36.Megint a mélybe zuhanok

Sziasztok! Itt van az új rész, és épphogy vasárnap :D Sajnálom, hogy csak most hoztam, de kicsit zsúfolt volt a hetem, a tegnapomról ne is beszélve, épphogy sikerült megírnom, mert nem voltam ma a toppon :P De befogtam. Jó olvasást! :)

Zayn:

Azt látni, hogy a lány, akit szeretek, összetört a világ legrosszabb érzése. Rémes. És a legszörnyűbb az egészben, hogy csak tehetetlenül néztem ezt. Nem tudtam ellene mit tenni, hiszen Lo nem válaszolt, ha kérdeztem, sőt csak jobban összekuporodott az ágyában, és a fejét a párnájába fúrta, miközben keservesen sírt. Valami történt tegnap, amiről nem hajlandó beszélni, ahogy Dean és Steph sem, hiába kérdeztem őket. Mindig csak azt a választ kaptam, hogy majd Lo elmondja, ha el akarja, vagy, ha készen áll. Mégis őrjítő látni, hogy szenved. Annyira jó lenne belelátni a fejébe, hogy tudjam mi a baja, s segíthessek neki, de sajnos nem vagyok mentalista, hogy kitaláljam mi történt, amitől ennyire a padlóra került. Jaj, Lo! Bárcsak beszélnél!

Az egész szobában sötétség uralkodott, mintha egy börtönben lettem volna, aminek az ablakain nem sütött be a fény. Ebből is látszik, hogy valami nagyon megviselte Lot, hiszen eddig sosem láttam ilyennek. Vajon, ha Dean tudná milyen súlyos a helyzet, elmondaná, hogy mi történt a lánnyal, vagy még mindig hallgatna?

Leültem mellé az ágyra, s láthatólag Lo magán kívül volt, és a jelenlétemet sem érzékelte. Óvatosan végigsimítottam karján, amibe kicsit beleremegett, de nem fordult felém, inkább jobban belebújt a párnába, s mintha motyogott is volna valamit.

-Zayn, kérlek... – kezdett bele, viszont nem fejezte be, mégis tudtam, hogy mit szeretett volna mondani. Ahogy azt is, hogy jobb neki, ha most itt maradok vele, mintsem elmegyek, és magára hagyom a gondjaival, amiről, ha beszélne, talán segíthetnék neki.

-Nem foglak ilyen állapotban egyedül hagyni – közöltem vele határozottan. Fejét azonnal felkapta a párnából, s ajkait harapdálva nézett rám, miközben könnyei még mindig arcát áztatták. Nem küldött el, hanem egyenesen a nyakamba omlott, és ott itatta tovább az egereket. Hátát simogattam nyugtatásképp, de zokogása nem csitult. Hagytam, hogy kisírja magát a vállamon, hisz most erre volt szüksége. Lot ölelve dőltem el ágyán, és ő, mintha kisgyerek lett volna még szorosabban hozzám bújt, mintha attól félt volna, hogy magára hagyom, amit sose tennék meg. Még mindig cirógattam, s csak azt vettem észre, hogy álomba sírta magát.

A plafont bámultam, és végig azon agyaltam, hogyan tudnám egy kicsit is jobb kedvre deríteni. Ismertem annyira, hogy tudjam mit szeret a legjobban, s talán most is arra van szüksége. Telefonom után kezdtem el kutatni a zsebemben, ügyelve arra, hogy az édesen szuszogó lányt ne keltsem fel. Óvatosan próbáltam kivenni a mobilom, de Lo megmozdult, s csak annyit észleltem az egészből, hogy fejét a mellkasomra hajtotta, és úgy aludt tovább. Elmosolyodtam Laurenen, hiszen olyan ártatlannak tűnt. Mintha a múlt sérelmei meg sem történtek vele, csak álmodta az egész rémséget.

Kezében a lőtt oroszlánt szorította magához, így egy kislányra emlékeztetett. Belepusziltam hajába, mire jobban hozzám bújt, majd kezemet a derekára vezettem, s így vontam olyan közel magamhoz, amennyire csak tudtam.

Nem tudom, hogy meddig aludt rajtam Lo, de nem is érdekelt, csak az, hogy jobban legyen.

Valahol sejtettem, hogy egyedül nem tudom visszahozni a mélyről, ahova most zuhant, de egy kis segítséggel menni fog. Tommonak biztos rengeteg ötlete van, hogyan vidítsuk fel, sőt Deannek is lehetnek bevált módszerei.

-Zayn – nyitotta ki barna szemeit az eddig alvó lány, s álmos tekintettel nézett rám, de fejét nem emelte fel mellkasomról.

-Jó reggelt, Hercegnőm! – simítottam ki arcába lógó tincseit. Arra számítottam, hogy leordítja a fejem, mert becéztem, de ez nem történt meg, inkább maga elé meredt.

Megint a csendbe burkolóztunk annyi különbséggel, hogy most nem zokogott Lo. A gondolataiba temetkezett, és egy pontot kitartóan nézett a szobájában, mégpedig az íróasztalát. Szinte semmi sem volt rajta, leszámítva egy levelet. Talán az a kulcs mindenre.

Hirtelen kinyílt Lo szobájának az ajtaja, és Simon dühös arccal lépett be rajta. Amint meglátott minket, mintha vulkán készült volna kitörni, olyan vörös lett a feje, s talán gőzölgött is egy kicsit. Nem volt tekintettel Lo hangulatára, hiszen egyből a függönyhöz sétált, amit elhúzott, s a sötétítőt is felhúzta, ezzel visszatért a fény a szobába. A hirtelen jött világosság kicsit megvakított, de szerencsémre hamar kitisztult a látásom.

-Ez mi? – mutatta felénk az újságot, aminek címlapján Loval csókolóztam. Akkor viszont pont leszartam a fotósokat, csak Lauren érdekelt, senki más a világon.

-Egy újság – mondtam, de Simonnak nem tetszett, viszont Lo arcára halvány mosolyt csalt.

-Azt én is látom! – fújtatott Simon, majd megdörzsölte orrnyergét – Zayn – nézett rám jelentőségteljesen – Most fejezd be! Szállj le, Loról!

Lo nem mondott semmit, ahogy én sem. Ehhez nem kellettek a szavak, mert mindketten ugyanarra gondoltunk, csak erre Simon nem jött még rá, ami nem is baj.

-Munkakapcsolaton kívül semmi sem lehet köztetek – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Azzal viszont nem számolt, hogy az érzéseinknek nem tudunk parancsolni. Lot nem tudná meggyőzni, hogy vessen véget annak, ami köztünk van. Én meg, sosem fogom elhagyni Lot, mert szeretem. S ha ez Simonnak nem tetszik, akkor nem tudok ellene mit tenni. Jobb lesz, ha elfogadja, ahogy azt is, hogy az egyetlen unokahúga terhes.

Elkezdődött a fejmosásunk, ami elől nem menekülhettünk, mert Simon tartotta. Teljesen kikelt magából, s végig arról hadovált, hogy Lo mindenkire rossz hatással van, még ránk is. Őt hibáztatta azért, mert Alex és Harry összejött, ami teljesen abszurd, mert Hazza már régóta gyenge érzelmeket táplált Lex iránt, csak a csajozásba fordította a szenvedést, hogy nem lehetett övé vöröske.

-Még valami? – kérdezte unottan Lo, mintha egyáltalán nem érdekelné a dolog, de láttam rajta az ellenkezőjét. Viszont ez Simonnak nem tűnt fel. Ebből is látszik, hogy csak az tudja, hogy mit érez Lo, aki igazán ismeri, és sajnos nagybátyja nem tartozik ezen emberek közé – Nincs? Szuper! – állt fel Lauren, és az ajtóhoz sétált, amit szélesre kitárt – Mehetsz – biccentett fejével a folyosóra. Simon megrökönyödve nézett rá, de egy tapodtat sem mozdult.

-Mondd meg, Lo! Miért kell ennyire az anyádra hasonlítanod? – tette fel a költői kérdést Simon, amit valószínűleg nem annak szánt, hiszen Emily, Lo anyja még él és virul. Én se örülnék neki, ha tizenegy év után valami hasonló derülne ki az édesanyámról. Fogalmam sincs, hogy hogyan lehet Lo ennyire erős azok után, amik mostanában történtek vele. Én nem biztos, hogy bírnám idegekkel.

-Ezt te nagyon jól tudod – mondta gúnyosan a lány, s nagybátyja arcán meglepettség tükröződött – Úgy tudtam! Egész végig tudtad, hogy Emily nem halt meg – rázta meg a fejét hitetlenkedve, és barna íriszeiben csalódottság tükröződött – Miért? – ordította – Miért nem kellett elmondanod, hogy nem halt meg?

-A saját érdekedben – indult meg Lo felé Simon. Meg akarta ölelni, de ő ellökte magától.

-Ja, ahogy ezen a nyáron mindent az én érdekemben tettél – nevetett fel keserűen Lauren – Amíg nem esünk ki a versenyből, addig még látsz, de utána nem – közölte Simonnal, majd kiviharzott a szobájából, és becsapta maga után az ajtót.

***

Lauren:

Utálom, hogy Simon mindent az „én érdekemben” tesz. Mire volt jó, hogy tudta, él az anyám, s nem mondta el? Ha tudtam volna, az nem jelentette volna azt, hogy látni is akarom azt a nőt. Mondhatom jól jött a jelenlegi állapotomhoz, ami a levél elolvasása után tört rám, amiről nem beszéltem senkivel. Nagyra értékeltem, hogy Zayn csak szimplán mellettem állt, s nem kérdezett semmit, még ha tudni is akarta volna, hogy mi a bajom. Tudom, hogy segíteni akar, de ezen nem tud, kivéve, ha van egy időgépe, ami lehetetlen, hiszen megint a mélybe zuhanok, de ez ellen nem tudok mit tenni, és a körülöttem élőknek is várniuk kell, ami feldolgozom. Hiába van mellettem még Dean és Steph is, akik szintén segíteni szeretnének, de most nem fogom hagyni nekik. Talán majd az esküvő után. De még az sem biztos.

A szekrényhez sétáltam, ahol a pirulákat tartom, és kivettem onnan az összeset, mert most nem volt kedvem kikeresni, hogy melyik kell nekem, majd a nappaliban. Kezembe vettem az összeset, s lecsattogtam a nappaliba, majd leraktam az asztalra a sárga dobozokat, amiken címke volt. Kikerestem a megfelelőt, és kivettem belőle egy szemet, majd a maradékot visszaraktam a dohányzóasztalra.

Egy elég lesz? – kérdeztem magamtól, de nagyon is tudtam rá a választ: nem. Újra a doboz után nyúltam, ám ekkor valaki rám szólt a hátam mögül. Nem fordultam meg, mert így is tudtam, hogy kihez tartozik a hang. Viszont nem akadályozhat meg abban, hogy bevegyem a pirulákat. Készültem bevenni azokat, amikor valaki elkapta a csuklómat, s elvette tőlem a bogyókat.

Döbbenve nézett az asztalra, majd rám. Sejtettem, hogy mire gondolt, de amíg nem kérdez rá, addig nem válaszolok neki.

-Lo, baszki! – guggolt le elém, és kezeit a combomra tette – Ez nem megoldás.

Elnevettem magam, mert pont azt hitte, amit mindenki más hinne. Kár, hogy nem az az igazság.

-Visszaadnád? – kértem viszonylag kedvesen, de ő nemet intett a fejével – Zayn, kérlek! Kibaszottul fáj a fejem!

Meglepetten nézett rám, majd a gyógyszerekhez nyúlt, s kezembe adta a fájdalomcsillapítót.

-Bocs, csak azt hittem... Mindegy – fújta ki megkönnyebbülten a levegőt.

***

Siettem, ahogy csak tudtam, hiszen késésben voltam az elő show-ról. Így is utolsóként kell énekelnünk Zaynnel, de akkor se volt hozzá kedvem. Nem törődve senkivel sem futottam végig a folyosón, míg valakibe bele nem ütköztem. Elmorogtam neki egy „sajnálom-ot”, majd folytattam az utam, hiszen alig volt öt percem, hogy jelenésem legyen.

-Végre! – sóhajtott fel mindenki egyszerre, amint megláttak gitárral a hátamon. Nem foglalkoztam velük, mert minél előbb túl akartam lenni az egészen, hogy újra a szobámban gubbaszthassak, és megtegyem azt, amit eddig is meg kellett volna, csak nem volt hozzá elég bátorságom, de ahhoz magány kell.

-Színpadra! – zavart minket ki a nő. A porondon csupán csak két szék és két mikrofon állt, semmi több. Egy „essünk túl rajta” sóhaj kíséretében léptek ki a takarásból, majd egészen a székig sétáltam, és leültem. Zayn is így tett. Megpendítettem a gitárom húrjait, majd belekezdtem a dalba, amit választottunk.

-Oh - thinkin' about all our younger years (Oh, mindegyik régi évünkre gondolok,)
There was only you and me (Mikor csak te és én voltunk,)
We were young and wild and free (Fiatalok voltunk, vadak és szabadok.)

Ennyi is elég volt ahhoz, hogy megeredjenek a könnyeim, hiszen a dal első három soráról Shane jutott az eszembe. Hiszen pont ránk illet, főleg a mai után. Miért kellett meghalnia? Miért játszotta a hőst? Egyszerű. Mindig is ilyen volt. Idióta, aki folyton hősködött. Vajon valaha túl teszem magam a halálán? Nem hiszem. De sosem akarom őt elfelejteni, mert a vele töltött éveim voltak a legjobbak, főleg, hogy Dean is ott volt. Azok az idők már sosem jönnek vissza.

Megráztam a fejem, hogy kizárjam Shane-t a fejemből, s újra a dalra koncentráltam. Szerencsére nem csuklott el a hangom az emlékek miatt, de így is nagyon érzelmesen adtuk elő Zaynnel. Végül, már csak arra eszméltem fel, hogy vége lett a számnak, és mindenki tapsol, s Demi szemei könnyesek voltak.

Miután a közönség lecsitult, elkezdték értékelni a műsorunkat, de nem foglalkoztam velük, mert megláttam valakit, illetve valakiket a közönségben. Ezzel még nem is lett volna baj, csakhogy beszélgettek. Hirtelen felém kapták a fejüket, és csak akkor szúrtam ki a harmadik személyt is. Mindhárman gonoszan mosolyogtak rám. Éreztem, hogy nekik sok közük lesz Emily esküvőjéhez, s amit Vanessa mutatott csak megerősített ebben. A szőke lány, feltehetőleg Perrie, végig Zaynt nézte, míg James egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét. A játék elkezdődött, csak az a kérdés, hogy ki melyik oldalon áll, s hogy mikor fogja James a szememre hányni, hogy mi a feladatom.

Egy kezet éreztem a csuklómon, ezáltal feleszméltem bambulásomból, és láttam, hogy Zaynhez tartozik, vagyis le kell mennünk a színpadról. Visszamentünk a többiekhez, akik gratuláltak nekünk, de most valahogy nem volt kedvem az este maradékához. Rosszullétre hivatkozva, megszöktem onnan, s egyenesen a hátsó ajtóhoz mentem, amit kinyitottam, és megcsapott az esti hűvös szellő. Fejem a falnak döntöttem, és onnan csodáltam az eget, amin csak néhány csillag volt a felhők miatt.

-Egy hét, Lo. Egy hét – a hang irányába kaptam a fejem, és megláttam Jamest. Gúnyosan mosolygott, miközben egyre közelebb jött hozzám.

-Mikor? – kérdeztem félve.

-Jövőhét szombaton valamikor, majd hívlak – kacsintott, s elment.

***

Hazafelé menet megtudtam, hogy továbbjutottunk. Vegyes érzelmek keringtek ezzel kapcsolatban, hisz nem tudtam, hogy örüljek-e vagy sem. Talán az előbbi dominált egy kicsit, mert a srácokkal lehetek még addig, utána meg kiderül, hogy mi lesz.
Amikor hazaértünk, Adam fogadott minket idegesen, és ránk parancsolt, hogy menjünk pakolni, mert két óra múlva indul a gépünk. Mindenki gyorsan elrohant pakolni, míg én kicsit tétovázva tettem meg az utat a szobámig. Kihúztam a bőröndöm az ágy alól, s csak a fontos cuccaimat pakoltam bele, valamint egy ruhát, amit az esküvőn fogok viselni. Miután minden a poggyászomban volt, az asztalomhoz sétáltam, és szemezni kezdtem a tartalmával, végül úgy döntöttem, hogy azt is elrakom.
Bőröndömet magam után húzva mentem ki a kocsihoz, aminek a csomagtartójába betettem, majd beültem a volán mögé, és vártam a többi utast. Szerencsére, mindenki hamar megérkezett, és a csomagtartóba elhelyezte a csomagját, így útra készen voltunk. Simon remegő kézzel és lábbal ült a kocsiban, és egy gyors imát még elmondott, mielőtt beindítottam a kocsit.
Kikanyarodtam az útra, és száznegyvennel hajtva mentem a reptérhez. Simon arca egyre fehérebb lett, míg a hangzavar, és a zene egyre hangosabb. Szerencsére – nagybátyámnak nem – rock ment, amitől őrültebben vezetek. Gyorsaságomnak köszönhetően secperc alatt megérkeztünk. Kipattantunk a járműből, majd beviharoztunk a reptérre egy kis testőri segítséggel, mert a rajongók valahonnan megtudták, hogy a One Direction elrepül. Fotó, és autogram osztás nélkül megúsztuk az egészet. Gyorsan becsekkoltunk, és rohantunk is a géphez, hisz bemondták, hogy az utolsó esély a felszálláshoz. Mikor sikeresen felmentünk a fedélzetre, mindenki levágódott a helyére – én Zayn mellé kerültem, aminek Simon kifejezetten nem örült, de a mai nap után, leszartam. Előkerültek a zenelejátszók, és minden, amivel ki lehet bírni az utat. Bekapcsoltam az övemet, majd előhalásztam a telefonom, hogy kikapcsoljam, de megláttam, hogy valaki sms-t küldött. Azonnal megnyitottam, és kíváncsian olvastam el, mert ismeretlen számról jött.
„Los Angelesben találkozunk xx.” – olvastam el az üzenetet, majd kikapcsoltam a telefonom, s Zayn vállára hajtottam a fejem, ott kerestem magamnak nyugtot. Hiszen fel kellett készülnöm a végső megmérettetésre, ami akkor kezdődik, amikor megérkezünk az angyalok városába. S akkor már nincs megállás, mert valaminek vége lesz, ami lehet az életem vagy a múltam.

***

Ne maradjatok csendben! :)
Nem hiszem el! Több, mint 400 komi *-* Köszönöm <3 Eme remek alkalomból mindenki kérhet valamit, amit majd beleteszek a történetbe. :D A szokásos módon lehet belekontárkodni a történet alakulásába. :) Twitteren és Facebookon és emailben(merci-girl@freemail.hu) is lehet jelezni a kívánságaitokat. :D De aki nagyon lusta, az komiba is leírhatja, hogy mit szeretne :) Várom merényleteiteket. :D