45.Ha arra kérsz, hogy maradjak...

Sziasztok! Hajnal van, és fáradt vagyok, de befejeztem a részt, mert addig nem voltam hajlandó aludni, míg nincs kész egy izgalmas, és kiszámíthatatlan végű rész :D Lehet, hogy van benne egy kis ismétlés, de másképp nem tudtam megoldani, hogy az legyen a vége, aminek lennie kell :P Nem mondok többet, mert így is kész  vagyok. Jó olvasást! :)

Akik igazán szeretik, egymást, azok képesek
a rossz és fájdalmas múltat elfelejteni egy boldog jövőért!

Nem fordultam vissza, még Zayn káromkodására sem, ahogy valaminek az ütődésére sem, pedig talán azt kellett volna tennem. De helyette megmakacsoltam magam, és elmenekültem, legalábbis ez volt tervben. Viszont megtorpantam a folyosó közepén, leültem a fal tövéhez, és bekapcsoltam a telefonom. Fura, hogy ilyen helyzetben ezt tettem, de valami azt súgta, hogy az üzeneteim közt lesz valami, ami megoldást szolgál a kialakult helyzetre, s legnagyobb meglepetésemre igazam lett. Elsőként a nem fogadott hívásokat néztem meg, és nem kis meglepetésemre Zayntől jött a legtöbb, ahogy sms is. Gyermeki kíváncsisággal nyitottam meg az elsőt, melynek elolvasása után tudtam, hogy sosem érdemeltem meg őt, és a legjobb az lenne, ha eltűnnék az életéből.

„Tudom, hogy hazudtál, de neked még ezt is megbocsájtom, csak kérlek, vedd fel a telefont, és mondd, hogy nem igaz, hogy elvetetted a gyereket! Szeretlek, Lo bármi is legyen az igazság.”

Két nappal szombat után küldte ezt az üzenetet, és kezdtem úgy érezni, hogy alig kapok levegőt. Lehet, hogy kívülről erős páncél védett, de belülről összetörtem, s alig akartam elhinni, hogy Zayn még azok után is kételkedett bennem. Talán ezt nevezik igaz szerelemnek, de persze én ezt nem tudhatom. Lehunytam a szemem, hogy visszafojtsam előtörni akaró könnyeimet, de ezzel a szívemen keletkezett sebet nem tudtam eltüntetni. Hiába mondják, hogy az idő majd begyógyítja, csakhogy nem hiszek nekik, hiszen az idő csak menekülésre, és elrejtőzésre való, s ezt tapasztalatból tudom. Szemem megakadt az utolsó sms-en, amit remegő kézzel nyitottam meg, és ha eddig azt hittem, hogy Zayn üzenetei egyre indulatosabbá váltak, akkor ebben ő maga cáfolt meg.

„Még mindig hiányzol, és bár érzem, hogy soha többé nem foglak látni, azt akarom, hogy tudd: szeretlek! És örökké szeretni foglak.”

A világ forogni kezdett körülettem, és már nem tűnt annyira jó ötletnek, hogy Los Angelesbe menjek. A szívem két felé kezdett el húzni, míg az eszem továbbra is a távozásomat támogatta. Nem akartam egyikre se hallgatni, és most az egyszer azt szerettem volna, ha Simon mondja meg helyettem, hogy mit tegyek. Így biztos, hogy nem okolnám magamat, de attól a fájdalom nem múlna el. Felálltam, és egyre helyesebbnek éreztem azt, hogy bárki más mondja meg, hogy melyik lehetőséget válasszam, ezzel megkönnyítve a helyzetem. Előre léptem egyet, majd egy pillanatra a hátam mögé néztem, s megláttam őt. Idegesen hajába túrt, miközben magát szidta és okolta, hogy megint hagyott elmenni. Arca meggyötört volt, s egy pillanatra ledőlt az oly erősnek hitt falam. Csak őt tudtam nézni, viszont Zayn lehajtott fejjel a földet pásztázta. Ahogy figyeltem az alig pár méterre lévő fekete hajú srácot, a szívem és az eszem harcot kezdett el vívni. A szívem azt súgta, hogy menjek vissza hozzá, és tisztázzam vele a szombatot, azonban az eszem azt súgta, hogy felejtsem el, és kezdjem nélküle újra az életem ezzel felrúgva a korábbi elhatározásomat, miszerint már dönt majd. Az utóbbi tűnt ésszerűnek, és könnyebbnek is, de minden gondolkozás nélkül tudtam a következménnyel nem foglalkozva, hogy ebben a pillanatban mit kell tennem. Megtettem az első lépést a szerintem helyes irány felé. Lábaim minden gond nélkül megtették a távolságot, és szívem is gyorsabban dobogott a távolság csökkenésével. Soha nem vert még ilyen gyorsan, mint ebben a pár percben. Célom közel volt, mégis oly távolinak tűnt.

Zayn:

Az elmúlt hetek fájdalmai, és Lo hiánya szinte felemésztett, de másoknak nem igazán mutattam ki, főleg nem a fotósok kereszttüzében. Így is elég volt a többieket hallgatnom, akik minden egyes alkalommal segítettek nekem keresni a lányt, akire nem tudtam haragudni, hiszem szeretem. Szavaiban éreztem, hogy James mondatja vele, mert a szemében látszott, hogy nem gondolja komolyan azt, hogy nem szeret, ahogy azt sem, hogy csak Shane pótlék lennék, viszont a gyerekelvetése már koránt sem tűnt ennyire kamunak. Ebben az egyben meginogtam, de továbbra is bíztam benne, hogy az is csak egy hazugság volt. De Lo egyszer sem jelentkezett vagy válaszolt volna az üzeneteimre, és kezdtem úgy érezni az utóbbi pár napban, hogy jobb elengednem, pedig mennyire nem akartam. Azonban Lo szemével nézve egy bugyuta idézetre hallgattam, miszerint a múltat elmossa az idő, és begyógyítja a szív sebeit, és reméltem, hogy jobb lesz.

Fejemből kibámulva, és Lora gondolva hallgattam Simont az amerikai turnéról. Szinte semmit se hallottam belőle, de jelenleg jobban lekötött a miértekre a válasz keresése, de talán az érdekelt a legjobban, hogy Simon miért nem mondta el egyszer sem, hogy hol van Lo, pedig többször kérdeztük, mint eddig bármi mást. Mindig csak terelt, vagy figyelmen kívül hagyta a kérdést. Talán végig tudta, hogy hol lehet, vagy volt sejtése róla, s Lo kérését teljesítve nem kötötte az orrunkra.

-Srácok, megnézné valamelyikőtök, hogy hol van Louis? – kérdezte idegesen Simon, miközben az orrnyergét dörzsölte. Fel se tűnt, hogy Tommo lelépett. Önként álltam fel, hogy megkeressem répazabáló barátomat, amiért Simon nem kifejezetten lelkesedett, de csak elengedett.

Nem mentem el egyből Louis-t keresni, hanem kimentem az udvarra, hogy rágyújtsak. Megnyugtatás volt beleszívni a cigimbe, és a nikotint érezni, amint szétáramlott a testemben. Felemelő érzés volt. Legtöbbször elég volt akkor elszívni egy-két szállal, mikor ideges voltam, de az utóbbi időben rendszeressé vált, s néha az is előfordult, hogy egy egész dobozt elszívtam egy nap alatt. Liam persze prédikált, hogy fogjam vissza magam a dohányzást illetően, de az egyik fülemen be, a másikon meg ki ment minden szava.

Labdával a szájában pillantottam meg Dömpert, amint felém szaladt, s előttem megállva elém dobta a labdáját. Lábammal arrébb rúgtam, mire Dömpi hatalmasakat ugrálva szaladt utána, és már hozta is vissza nekem. Izgatottan várta, hogy megint elrúgjam neki. Ahányszor lábam érintette a bőrt, Lo kutyája annál jobban csóválta a farkát, és annál nagyobbakat ugrott a labda után. Kicsit megnevettetett, de ezzel egy időben jobban felidézte Lot.

Cigimet elnyomva indultam vissza a házba, és már tényleg Lou keresésére indultam. Először a földszinten néztem meg, de semmi nyoma nem volt, ezért felmentem az emeletre. Szobáról szobára járva, hogy hol lehet barátom, de mikor Lo szobája következett megtorpantam. Tudtam, hogy nem lehet bent, ezért figyelmen kívül hagytam azt a helységet, és tovább ballagtam, egészen a fürdőig, aminek ajtaja nyitva volt. Benéztem, és megláttam a keresett személyt, de nem volt egyedül. Ott állt még Steph, Dean és... Lo. Szóhoz se jutottam döbbentségemben, és őt kezdtem el nézni. Lo nem láthatott engem, hiszen arcát Dean vállába temette, s legjobb barátja annyira szorosan ölelte, mintha most látná utoljára, és nem akarná elengedi. Halkan váltottak egymással néhány szót, amiket nem értettem. Mégsem ez érdekelt a legjobban, hanem az, hogy újra láthatom őt, és a remény is felcsillant, hogy még nem vesztettem el.

-Lo? – lágyan ejtettem ki a nevét. Ijedten nézett rám, és minden vér kifutott az arcából, s egyre jobban hasonlított arcszíne a fehér faléhoz. Tekintetünk összetalálkozott, s nem tudtuk elengedni a másikét. Az idő megállni látszott, és abban a pillanatban csak ketten voltunk a fürdőszobában. Láttam Lon, hogy újra felhúzta védőfalait, és most jóval erősebbnek látszott, mint első találkozásunkkor. Érzéseinket elrejtettük a másik elől, így egyikőnk se tudta leolvasni a másikról, hogy mit váltott ki a viszontlátás öröme, már ha Lo részéről beszélhetünk-e erről. Belül örültem, hogy minden riadalmam ellenére semmi baja sincs, de a nagy kérdés, ami hetek óta nem hagyott nyugodni, még mindig ott motoszkált a fejemben, viszont tisztában voltam azzal, hogy most nem tudom vele megbeszélni, de az még valószínűbbnek tűnt, hogy elküld melegebb éghajlatra. Meg se lepődnék, ha tényleg megtenné.

-Megyek pakolni – mondta Lo le sem véve szemem rólam. Kibújt Dean gyenge öleléséből, majd engem kikerülve megpróbált távozni rezzenéstelen arccal, azonban nem akartam ilyen könnyen elengedni. Tisztázni szerettem volna vele a szombati napot. Óvatosan kaptam csuklója után, amire gyengéden kulcsoltam ujjaimat. Rám emelte tekintetét, miután észrevette, hogy karjánál fogva visszatartottam, majd kihúzta kezét erőtlen szorításomból, és elsétált, amit szó nélkül hagytam, pedig egyáltalán nem így terveztem. Talán Lo szokottnál is hűvösebb viselkedése tántorított vissza, vagy a tudat, hogy egy karnyújtásnyira vannak a válaszok, amikre nem kaphatok választ. Lo hűlt helyét figyeltem, és tudtam, hogy most kell cselekednem, vagy tényleg végleg elveszítem.

-Beszélj vele, Zayn! – hallottam meg Steph kétségbeesett hangját, mire rá néztem az üres folyosóról – El fog menni Los Angelesbe, és csak te tudod megállítani.

Torkomban dobogó szívvel rohantam Lo szobájához, hogy megállítsam, s mikor beléptem a szobájába, akkor már másképp gondoltam. Nem tehetem meg vele. Ha el akar menni, akkor el kell engednem, még ha fájdalmas is, de most az ő érdekét kell néznem. De előtte még tudnom kell, hogy pontosan mit érez irántam a történtek után.

-Szereted Zaynt? – mélyítettem el hangomat, és kissé rekedtessé tettem, mint Hazza hangaj, hogy Lo ne ismerjen fel. Testtartásán látszott, hogy felidegesítettem, de nem szólaltam meg újra, hanem kicsit még vártam, hogy ő reagáljon előbb, de ez nem következett be – Szóval az egész színjáték volt – elnevettem magam, s még mindig próbáltam az elváltoztatott hangomhoz megfelelő kacaj hangját megütni. Lo izmai megfeszültek, és látszott rajta, hogy nem sok kell neki, és nekem jön, ami felettébb mulattatott a helyzetünkhöz képest.

-Szeretem, te idióta! És ha azt hiszed, hogy az egész színjáték volt, akkor tévedsz! De baromira nem érdekel, hogy mit gondolsz, s ha most megbocsájtasz, takarodj a szobámból!

Megdobogtatta szívemet Lo kissé bunkó vallomása, de ha nem így hallottam volna, akkor biztos nem ő lett volna. Álcám egyre jobban kezdett megtörni, míg végül elnevettem magam, de ezúttal már rendes hangszínemen kacarásztam, ami Lonak is feltűnt. Megfordult, és akkor látott meg engem. Látszott rajta, hogy nem rám számított, és nem is igazán örült jelenlétemnek, de nem foglalkoztam vele. Mosolyogva kezdtem el közelíteni felé, aminek hatására Lo fokozatosan hátrált, míg teljesen a falhoz nem ért, így már nem tudott tovább menni. Gyorsan megsemmisítettem a köztünk lévő teret, és feje mellett megtámaszkodva kezdtem el nézni. Barna íriszeiben volt némi félelem, hogy most mi fog következni, vagy mit fogok tenni, s ez mennyire fogja befolyásolni, de most legszívesebben a karjaimba zártam volna, és milliószor fülébe suttogtam volna, hogy mennyire szeretem, s mennyire hiányzott, majd addig csókoltam volna, míg nem untam volna, vagyis csak arra vágytam, hogy szerethessem. Derekánál fogva húztam kicsit közelebb magamhoz, és ügyeltem rá, hogy ne ijesszem meg, és ne riasszam el túlzottan magamtól. Észrevettem, hogy kezében görcsösen egy képet szorított, ami felkeltette az érdeklődésem. Falat elengedve nyúltam a fotóért, s amint megláttam, hogy egy frissen készült ultrahangkép az, vonásaim megkeményedtek, és egyszerre voltam dühös, és boldog is. Mégis az dobott fel valamennyire, hogy minden szava hazugság volt, viszont az már kevésbé, hogy azért szenvedtünk mindketten ennyit.

-Minden szavad hazugság volt? – kérdeztem idegesen, hiszen most az igazság a történtek után fájt és dühített. Lehajtott fejjel ujjait kezdte el piszkálni, ezzel jelezve, hogy nem óhajt erről beszélni, de konokságom erősebb volt, és úgy éreztem, hogy nem hagyhatom ennyiben a témát.

-Zayn, kérlek! – motyogta az orra alatt. Kezemmel álla alá nyúltam, és gyengéden felemeltem a fejét, hogy egymás szemébe nézve meg tudjuk beszélni a dolgainkat, és végleg lezárjuk ezt az időszakot, s csak a jelenre koncentráljunk a múltat elhagyva. Szemeit becsukta, ezzel megpróbálva elkerülni tekintetemet, de nem hagytam ennyiben.

-Nézz rám, Lo! – kértem, miközben hüvelyujjammal végigsimítottam arcán, amitől akaratlanul is kinyitotta gyönyörű barna szemeit, és enyémekkel találta szembe magát. Kezét mellkasomra csúsztatta, és eltolt magától, minek hatására derekát elengedtem, s így már csak szemben álltunk egymással.

-Sajnálom! – mondta őszintén, és engem kikerülve kilépett az ajtón, és én megint hagytam elmenni. Ma már másodjára... Olyan idióta vagyok! Ahelyett, hogy megállítottam, és megkértem volna, hogy maradjon elengedtem. Dühömben az ajtófélfába ütöttem egyet, aminek ujjaim ütközve kicsit megroppantak, de nem foglalkoztam vele különösebben, pedig haragom ellenére eléggé fájt. Magamat szidva hagytam el a helységet, majd idegesen a hajamba túrtam, és a földet kezdtem el nézni. Nagyon érdekes volt a világosbarna parketta, aminek egy részét bordó szőnyeg fedett. Még a szőnyeg színéről is Lo jutott az eszembe vörös tincsei miatt. Nem tudtam eldönteni, hogy a szívem fájdalma vagy kézfejemé a nagyobb, de az is lehet, hogy mindkettő egyformán kínzó. Mély sóhaj szaladt ki tüdőmből, és kezdtem átadni magam az elfogadásnak, miszerint most láttam őt utoljára.

Egy apró testet éreztem, amint nekem ütközött, és kezeivel kétségbeesetten ölelt át, miközben fejét a mellkasomba fúrta. Orromat megcsapta ismerős illata, s olyan szorosan öleltem magamhoz, mint aki soha többé nem szándékozik elengedni, és az igazat megvallva tényleg azt akartam tenni. Végig a karjaimban tartani, és el nem ereszteni. Óráknak tűnő percekig csak öleltük a másikat, s mikor belepusziltam hajába, kissé eltolt magától, és a szemembe nézett. Tekintete fátyolos volt, és látszott rajta, hogy nem sok kell, hogy kibuggyanjon az első könnycsepp.

-Ha arra kérsz, hogy maradjak nem tudom megtenni, mert... – hangja elcsuklott, de így is tudtam, hogy mire gondolt. Az egyetemre. Megkértem volna rá, hogy maradjon, de mivel ez ennyire fontos neki, akkor hagyom, hogy menjen.

-Nem szabad kihagynod, még ha egy óceánra is leszel tőlem – mondtam, mire kitágult pupillával bámult rám. Halvány mosolyt eresztettem felé, hogy tudassam vele, komolyan gondoltam, amit mondtam – Végig melletted, mellettetek leszek, és nem fog érdekelni, hogy milyen fáradt leszek turné közben, mert ha majd meghallom a hangod, és majd a kicsiét is, akkor csak az fog számítani, hogy ott leszel, lesztek nekem. Sőt a távolság sem lesz akadály, mert együtt legyőzzük, ahogy mindent elénk kerülő akadályt. Szeretlek, Lo, és nem fogom hagyni, hogy elengedjem azt a lányt, aki az életemet jelenti.

Válaszát meg se várva tapasztottam ajkaimat az övére követelőzően. Ez a három hét nélküle maga volt a pokol, és nem akarom még egyszer átélni. Nem fog érdekelni, hogy sokszor távol leszünk egymástól, mert tudom, hogy mindig ott lesz mellettem. Hevesen faltuk egymás ajkait, s csókunk talán most volt a legszenvedélyesebb, és érződött benne, hogy egyikőnk sem akarja elengedni a másikat, mert szükségünk van egymásra.

-Szeretlek, Zayn! – motyogta csókunkba.

***

Nem mentem vissza a megbeszélésre, amiért Simon biztos ki fog majd nyírni, de most nem érdekelt. Lo mellett akartam lenni, és végre sikerült tisztáznunk a szombatot. Eldöntöttük, hogy a mai nappal lezárunk mindent, aminek Jameshez is köze van, és mostantól csak a jelenünkre és jövőnkre fogunk gondolni.

Kevésbé lelkesen segítettem Lonak pakolni a bőröndjeibe, mint az látszott rajtam. Mindketten belementünk a távkapcsolatba, és abba is, hogy mikor csak tudunk együtt leszünk, és a turné közben lévő szüneteket együtt töltjük, míg így is fájdalmasnak ígérkezett az elvárás, még akkor is, ha a turné kezdetéig vele leszek Los Angelesben.

Mosolyogva figyeltem, ahogy minden ruháját kidobálta a szekrényéből, és száj húzogatva nézte a földön heverő darabokat, mintha isteni csodára várt volna, ami majd belevarázsolja a bőröndjeibe. Hatalmas vigyorral az arcomon léptem Lo mögé, és derekánál fogva átöleltem, majd fejem a vállára tettem, és az egyik dalunkat kezdtem el dúdolni.

-Your hand fits in mine
Like it's made just for me
But bear this in mind
It was meant to be
And I'm joining up the dots
with the freckles on your cheeks
And it all makes sense to me

Hallottam, hogy halkan kuncog, és a következő pillanatban már velem szemben állt hat
hatalmas mosollyal az arcán.
-Majd holnap befejezzük – mondta – Nem nézünk valami filmet?
-Nem volt elég a kórházban? – kérdeztem nevetve, amire fejrázást kaptam válaszul – Rendben, akkor romantikus film maraton.
-Inkább horror – vetette be ellenem kiskutya pofiját, aminek ellenálltam, majd homlokon pusziltam, és ujjainkat összekulcsolva az ágy felé húztam. Megvártam, míg kényelmesen elhelyezkedett, majd beraktam az egyik romantikus filmet, amiért valószínűleg meg fog ölni, de az sem érdekelt. Bemásztam Lo mellé, fejét mellkasomra hajtotta, s mosolyogva rám nézett. Utánozva Lot, mikor a kórházban voltunk, kedvesen rászóltam, hogy elvonja a figyelmem a filmről, és egy megadó sóhajjal tényleg minden figyelmét a képernyőre szegezte.

***

Ne maradjatok csendben! :)