48.Los Angeles-i rémálom

Sziasztok! Egy hét csúszással, de itt a rész :) Ezen kívül már csak egy van, és az epilógus, s ha minden igaz, akkor jövőhéten mindkettő felkerül, de ez még nem biztos. Mindez a tanulnivalótól, és egyéb dolgoktól függ. Remélem senkinek sem kellett suliba mennie szombaton, mert nekem nem :) A szavazás eredménye nagyon meglepett, de hamarosan tényleg kiderül, hogy happy end lesz-e vagy sem ;) Jó olvasást! :)

A csempének támasztottam hátam, miközben fejem térdemen nyugodott, s lábam mellkasomhoz szorítottam. Fájt a nyelőcsövem a mindennapos hányástól, s ha lehetett kerültem, hogy megszólaljak. De torkom fájdalma most kevésbé kínzott, mint a hideg, hiszen majd' megfagytam, pedig az ablakok is zárva voltak. Reszkettem, de még nem volt erőm felállni, hogy egy forró fürdővel felmelegítsem átfázott testem. Csak néhány perc kellett még...
Tompán szitkozódást hallottam, majd sietős lépteket, és a víz csobogását. Nem emeltem fel a fejem, de sejtettem, hogy ki lehet az. Meleg kezét megéreztem hátamon, majd térdhajlatomban is, és ezzel egy időben mellkasát is. Erőtlenül kapaszkodtam belé, azonban ő szorosan karjaiban tartott, és minden mozdulatomnál izmai megfeszültek.

-Itt vagyok, Lo. – suttogásnak hallottam hangját annak ellenére is, hogy normális hangerővel mondta nekem. Nem reagáltam rá semmit, hisz sem erőm, sem hangom nem volt hozzá. A fürdőkád előtt talpra állított, de még így sem engedett el. Kezei görcsösen tartottak, attól tartva, hogy bármelyik pillanatban megcsuklik a lábam, és a földre zuhanok – Öltöztesselek le vagy megy magadtól is?
-Menni fog. – hangom rekedtebb és halkabb volt, mint hittem. Barna szemeiben aggodalom tükröződött, de ennek ellenére elengedett. Kicsit meginogtam fogása nélkül, de sikerült állva maradnom.

-Bármi baj van, szólj, és jövök! – kifelé menet mondta, miközben engem figyelt. Bólintással adtam tudtára, hogy megértettem, ami miatt majdnem visszafutott hozzám, nem túl fényes állapotom miatt. Habozott magamra hagyni, de végül megtette. Vacogva másztam be a forró vízbe, ami minden átfagyott porcikámat átmelegítette. Nyakig lebuktam, és csak élveztem a meleg vizet, ami teljesen megnyugtatott. Elfelejtettem egy percre a gondokat, és a szép emlékekre gondoltam.

„-De így melyik győztes mit kap? – kérdeztem kíváncsian.

-Azt hiszem nekem van egy ötletem… – lépett közelebb hozzám.

-Nincs csók – szögeztem le, de nem gondoltam komolyan, amit szerintem ő is észrevett.

-Akkor nem csinálhatom ezt – helyezte kezét a derekamra, s így közelebb húzott magához – Ahogy ezt sem – simított végig az arcomon, mibe beleremegtem. Arcával közelíteni kezdett, s mielőtt ajkaink összeérhettek volna, eltávolodott, majd elengedett, és ellépett tőlem. Bosszúsan néztem rá, de Zaynt roppant szórakoztatta dühös tekintetem – Te mondtad, hogy nincs csók – kacsintott, mire durcásan összefontam a karom, s nem voltam hajlandó elmenni onnan.

-Szemét vagy! – sziszegtem fogam között, de ez csak jobban mosolyt csalt az arcára.”

Lehunytam a szemem, és felidéztem azt a mosolyt, amit akkor rám villantott, s bár akkor bosszantott, hogy nem csókolt meg, mégis úgy volt tökéletes az este, ahogy volt: álomrandi. Azt hiszem ez az egy dolog, amit Zayn sosem fog megtudni, hogy neki köszönhetem a legszebb estét a világon, mikor csak ketten voltunk, és semmi más nem számított csak mi.

„-Lekvár! – nyújtotta ki rám a nyelvét, majd egy mosoly kíséretében ő is befizetett egy menetre. Az első dobása hasonlóan sikeres volt, mint az enyém, míg a második ugyanolyan sikertelen.

-Na, ki is a lekvár? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

-Még mindig te – válaszolt nevetve, és eldobta az utolsó labdáját, ami eltalálta a maradék dobozt. Az öregember, aki a céllövöldét vezette, kedvesen megkérdezte Zayntől, hogy melyik plüss kell neki, mire ő az oroszlánra bökött, amit kedvesen átnyújtott neki a bácsi. Zayn felém fordult, és a kezembe adta a plüssoroszlánt.

-Köszi – mosolyodtam el – Honnan tudtad, hogy ezt néztem ki?

-Titok – kacsintott, mire megütöttem az előbb lőtt szerzeményemmel – Visszavihetem, ha gondolod. Ijedtemben hátam mögé rejtettem az oroszlánomat, amin fenyegetőm jót mosolygott, majd az egyik kezemet előhúzta a hátam mögül, s ujjainkat összekulcsolva indultunk meg a többiekhez, akik már vártak ránk.”

Felejthetetlen nap, amire nemcsak az oroszlán emlékeztet, hanem a csöppség is a hasamban, hiszen a céllövölde előtt mondtam el Zaynnek, hogy én is szeretném a gyereket. Azóta mennyi mindenen mentünk már keresztül, és mindig a másik mellett kötöttünk ki. Igaz, már egy hónapja nem láttam, de beszéltem vele. Eleinte...

Mikor hidegebbnek éreztem a vizet, kimásztam a kádból, és megtörölköztem, majd belebújtam a pizsamámba, aminek elengedhetetlen része Zayn fekete pólója volt, aminek még mindig az ő utánozhatatlan illatával rendelkezett. Egyszer-kétszer beleszagoltam, s kellemes érzés járt át, még ha több kilométerre is koncertezett tőlem.

Kibotorkáltam a fürdőből, s mikor szobámba értem, csak az ágyamat láttam magam előtt. Lustán elmosolyodtam a gondolattól, hogy egész nap aludhatok, és nem kell az egyetemen lennem. Egy nap pihenés belefért még, sőt „bébiszitterem” is biztos előírta volna. Bemásztam puha, meleg ágyamba, és szinte fejem búbjáig húztam a takarót. Már nem fáztam, és szemeim is egyre jobban ragadtak lefelé.

Álmomban újra az esős Londonban jártam, amikor is mindenem megvolt: szerető család anya nélkül, egy testvérrel kiegészülve, és életem szerelme karjaiba zárva üdvözölt. De mindez az idilli kép hamar rémálommá vált, mert a következő pillanatban egyedül ültem egy sötét szoba közepén, amibe csak nagyon kicsi fény szivárgott be a legkisebb ablakon. Egy ijesztő kacagást hallottam a hozzátartozó ördögi hanggal: „Meg kell halnod, Lauren! Senki se szeret, senkinek nincs rád szüksége.” Minden szava után minden szerettem megjelent előttem, ahogy élik gondtalan és boldog életüket nélkülem, sőt Zayn karjai közt Perrie volt. Egy hang se jött ki a torkomon, sőt mozdulni se bírtam, míg Emily egyre közelebb ért tőrrel a kezében, ami lesújtott rám...
Zokogva keltem fel, és nem tudtam megnyugodni, mert félelmem kerekedett felül álmomban. Mindenkit elvesztettem...

Ajtóm hangosan a falnak csapódott, mire a sebesen felém igyekvő srácra néztem. Leült az ágyra, ölébe vont, és csitítgatni kezdett.

-Csak rosszat álmodtál. – keze végig fel-lejárt hátamon.

-El fogom veszíteni Zaynt – motyogtam kétségbeesetten, s bár az engem ölelő srác nem tudta, de egyre kevesebbet beszéltünk egymással, sőt lassan két hete nem hallottam róla semmit, és ez csak jobban megerősített abban, hogy már nem sokáig lesz mellettem. Mielőtt Derek bármilyen vigasztaló szót is mondhatott volna, telefonom csipogott. Tudtam, hogy sms jött, azonban csak abban reménykedtem, hogy Zayn legyen az, hogy megkérdezze, tudunk-e beszélni. Derek telefonom után nyúlt, de nem adta nekem ide, hanem előbb ő olvasta el – Ki az? – kérdeztem.
-Zayn – válaszolt kurtán. A rémálom után kicsit jobb kedvem lett, és egy halvány mosoly is megjelent arcomon, hogy végre írt, s talán most bepótoljuk a hosszú hallgatást, azonban Derek arca elbizonytalanított ezzel kapcsolatban. Ijedten pislogtam rá, és szívem is gyorsabban vert, s némasága jobban megijesztett.

-Mit áll az üzenetben? – kezemet tördeltem idegességemben, hevesen dobogó szívvel.
-Lo, nem hiszem, hogy... – kezdett bele, de belé fojtottam a szót. Nem érdekelt, hogy mit hisz, csak az, hogy mi áll az sms-ben. Derek felsóhajtott, s kénytelen volt hangosan felolvasni nekem azt a pár szót – Sajnálom, Lo! Minden, ami a neten van az igaz... Együtt vagyok Perrie-vel.
-Nem! – hisztérikusan kiáltottam fel, miközben kiszabadítottam magam Derek karjaiból. Hitetlenkedve álltam az sms előtt, és nem akartam egyetlen szavát sem. Zayn nem olyan, hisz ismerem, és tudom, hogy nem tenné ezt velem, velünk... Különben is, mikor elbúcsúztunk egymástól, akkor... akkor... Kiráztam fejemből a reptéri elköszönést, és íróasztalomhoz rohantam. Szinte feltéptem a laptop tetejét, s türelmetlenül, idegesen vártam, hogy végre bekapcsoljon. Zakatoló szívvel mentem rá az egyik leghíresebb pletykaoldalra, amin a lehető legnagyobb betűvel kiírták a cikk címét. Gondolkodás nélkül kattintottam rá, és kezdted neki olvasásának.

Zayn Malik és Perrie Edwards újra együtt?

Viharos szakításuk után – Simon Cowell jótékonysági bálján – a két sztár újra egymásra talált? A jelek nagyon is erre mutatnak, hiszen Washingtonban látták őket kézen fogva andalogni, miközben egy meghitt, szerelmes napot töltöttek el együtt. Úgy tűnik, hogy a két fiatal szerelme, még a szakításukat is túlélte, és talán most szerelmesebbek, mint valaha.

„Rossz volt nézni Perrie-t a szakítás után, de most újra boldog, hiszen sikerült Zaynnel félretenniük szakításuk okát, és belátták, hogy még mindig őrülten szerelmesek egymásba, s az egymás nélkül eltöltött idő egy örökkévalósággal ért fel – árulta el egy bennfentes.”

Ha a pletykáknak nem, de neki biztosan hihetünk, és a sztárpárról készült képek is azt mutatják, hogy szerelmük erősebb, mint valaha. Nagyon úgy fest, hogy ennyi volt Zayn Malik és Lauren Cowell kapcsolatának, már ha ők tényleg jártak, és nemcsak egy újabb pletyka volt, amit egy rajongó terjesztett el, mert szerinte összeillettek.

Azonban a One Direction énekesének egyik tweetje, eléggé megkérdőjelezi a hírt, miszerint újra Edwards kisasszonnyal van.

„Csak fél szívem van nélküled – csiripelte Zayn Malik.”

Azonban Malik nyár végén tweetelte ki ezt, de azóta már egy hónap is eltelt. S ha hihetünk egy másik bennfentesnek is, akkor volt barátnőjének szól az üzenet, és nem Simon Cowell lányának, amit Perrie Edwards kiírása is csak megerősíteni látszik.

„Elveszettnek éreztem magam nélküled, de most, hogy visszakaptalak, nem is lehetnék boldogabb. Szeretlek, Zayn <3 – írta ki twitterre a Little Mix énekesnője a közösen eltöltött nap után.”

Könnyek mardosták a szenemet, s mintha kitépték volna a szívemet. Jobban fájt, mint azt valaha is el tudtam képzelni, s azon már meg se lepődtem, hogy még mindig Simon lányának hisznek. Újra és újra elolvastam, de még mindig nem akartam elhinni, hogy ebből bármi is igaz lenne. De volt egy jel, ami megerősíteni látszik, hiszen két hete nem beszéltünk... Azt hittem, hogy mi mások vagyunk. Mások is voltunk, de nem úgy, ahogy én gondoltam. Úgy látszik igaz a mondás, miszerint a nyári szerelmek véget érnek.

Sírva roskadtam össze a földön, és fel akartam kelni ebből a rémálomból, ami a valóságot jelentette. Derek vállamra rakta a kezét, de azonnal lelöktem onnan, s arcára néztem, amin sajnálat tükröződött. Nem akartam, hogy sajnáljon, ahogy senki se. Letöröltem a sós cseppeket, felálltam, és elvettem Derektől a telefonom, majd kirohanva a szobámból, a fürdőbe mentem, s kulcsra zártam az ajtót, és azt a személyt tárcsáztam, akire szükségem volt.

-Kérlek, gyere értem! – megint előtörtek a könnyeim, és hangom is elcsuklott, míg kimondtam azt a három szót.

-Mi történt, Lo? Bántott? – hangja idegesen csengett, és azt is hallottam, amint kiment valahonnan. Nem tudtam neki elmondani telefonon keresztül, hiszen az ilyen dolgokat mindig személyesen beszéltük meg – Megijesztesz, hallod? Válaszolj, Lo! – felzokogtam, és ennyi elég volt ahhoz, hogy szitkozódva lerakja a telefont egy „Azonnal indulok Los Angelesbe” köszönéssel.

***

-Uramisten! – rontott be idegesen a szobámba Dean, és kezét szájához emelve nézett rám. Fejét rázta, és nem akarta elhinni, hogy így látott engem. Sokszor állt mellettem, mikor a padlón voltam, de ez minden eddigitől különbözött, hiszen még a szívem is összetört – Lo, veled meg mi történt? – szeme lángolt a dühtől, és barna íriszei a tettest keresték. Ám balszerencséjére Derek pont akkor tért vissza hozzám, így Dean haragja őt sújtotta – Mit műveltél vele? – szőke srác nem válaszolt, csak meglepetten pislogott hol rám, hol legjobb barátomra – Tudod mit? Jobbat kérdezek. Mit mondtál neki, amitől ennyire kiborult, és ne akard nekem beadni, hogy Zayn tett valamit!

-Ha Zayn annyira ártatlan lenne, akkor nem csalta volna meg Lot a háta mögött – mondta gúnyosan Derek – Különben is jobbat érdemel tőle.

-Nem, mert senki se fogja úgy szeretni Lot, ahogyan Zayn. Mondhatsz akármit Derek, de ők összetartoznak. – halvány mosollyal ajándékozott meg Dean, majd odajött hozzám, és szorosan a karjaiba vont, amitől újra rám tört a sírás – Most már itt vagyok. Nem lesz semmi baj.

Hinni akartam neki, ahogy abban is, hogy minden gond meg fog oldódni, mégis valami visszatartott attól, hogy reménykedjek. Talán a fájdalom, ami szívemben tombolt, nem hagyta, hogy bármiben is higgyek.

Óvatosan eltolt magától, letörölte néhány kósza könnycseppemet, és belepuszilt a hajamba. Hiányzott Dean, ahogy minden más is, ami vele járt. A sok nevetés, a közös kalandok, és ő maga is. Ha nincs mellettem, akkor hiányzik a másik énem.

-Szeretlek! – újra ölelésébe bújtam, és úgy akartam maradni, amíg csak lehetett.

-Én is szeretlek! – suttogta – De csinálni kéne valamit a hajaddal, mert így borzasztó – nevette el a végét, és beletúrt hajamba, amit míg a fürdőben voltam levágtam. Annyi viszont igaz, hogy tényleg szörnyű lett, de változtatni akartam, és annak a hajam esett először áldozatul. Nem bántam meg, de lehet jobb lett volna egy fodrászra bízni, mint önkényileg nekiesni – Öltözz fel, és keresünk egy fodrászt, aki rendbe teszi.

Kibújtam Dean öleléséből, és a szekrényhez mentem, ahonnan kivettem a fehér pólóm, amin egyfekete koponya volt, nadrágnak egy sima kéket választottam, sőtmeglepő módon egy kék-piros kockás inget is kinéztem. Szerencsére Derekék kimentek, mielőtt öltözni kezdtem, így egyikőjük sem zavart. Miután teljes harci díszben voltam, Dean után mentem, aki már várt rám.

-Ki vagy te, és mit tettél Loval? – kérdezte nevetve, de mielőtt lehetőségem nyílt rá válaszolni, telefonom hangosan zenélni kezdett, s mikor megnéztem, hogy ki hív, majdnem kiesett a kezemből. Vacilláltam, hogy elfogadjam-e a hívást vagy sem, de inkább utóbbit választottam, mert jelenleg nem akartam Zaynnel beszélni.

-Menjünk! – mondtam elrakva a telefont.

Nem kellett sokat sétálnunk, míg elértük a fodrászüzletet, ahol egy mosolygós férfi köszöntött minket. Szóhoz se jutottam, mert Dean egyből a közepébe vágott, és elmondta a fodrásznak, hogy mit kezdjen a hajammal. Tiltakozni akartam az ötlet ellen, de legjobb barát csak leintett. Kénytelen voltam Dean elképzelésére hagyatkozni, amitől eleinte féltem, de mikor megláttam a végeredményt, hálás voltam neki annyira, hogy a nyakába ugrottam, és fojtogatásig puszilgattam. A borzadályból,egy nyakközépig érő haj lett, amibe első látásrabeleszerettem. Igaz a mondás, miszerint ha változás történik az életünkben, akkor először a hajat vágatunk, és a többség sokkal rövidebb hajjal folytatja az életét, mint a fodrász előtt. Nekem ehhez elég volt csak egy szerelmi bánat.

-Nincs időd átöltözni, mert rohanunk kell a koncertre, ahol Adam már vár ránk – mondta Dean, és ellenkezést nem tűrve vonszolni kezdett maga után. Semmit se tudtam a bandáról, vagy hogy hol lesz, csak azt, hogy a bátyám is velünk tart.

***

Elő sorsba szóltak a jegyek, mily meglepő, de nem tiltakozhattam ellene, ha már Dean és Adam valahonnan megszerezte. Annyi vigasztalt csupán, hogy ők is „élvezni” fogják a műsort. De még mennyire... Bár ha kicsit idősebb lányok is lettek volna, akkor Adam biztos felszedett volna valakit, Dean meg csak csapta volna a szelet valakinek. Mondjuk Adam így is eléggé megnézte magának a pénztáros csajt, de lehet, hogy csak képzelődtem.

Miután elfoglaltuk a helyünket pontosan a sor közepén, ahonnan a legjobban ránk láthattak a srácok. De most komolyan! Mennyi az esélye, hogy ide kaptak jegyet? Semmi. Itt valami nem stimmel. Tuti, hogy összejátszanak Louis-val, Liammel, Niallel és Harryvel. De bármit is terveznek, én kiszálltam. Nem fogok részt venni benne, sőt Los Angelesből is elmegyek egy még távolibb helyre, ahol senki se keresne, ami pedig Párizs lenne. Ott legalább még kisebb az esélye, hogy megint újra láthatom őt, őket...

A lámpák fénye kialudt, és a tömeg, vagyis a sikítozó lányok is jobban nyüzsgött mint eddig. A fiúk szép sorban megjelentek, a közönség zaja pedig elviselhetetlenül hangos, szinte eszeveszett ordibálásba ment át, ahogy megszólalt az első dal. Dermedten álltam, miközben körülöttem mindenki ugrándozott, és énekelt. Sőt végig azon imádkoztam, hogy ne ismerjenek fel. Azonban egyszer csak Niall megállt, és kiszúrt engem. Döbbenetében még énekelni is elfelejtett, ami elsőként Lou-nak tűnt fel, és ő is felém nézett. Zayn igyekezett feléjük, de megtorpant, és egyenesen rám emelte barna íriszeit. Szívverésem felgyorsult, de elkaptam tekintetem, és inkább Deanre figyeltem, aki mosolygott. Mérgemben oldalba vágtam, amiért szúrós pillantást kaptam csupán.

-Lo, ezt neked is látnod kell – súgta nekem Adam, mire újra a színpadra pillantottam, aminek közepén Zayn ült egy gitárral a kezében, és a reflektorfény is csak őt világította meg. Ahogy megpengette az első akkordot, és elénekelte az első sort, szemével engem keresett, s mikor tekintetünk találkozott, szívem kihagyott egy ütemet, és a lábam a földbe gyökerezett. Ki akartam jutni az arénából, de mozdulni se bírtam, s mintha a dal nekem szólt volna.

Wherever you go, whatever you do (Bármerre jársz, bármit teszel)
I will be right here waiting for you (Én itt leszek és várni fogok rád)
Whatever it takes or how my heart breaks (Akármit kell elviselnem vagy ha összetörik is a szívem)
I will be right here waiting for you (Én itt leszek és várni fogok rád)
-Ki kell mennem innen – mondtam elfúló hangon. Dean és Adam egyszerre néztek rám – Nem fog menni – ráztam meg a fejem, és az első könnycsepp is lefolyt az arcomon. Úgy éreztem, hogy megfulladok, ha továbbra is itt kell maradnom. Azonban mielőtt elindulhattam volna, Zayn befejezte a dalt, és mielőtt újra valamelyik slágerüket énekelték volna, még egy kis figyelmet kért.

-Sajnálom... – kezdett bele, de nem tudtam végig hallgatni, ezért sűrű bocsánatkérésekkel kiaraszoltam az arénából, egy nyugodtabb helyre, ahol egyedül lehettem.

Lecsúsztam a falmentén, és hangos zokogásban törtem ki. Nem így akartam újra látni őt, ahogy a dalt sem akartam hallani. Miért mindig olyan zenét kiválaszt, aminek köze van hozzám vagy mindkettőnkhöz? Miért? Egy másik történetben talán nem így történt volna, akkor lehet, hogy sosem találkoztunk volna. De mi van ha... Utálom a „mi van ha...” szöveget, ahogy ezt az egész napot. Inkább ne írt volna Zayn, és akkor megspórolta volna ezt az egészet. Talán az lett volna a legjobb mindkettőnknek. Eddig nem akartam belátni, hogyha külön utakon folytatjuk, akkor az a kapcsolatunk végét jelentheti, de nekem ő attól fontosabb, minthogy miattam szenvedjen, s ha kell, akkor lemondok róla, az ő boldogsága érdekében, én meg majd megint talpra állok, ahogy eddig is. Ám ezúttal tényleg nem leszek senkibe se szerelmes. Nem lesz még egy olyan srác, mint Zayn, sőt nem is fogok senkit se keresni a helyére.

Lassan sikerült lenyugodnom, és már a könnyeim is feladták mára a szolgálatot. Felkészültem, hogy felállok, amikor alig pár méterre tőlem, mintha valami a falnak csapódott volna. A hang irányába fordítottam a fejem, és megláttam a már ismert srácot, amint kezét elhúzta a faltól, és fájdalmasan dörzsölni kezdte. Mérgében még szitkozódott is, és nem igazán foglalkozott vele, hogy ki láthatja.

-Francba! – ezúttal lábával vezette le a feszültséget a falon, amin meg se kottyant a rúgása. Egy pillanatra szerencsém volt látni az arcát, ami nem is lehetett volna meggyötörtebb, s mintha könnyek csillogtak volna szemében. Ahogy figyeltem, rá kellett jönnöm, hogy mindketten ugyanolyan ramatyul vagyunk. Feltápászkodtam a földről, és elindultam a másik irányba, hogy véletlenül se keljen vele szembenéznem. Egy lépést sikerült megtennem, egy utolsó pillantást még vettem rá, azonban hiba volt, hiszen pont akkor emelte fel a fejét, és nézett rám. Azonnal hátat fordítottam neki, és reménykedtem benne, hogy nem látott rendesen. Ám mielőtt megtudhattam volna rá a választ, magassarkú kopogása töltötte be a csendet. Nem kellett visszafordulnom, hogy tudjam a sátán érkezett meg tűsarkon.

-Remélem boldog vagy! – mondta enyhe éllel a hangjában Zayn. Felhúzott szemöldökkel megfordultam, és egy szikrákat szóró srác, és egy szőke ördög nézett egymással farkasszemet.

-Ugyan, Zaynie! Nem szereted őt – mosolygott a hárpia.

-Te is tudod, ha nem teszem meg, akkor elveszítem – köpte a szavakat a fekete hajú srác.

-Így is elveszítetted, akkor meg nem mindegy? – rántotta meg a vállát nemtörődve a szőkeség, miközben győzedelmesen kuncogott. Zayn gyilkos szemmel meredt rá, amitől Perrie megrémült, és inkább odébb állt, mielőtt rajta vezette volna le a dühét. Zayn fájdalmában felordított, majd zsebébe nyúlt cigijéért, és kihúzta onnan. Nem vett ki egy szálat sem, inkább eldobta az egész dobozt, ami puffanással ért földet valahol a folyosón.

-Nem, kibaszottul nem mindegy! – motyogta az orra alatt, de mégis meghallottam.

Választás elé került, már megint... Úgy tűnik valaki nagyon jól szórakozik fent, hogy folyton az én életembe kontárkodik bele, főleg, ha minden rendben van. Egyszer szívesen találkoznék vele, és megmondanám neki a magamét. E most döntenem kell: maradjak vagy menjek. A vicces az, hogy a szívem és az eszem is ugyanazt súgja: maradj. Mély levegőt vettem, és elsétáltam Zayn mellett anélkül, hogy bármit is mondtam volna neki. Makacs vagyok, és ez lesz a vesztem egyszer.

-Miért? – tettem fel a kérdést. Tudnom kellett a választ.

-Lo? – meglepetten nézett rám, és lassan közeledni kezdett felém, miközben hátráltam, de csuklómat sikerült elkapnia. Szívem hevesen dobogott, és semmit se fogtam fel abból amit mondott, mert csak annyit láttam, ahogy szája mozog, s mintha a hangok már nem jutottak volna el hozzám. Karomon lévő szorítás megszűnt, helyette derekamon éreztem kezét, melyek félve húztak egy gyenge ölelésbe – Soha többé nem engedlek el.

***

Ne maradjatok csendben! :)