39.Megleptél!

Sziasztok! Siettem, ahogy csak tudtam, és tőlem a lehető legszokatlanabb rész lett :D Majd ha elolvassátok, szerintem megértitek miért ;) Szerintem hétvégén jön a főgonoszság. Jó olvasást! :)

Mi a jó abban, ha elnyel a sötétség? Szinte semmi, de mégis van benne valami nyugtató érzés, minthogy az is, hogy nem érzékeltem a külvilágot, és egy sokkal kellemesebb helyen találtam magam, mint gondoltam volna. Igaz, körülöttem mindent beborított a sötétség, de mégis két nyugtató kart éreztem magam körül, ami csak jobban megerősített abban, hogy biztonságban vagyok, annak ellenére is, hogy nem tudtam, mi történt velem eszméletem elvesztése után, csak azt, hogy már semmi bajom nem lehet, mert az engem ölelő biztosítottak efelől. Azonban nem sokáig maradhattam a boldog öntudatlanságban, ugyanis a fekete térbe halvány fény szökött, amitől pislogni kezdtem, s nemsokkal később kinyitottam a szemem.

Nagyokat pislogtam, hogy megszokjam a fényt, ami besütött az ablakomon. Meglepetten néztem szét, hiszen szemem elé táruló látvány meglepett. A földön pokrócok hevertek, amiken a többiek aludtak a szobámban – ahova nem tudom hogyan kerültem – két ember kivételével. Alex barátja mellkasán pihent, miközben Harry szorosan magához ölelte. Louis azonban a legkényelmetlenebb pózt választotta, de ő még így is kellemesen aludt. Lába Liam arcán pihent, míg a teste többi része Adamen nyugodott, s mikor átfordult a másik oldalára, belekönyökölt bátyám hasába, aki még erre sem ébredt fel.

Szememmel a másik két hiányzó srácot kerestem, akiket nem kellett sokáig szememmel kutatnom, hiszen két oldalamon pihentek. Elsőként a fekete hajkoronát szúrtam, ami kócosan állt gazdája fején. Arcán lévő grimasztól halvány mosolyra húzódott szám, s ha akartam volna, akkor sem tudtam volna nem nézni, ahogyan alszik. Feje karján pihent, miközben kezemet egy pillanatra sem engedte el, ahogy ujjai közé szorított lánc szerű tárgyat sem, ami a napsugarak fényében megcsillant. Talán egy nyaklánc, karkötő vagy esetleg egy imafüzér lehetett markárban.

Gyermeki kíváncsisággal nyúltam szabad kezemmel az ezüstös dolog felé, hogy észrevétlenül megcsodálhassam azt. Ujjaim épphogy hozzáértek a lánchoz, s már meg is szorítottam azt, amikor a békésen alvó srác megmozdult. Ledermedtem, s amilyen gyorsan csak tudtam, elvettem onnan a kezem, és próbáltam úgy tenni, mint aki alszik. Arcom a másik irányba akartam fordítani, de mielőtt megtehettem volna, egy meleg kezet éreztem rajta. Továbbra is próbáltam fenntartani a látszatot, hogy alszom, ami sikerült is. Bár elég nehezen ment tekintve, hogy szívem majd' kiugrott a helyéről, és jóleső borzongás futott végig rajtam Zayn érintésétől.

Néhány pillanatig még magamon éreztem Zayn pillantását, majd arra lettem figyelmes, hogy elengedte a kezem, és kisétált a szobámból, amit az ajtó halk csapódása jelzett. Keserves sóhaj szaladt ki a számon, s így utólag megbántam, hogy nem adtam semmi jelét ébrenlétemnek. Teljesen jobb oldalamra fordultam, és megláttam Zayn zakóját a földön összegyűrve. Ám valami mást is kiszúrtam a ruhadarabon, mégpedig egy nagy vörös foltot. Értetlenül álltam a dolog elé, hiszen tegnap semmi olyan nem történt, amikor megsérülhetett volna bárki is. Kezdeti nyugodtságom kezdett elszállni, s fejembe mindenféle rémkép szökött arról, hogy Zaynnek baja esett. Gyorsan felültem, amitől megszédültem, s valami furcsa ízt is éreztem a számban, de nem foglalkoztam vele. Egyből kiszálltam az ágyból, és többieket kerülve próbáltam kijutni a szobából, ami szerencsémre észrevétlenül sikerült is. Mezítláb rohantam le a lépcsőn, hátha a földszinten megtalálom Zaynt. Először a nappaliba kukkantottam be, de nem találtam ott, ezért a konyha felé vettem az irányt. Csupasz talpam folyamatosan a hideg csempével érintkezett, amitől a hideg is kirázott, és fázni kezdtem. Viszont ez sem állított meg abban, hogy ráleljek Zaynre. A konyhába érve szomorúan konstatáltam, hogy nincs ott.

Gondolataimba merülve álltam a csempén, s csak annyit éreztem, hogy valami meleget tekert valaki körém. A takaróból áradó meleg felmelegítette kihűlt testem, s csak akkor döbbentem rá, hogy valójában mennyire fáztam. Fagyhaláltól megmentőm hátulról átölelt, és fejét a vállamra helyezte. Borostás arca egyszerre szúrt és csikizett, amitől halkan kuncogtam.

-Megsérültél? – kérdeztem aggódva, miután abbahagytam a nevetést. Reménykedve vártam nemleges válaszát, amit szinte azonnal meg is kaptam. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, majd ijedten a hasamhoz kaptam. Zayn nagy tenyereit rárakta apró kezemre, s így simítottam végig hasamon.

-Ne aggódj, nincs a kicsinek sem semmi baja – nyugtatott meg Zayn – Még szerencse, hogy időben odaértem.

-Hova? – pislogtam rá értetlenül – Tegnap csak a műsor volt.

Éreztem, hogy Zayn izmai megfeszültek, ahogy azt is, hogy kezeinket összekulcsolta, s gyengéden megszorította.

-Lo, tegnap volt Emily esküvője – suttogta. Ledermedtem a hallottól, s köpni-nyelni nem tudtam. Tegnap? Miért nem emlékszem rá? Történt valami akkor?

-Zayn... – megakadtam, mert nem mertem kérdezni az esküvőről a válaszok miatt. Mégis erőt vettem magamon, s feltettem a kérdést – Miért véres a zakód?

Hezitált a válasszal, de végül szólásra nyitotta a száját, és mindent elmondott. Meglepetten hallgattam végig mondandóját, de még így se rémlett semmi. Hirtelen elhallgatott, mintha valamit el akart volna titkolni, de mégsem tette. Előzőnap felidézése, idegessé tette, amit nem csodáltam hallva, hogy James karjai közt talált rám, s akkor sikerült betörnie, mikor unokatestvére meghúzta a ravaszt.

-Fura ezt kimondani, de James megmentette az életed azzal, hogy lelőtte Vanessat.

A gondolatba is beleborzongtam, de mégis mondata másik fele ütött szöget a fejemben.

-Meghalt? – kérdeztem.

-Nem, de kritikus az állapota – felelte.

A biztonságot jelentő karok elengedtek, s hallottam, ahogyan hátrált néhány lépést. Meg akartam fordulni, hogy megnézem, mire készül, de mielőtt megtehettem volna, valami hideget éreztem a nyakamon. Ijedtségemben azt se tudtam, hogy mit csináljak, s a legegyszerűbb ötletnek az tűnt, hogy a nyakamhoz érintett tárgyhoz nyúltam. Hátam mögül halk nevetést hallottam, majd derekamon újra megéreztem Zayn kezet, és szembefordított magával.

-De türelmetlen voltál! – mosolygott még mindig, miközben szemét le se vette rólam. Egyik kezemmel a lánchoz nyúltam, amit nemrég rakott a nyakamba, míg a másikat tarkójára csúsztattam, s kócos hajával kezdtem el játszani, ami Zaynt ez egy cseppet sem zavarta.

-Miért kaptam? – érdeklődtem, miközben a medálból próbáltam rájönni, hogy mit ábrázol.

-A barátnőmet nem lephetem meg? – húzta féloldalas mosolyra az arcát. Hirtelen elengedtem a nyakláncot, és a másik kezem mellé tettem, majd lecsaptam ajkaira. Zaynt először meglepte, hogy most először én voltam az, aki a csókot kezdeményezte. Valójában engem is... De nem tehettem mást. Kezeim akaratlanul túrtak bele hajába, miközben a lehetetlent meghazudtolva még közelebb álltunk egymáshoz. Kezeit derekam köré kulcsolta, én pedig szinte éreztem, ahogy halmazállapotom folyékonnyá válik. Úristen! Mikor lettem én ilyen szirupos? És mindez Zayn miatt? Annyira abszurd, de az érzéseim iránta mindent meghazudtoltak. Levegőnk fogytán volt, de nem szakadtunk el egymás ajkaitól, sőt inkább a tüdőnkbe szorult összes levegőt kihasználtuk. S mikor már az is elfogyott, lihegve váltunk el egymástól, de továbbra sem engedtük el a másikat. Zayn homlokát az enyémnek döntötte, és rossz fiúsan elmosolyodott.

-Megleptél! – suttogta, s ajkai szinte súrolták az enyémeket. Hát még én magam!

-Srácok! Ezt ne! – jött be nyafogva a konyhába az egyik álomszuszék, de hangjából ítélve csakis a bátyám lehetett. Kinyújtottam rá nyelvem nemtetszésem kifejezve, amit ő észre sem vett, mert már derékig a hűtőben volt, s valami kaja után kutatott. Zayn mosolyogva engedett el, majd leült az egyik székre, és karját felém nyújtotta. Fülig érő szájjal fogtam meg kezét, mire ő ölébe húzott, s derekam előtt összekulcsolta ujjait.

Nemsokkal később a többiek is csatlakoztak szerény társaságunkhoz. Izgatottnak tűntek, és somolyogva figyeltek engem. Felhúzott szemöldökkel, értetlenül néztem rájuk, de semmi magyarázattal nem szolgáltak különös viselkedésükre. Egyedül csak Louis tűnt normálisnak. Mint mindig most is répát evett, amit kávéba mártogatott, s miután elfogyott zöldsége, megitta a fekete löttyöt.

-Ki éhes? – csapódott ki a konyha ajtaja, és Dean sétált be rajta két nagy szatyorral a kezében, amiket azonnal felrakott a konyhaasztalra – Mit kér az én rocksztárom reggelire? – fordult felém vigyorogva. Niall, mintha nem értette volna, hogy legjobb barátom hozzám intézte a kérdést, felsorolt egy hadseregnek is elég kaját, ami a jelenlévő alapanyagokból szinte biztos, hogy nem jött volna ki – Honnan szerezzek karamellel bevont almát? – ráncolta szemöldökét a srác, mire az ír manó csak megrántotta a vállát, amolyan „az már a te gondod” jelentéssel.

-Tudjátok mit kívántam meg? – kérdeztem a többiektől, mire Dean a fagyóhoz sétált, és kihúzta azt, hogy kivegyen belőle rengeteg jégkrémet. Nem törődve barátom kedves gesztusával folytattam, amit elkezdtem – Kenyeret, amit tejföllel kenünk meg, majd sajtot reszelünk rá, és berakjuk a sütőbe sülni, s mikor kész lesz, akkor egy kis ketchuppel megbolondítjuk.

Szemrebbenés nélkül meredtek rám, majd hatalmas nevetésben törtek ki, ám Niall azonnal munkához látott, és elkészítette a reggelimet, amit mosolyogva fogadtam el tőle, s falatozni kezdtem. Valami fantasztikus íze volt, aminek az olvasztott sajt adta meg a különleges aromát. Szöszi srác vágyakozva figyelte, minden harapásomat az ínyencségben. Megsajnáltam szegény éhenkórászt, és a végéből vágva adtam neki egy elég nagy részt, amire szinte azonnal lecsapott. Egy perc sem telt el, de a kajának már nyoma sem volt. Vagy kidobta a kukába, vagy megette. Az utóbbira tippeltem, mert Niall valamit szorgosan készített, ráadásul nem is egy embernek.

-Ezt nektek is meg kell kóstolnotok – lelkesedett, s már be is csúsztatta a sütőbe a tepsit.

***

Tükör előtt állva csodáltam nyakláncomat, amit nemrég adott Zayn. A medálján egy madár volt, de nekem mégis ismerősnek tűnt valahonnan. Mégsem tudtam rájönni, pedig biztos, hogy láttam valahol. Lepillantottam kézfejemre, és akkor beugrott. Zaynnek is ugyanolyan madáralakú tetoválása van.

-Zayn szerint sokkot kaptál, ezért nem emlékszel semmire a tegnapból – bukkant fel Simon a hátam mögött.

-A hallottak alapján jobb, ha nem tudom – eresztettem felé egy mosolyt, majd lehuppantam a földre, s kezem közé vettem a medált. Azzal játszadoztam egy darabig, míg Simon rám nem szólt, hogy fejezzem be, és figyeljek rá.

-Mielőtt elmondom, hogy miért jöttem, valamit tudnod kell – érdeklődve néztem rá, s vártam, hogy folytassa, amit azonnal megtett, amint leült mellém – Az a nyaklánc az összetartozásokat és a szerelmeteket jelenti – mosolygott kedvesen rám nagybátyám – mint a szíves nyakláncoknál, mikor a két fél, a két szerelmesnél van.

Keserű ízt éreztem a számban, de azonnal lenyeltem, ahogy a torkomba keletkező gombócot is, s próbáltam nem a jövőre gondolni, ami öt nap múlva lesz. Már csak öt nap. Őt nap és vége... Nem veszíthetem, de... Itt nincs helyes döntés.

-De nem erről szerettem volna beszélni – váltott komolyabb hangra Simon – Zayn tegnap elmondta, hogy terhes vagy – köpni-nyelni nem tudtam. Elmondta? Miért? Bár a hiányzó emlékeim miatt, nem tudom megítélni, hogy helyesen döntött-e vagy sem. De talán jobb is így. Hisz ki tudja, hogy magamtól mikor mondtam volna el – Megtartod?

És megint ott kötöttünk ki, mint a legelején. Akkor elleneztem, s talán még most is azt tenném, de nekem nem menne az, ami Emilynek. Nem lennék képes úgy élni tovább az életem, hogy tudom, hogy megöltem vagy másnak adtam a gyerekem, aki semmit se tett ellenem, mégis gondolkodás nélkül eldobtam magamtól. Az nem én lennék, és a jövőre való tekintettel talán sokkal nagyobb szükségem van a babára, mint valaha is gondoltam.

Feltűnt Simonnak, hogy nem válaszoltam egyből, ezért még mondott valamit, mielőtt válaszolhattam volna a kérdésére.

-Bárhogy is döntesz, mindig melletted leszek.

-Nem akarok olyan lenni, mint Emily – mondtam – Szeretném megtartani.

Nem kezdett prédikálni vagy kioktatni arról, hogy mennyire felelőtlen voltam, ahogy Zayn is, inkább elfogadta a döntésem.

-Simon, valamit el még kell mondanom – kezdtem bele – Beadtam a jelentkezésem egy Los Angeles-i egyetemre is.

-Sejtettem, de azt tudnod kell, hogy bármelyik egyetemet is választod, a szívedre kell hallgatnod. Akármit súg, fogadd el.

-Köszönöm – borultam a nyakába, és addig öleltem, amíg a szuszt is ki nem nyomtam belőle.

***

-Mehetünk? – állt meg az ajtóban Niall.

-Persze – feleltem, miközben belebújtam cipőmbe, majd megfogtam Dömper pórázát, és elindultunk sétálni. Semmi más nem volt tervben, csak a friss levegő, és egy kiadós beszélgetés, ami elméletileg félbeszakadt az esküvőn. Niall újra elmondta azt, amit akkor, s tőlem nem szokatlan reakciót kapott. Igazából megijedtem, mert tudtam, hogy nem állok rá készen, ahogy ő sem. Meg amúgy is! Ez lenne szerintem a legnagyobb hülyeség, amit bármelyikőnk elkövetne.

-Mikor? – kérdeztem.

***

Ne maradjatok csendben! :)