült, és számomra már jól ismert dallamot énekelte:

Well, I know the feeling (Ismerem azt az érzést)

Of finding yourself stuck out on the ledge (Mikor a párkányon találod magad elnyúlva)

And there ain't no healing (És erre nincs semmilyen gyógyír)

From cutting yourself with the jagged edge (Csorba éllel próbálod kivágni magadból)

I'm telling you that, it's never that bad (Elmondom neked, ez nem is annyira rossz)

Take it from someone who's been where you're at (Hidd el valakinek, aki volt már a helyedben)

Laid out on the floor (Padlón vagy)

And you're not sure you can take this anymore (És nem vagy biztos abban, hogy tovább tudod csinálni)

Észre sem vettem, de a könnyeim már eláztatták az arcomat a dal miatt, s egyre gyorsabban folytak végig, ahogy a dalszöveg jelentésére gondoltam. Zayn biztos nem élte át ezt. Ami jó, hiszen ő nem érdemli meg azt a szenvedést, amit most érzek, mert az én hibám volt, hogy Shane meghalt. Senki másé. Álltam ott, mint egy idióta, hogy meghaljak, erre a legjobb barátomat veszítettem el. Ezt senki se érdemelte volna meg. Akkor engem kellett volna, hogy eltaláljon a golyó, s nem őt. Rá még fényes jövő állt volna, nem úgy, mint rám.

-Voltál már annyira padlón, hogy úgy érezted nem tudsz újra talpra állni? Veszítettél el már valakit úgy igazán, amitől azt érezted, ez az egész a te hibád, és nem tudtál megbirkózni a fájdalommal és a bűntudattal, amit ez az egész okoz? – kérdeztem feldúltan, mire abbahagyta az éneklést. Nem az ő hibája, hogy ez van a dalban, de ez most jobban felzaklatott, mint kellett volna. Zaynnel nem történt hasonló, így azt sem tudja, hogy most mit érzek, és min megyek keresztül.

-Igen, veszítettem... – válaszolt. Meglepődtem ezen, hiszen nem látszott rajta, hogy ilyen horderejű tragédia rázta volna meg. Valamiért mindig azt hittem, hogy ha szomorú is volt, akkor nem azért, mert elvesztett valakit, sokkal inkább más oka volt rá, mintsem az.

-Kit? – kíváncsiskodtam. Tudni szerettem volna Zayn múltjáról mindent. Jobban meg akartam ismerni, hogy ő miért ilyen, s min ment keresztül, ami megváltoztatta. Vagy milyen sebeket hordoz magával.

-A legjobb barátomat – válaszolt habozva Zayn.

-Mi történt? – érdeklődtem, mire derekamat körülölelő karjai megfeszültek. Kezemmel automatikusan simítottam végig karján, mire szorítása kicsit enyhült, de még mindig erősebben tartott, mint azelőtt. Látszott, hogy mennyire felzaklatta a téma.

-Akkoriban még gyerekek voltunk – kezdett bele – Mindenben csak a kihívást láttuk, sőt állandóan bajba keveredtünk – emlékezett vissza, miközben keserűen elnevette magát – Azon a napon is, valami új, és még őrültebb ötleten törtük a fejünket. Sosem gondoltam, hogy az lesz a vége az egésznek – meredt maga elé Zayn. Ezután néhány percig nem szólt semmit, még végül megtörte a csendet, de hangja közel sem volt olyan komoly, mint mikor belekezdett. Ahogy beszélt, helyenként meg-megremegett a hangja, sőt néha el is akadt a szava. Végig hevesen dobogó szívvel hallgattam végig azt, amit mesélt, ahogyan elvesztette legjobb barátját – Lementünk a tóra, de engem feltartott egy lány, akinek akkoriban nagyon bejöttem. Próbáltam lerázni, de ő nem tágított. Egyszer csak egy hatalmas sikoly lettem figyelmes, ami egy csobbanás kísért. Fejvesztve rohantam a tóhoz, s mikor odaértem Chris a hideg vízben kapálódzott. Minden gondolkodás nélkül ugrottam utána, hogy megmentsem. Ezután már csak annyira emlékszem, hogy a kórházban volt, de Chris nem élte túl... – fejezte be – Az én hibám volt, ha jobban siettem volna...

Megráztam fejem ellenzés képen, hisz nem tudhatta, hogy be fog szakadni a tó jege. Az nem az ő hibája volt. Ki kellett volna tenni a figyelmeztetést, hogy vékony a jég.

-Zayn – suttogtam, és megszorítottam kézfejét. Kicsit erősebben, mint kellett volna, mert ahol ujjaim érték a bőrét, ott halványabb színben pompázott – Baleset volt.

-Nem! – tiltakozott.

-Te megtettél mindent – emeltem fel egy kicsit a hangom, de csak annyira, hogy kizárólag Zayn vegye észre.

-De az is kevés volt – csúsztatta ki kezét szorításomból, majd derekamról is levette, s visszafordult az eredeti helyzetébe, és a felhőket kezdte el tanulmányozni.

Erőtlenül dőltem vissza az ülésbe, s inkább másfelé néztem. A repülő minden szegletét áttanulmányoztam többször, mígnem a többi utast kezdtem el tanulmányozni. Voltak olyanok, akik aludtak vagy éppen beszélgettek, esetleg zenét hallgattak. Lényegében mindenki elfoglalta magát, hogy ne érezze annyira hosszúnak az utat.

Hirtelen egy kezet éreztem a vállamon, mire ijedtemben megugrottam, de az illető jót kuncogott rajta. Támadóm irányába fordítottam a fejem, és két aggódó kék szemmel találtam szembe magam. Nem kérdezett semmit, csak türelmesen várta, hogy megszólaljak, de nem jött ki hang a számon, mert arcát nézve Shane jutott az eszembe. Nem azért, mert hasonlítottak egymásra, hanem Lou műve miatt. Szeme körül két fekete karika volt, s az egyik teljesen fekete, szája felett bajusz díszelgett, míg alatta vámpírfogak, s szája körül odaszáradt vér. Normális esetben nevettem volna rajta, de az nem most volt.

Óvatosan felállított, s egy csendesebb hely felé terelt a gépen, ahol senki se zavarhatott minket. Egymással szemben álltunk, de én inkább a padlót néztem, mintsem Niallt. Két kezet éreztem a hátamon, majd azt, hogy gyenge testem egy mellkasnak ütközött. Erőtlenül öleltem meg, és szememet újra csípni kezdték a könnyek.

-Nem akarom elfelejteni – motyogtam.

-Senki sem mondta, hogy el kell – lelökte kapucnimat fejemről, ami visszahullott a hátamra, így tincseim megint szabaddá váltak, majd belepuszilt a hajamba. Túlzott törődése kezdett zavarni, ezért kibontakoztam öleléséből. Letöröltem arcomra száradt könnyeimet, majd a srácra néztem, de mögötte megláttam a barna szempárt. Kitartóan néztünk egymás szemébe, sőt egyikőnk sem pislogott.

Niall furcsán méregetett, mert nem értette, hogy kit nézzek annyira. Megfordult, így ő is szembetalálta magát azokkal a szemekkel, amik továbbra is engem figyeltek. Szöszi barátom érezve, hogy baj van, visszasurrant a helyére, magamra hagyva a rég látott szemekkel. Nem számítottam rá, hogy itt lesz, főleg nem a gépen, mégsem tudtam, hogy örüljek jelenlétének vagy sem. Mert ha ő felbukkan, akkor ott mindig baj történik. Közelebb lépett hozzám, amint tiszta lett a levegő, s megismételte ugyanazt, amit Niall, annyi különbséggel, hogy ő nem ölelni akart, hanem inkább mondani valamit.

-Nem ezt vártam tőled, Lo – suttogta a fülembe, amitől kirázott a hideg – De mindennek eljön az ideje – elengedett, és elindult az üléséhez, de mielőtt leült volna, hátrafordult, s rám kacsintott. Hűlt helyét bámultam egy ideig, mert hozzám intézett szavain merengtem, de sehogy sem sikerült rájönnöm, hogy miről beszélt. Pedig régebben elsőként tudtam szavainak rejtett jelentését, de ez az idő már elmúlt.

Megráztam a fejem, hogy kiűzzem vele kapcsolatos gondolataimat, mintha nem lenne elég, és visszasétáltam a helyemhez, Zayn mellé. A srác még mindig az ablakon nézett ki, csak akkor fordította felém a fejét, amikor megnézte, hogy ki ült le mellé. Halvány mosoly jelent meg arcán, de szemei még mindig arról árulkodtak, hogy aggódik.

Kezem a karfára helyeztem, amit távozásom után visszahajtott, és én is a tájat kezdtem el csodálni, hátha leköti a figyelmem, de nem jött be, mert inkább Zaynt figyeltem.

***

Amikor leszállt a gépünk, célirányosan a csomagjainkhoz indultunk, amiket minden akadály nélkül megszereztünk, ám kijutni a reptérről, korántsem volt sétagalopp. Bármerre is néztünk, rajongók voltak mindenütt. Bár a srácok próbálták álcázni magukat, de nem kerülték el a tinik figyelmét. Visítva rohantak körénk, és autogramért könyörögtek, sőt volt aki Las Vegasba akart repülni kedvencével, hogy összeházasodjanak.

Fényképezők vakui vakítottak el minket, mert idővel a fotósok is feltűntek, ahogy néhány riporter is. Zaynt rólunk kérdezgették, de semmilyen kérdésre nem válaszolt, inkább rajongóinak osztott aláírást. Hozzám is intéztek néhány kérdést, de inkább elszöktem onnan, vagyis a bőröndömmel kimenekültem a reptér elé. Sajnos néhányan követtek, így kénytelen voltam bedugni a fülhallgatót a fülembe, hogy ne halljam kérdéseiket. Persze, ez nem izgatta őket, mert ordítva érdeklődtek. Szinte már üvöltött a zene a fülemben, sőt talán hallották is a riporterek, amikor egy kéz megragadott, és betessékelt egy kocsiba. Kikaptam a fülhallgatómat, majd körbenéztem, és megláttam a többieket. Kissé nyúzottak voltak a repülőút miatt, és az se foglalkoztatta őket, hogy Lou mennyire kipingálta arcukat, mégis Simon arca tetszett a legjobban. Szemöldöke felett szarvak voltak, orcája pirosan festett, szemén női smink díszelgett, ahogy száján is egy kis agyarral kiegészítve. Néhány helyen csillám is volt, sőt csillámos tetkó is. Összegezve Louis kitűnő munkát végzett.

Alig telt el félóra, de már megérkeztünk Emily házához, ami egy palotának felelt meg. Falai fehérek voltak, míg a tető bordós, pont, mint a kerítés. Az ajtóhoz vezető járda mellett pálmafák sorakoztak, s szerte az udvaron mindenféle virág és fa helyezkedett el. Szem forgatva tettem meg az első lépést az ajtó felé, amit a többiek is követtek, s mire a tetőszínű fához értünk, már nyitva állt előttünk. A keretnek támaszkodva egy negyvenes éveiben járó nő volt. Haja olyan volt, mint az enyém, ahogy a szeme színe is megegyezett. Letagadni se tudta volna, hogy ő az anyám. Mosolyogva közeledett felénk, és egyből megölelte Adamet, majd engem vett célba, de ellöktem magamtól. Nekem ő többé már nem az anyám, csak egy nő, aki nagyon hasonlít rá.

-De meg nőttél, Lo! – mért végig – Olyan kicsi voltál, mikor utoljára láttalak.

Próbálta előadni a kedves anyát, de nálam nem vált be. Hátrálni kezdtem, míg ő folyamatosan közeledett felém. Elfutottam volna, de egy másik testbe botlottam. Hátrapillantottam, és megláttam, hogy Zayn az akadályom. Biztató mosolyt eresztett felém, majd védelmezően átkarolt, mintha attól félt volna, hogy Emily nekem esik, és vérontás lesz. Ami lehet, hogy annyira nem is nagy hülyeség, főleg, hogy ki akart csinálni.

-Hogy hagyhattad ezt, Simon? – mutatott rám, és Zaynre Emily, miközben fejét csóválta. Szívem szerint odarohantam volna ahhoz a nőhöz, és megmondtam volna a magamét – Lo, kislányom, ő nem hozzád való – dorgált meg. Álljon meg a nászmenet! Most már a lánya vagyok? Eddig mi tartotta vissza ettől?

Zayn izmai megfeszültek, ahogy Emily nemtetszését fejezte ki. Még közelebb vont magához, így óvva a nőtől, aki gúnyosan felnevetett a srác reakcióján. Szerencsére Adam segítségünkre sietett, s kimentett minket, majd megmutatta a lakást – ami belülről még hatalmasabb volt, mint kívülről – , és a szobáinkat. Adam, kicselezve az anyját, más szobaelosztást állított össze nekünk, így mi a „palota” külön szárnyába kerültünk, ahova Emily nem jár, ami azt jelentette, hogy szabadon cserélhettünk, ha akartunk volna.

Miután kipakoltam az ideiglenes szobámba, minden feltérképezés nélkül kijöttem onnan, és az udvarra mentem, de beleütköztem Emilybe. Negédesen mosolygott, mikor megpillantott, s egyik kezét háta mögé rejtve közeledett felém.

-Lelőjelek vagy ne? – gondolkozott el, és eddig rejtett kezét maga elé tette, amiben fegyver volt – Nyolc évesen meg kellett volna halnod, de nem te túlélted – nevetett fel keserűen – Egyet kértem csak attól az idiótától, de még azt is elbaszta. Most, viszont itt a halálod ideje – húzta fel a pisztolyt – Vanessara akartam ezt bízni, de ő éppen a városban szépítkezik az esküvőmre. Jó volt még egyszer látni kislányom – ujja a ravaszon pihent, és arra készült, hogy meghúzza, amikor valaki közeledni kezdett felénk. Ő nem látta, hogy ki az, de a mosoly, ami arcomon jelent meg, elárult, ezért ő megfordult, és meglátta Simont.

-Hagyd békén, Laurent! – förmedt rá a nőre nagybátyám, mire a nő rászegezte a fegyvert – Emily, tedd le a pisztolyt!

-Ugyan miért? Hisz Lo neked is csak teher – mondta epésen hasonmásom.

Semmilyen érzelmet nem mutattam ki, mert azzal elárultam volna magam, de mégis úgy éreztem, hogy amit „anyám” mondott az igaz. Csak kolonc vagyok Simon vállán. Sosem kellett kimondani, a sok munkával érzékeltette ezt. Menekült tőlem, csak az okát nem értettem, vagyis most már azt is tudom.

Simon hitetlenkedve megrázta a fejét, majd rám nézett, és egy olyan mondat hagyta el a száját, amire legvadabb álmaimban sem számítottam volna.

-Lányomként szeretem, de annyira hasonlít rád, hogy sokszor rajta vezetem le a dühöm, amit irántad érzek.

-Jaj, de megható! – tette szívére kezét Emily, és itt jött el az a pillanat, amikor elborult az agyam. Gondolkodás nélkül szaladtam a nő felé, s amint elértem, kivettem kezéből a gyilkos eszközt, és átadtam Simonnak. Hirtelen akcióm miatt remegni kezdtem, de nagybátyám magához ölelt, hogy lenyugtasson.

-Szeretlek, Lo! – suttogta, majd csókot lehelt fejem búbjára – Csakis miattad nem mondtam semmit Emilyről.

A nagy hangzavarra mindenki kijött, s látva Simon kezében a pisztolyt, sejtették, hogy mire készült az a nő, aki megszült. Körénk gyűltek, s kijelentették, hogy azonnal elmegyünk, de azzal nem számoltak, hogy erre már nem volt lehetőségünk, mert őrök jelentek meg, akik itt tartásunkért voltak felelősek.

***

Ne maradjatok csendben! :)