32.A halálideje

Sziasztok! Meghoztam a legújabb részt. Nem lett a leghosszabb, de talán a legszomorúbb rész, amit eddig írtam. Sajnos nem találtam megfelelő zenét hozzá. :( Jó olvasást! :)

 

Elképedve néztem az előttem álló srácra, és nem akartam hinni a fülemnek. Azt akarja, hogy megtartsuk? Teljesen elment az esze? Nem tudja, hogy egy gyerek mekkora felelősség? Pelenkázni kell, és ha az éjszaka közepén felriad, akkor meg kell etetni, s visszaaltatni. Egy perc szabadidőnk se lenne mellette, mert mindig lekötné a figyelmünket. Különben sem állunk készen erre, hiszen nekem ott az egyetem, neki meg az éneklés, és a banda. Nem hiszem, hogy csak a baba miatt abbahagyná azt, amit a világon a legjobban szeret. Most komolyan! Gondolkozhatna! Nem igaz, hogy nem fogja fel annak a súlyát, amit mondott. Egy gyerek nemcsak addig van, ameddig azt hisszük, hogy kell, hanem egy egész életre.

De ha ezt miattam mondta, akkor minél előbb fel kell világosítanom, mert jobb ha tudja, hogy nekem nem kell. Ennyit arról, hogy titokban elvetettem. Kénytelen leszek vele is megbeszélni a dolgot, és kész tények elé állítani. Akár tetszik neki, akár nem, de kivételesen az lesz, amit én akarok. Végül is nemcsak az ő életéről van szó, hanem az enyémről is.

-Zayn... – kezdtem bele, de azonnal megakadtam. Nem azért, mert nem tudtam neki elmondani, hanem az egyik szobából sípolás hallatszott ki. Akaratlanul is a hang irányába fordultam, s láttam, hogy egy nővér rohant ki onnan fejvesztve, és végig egy dolgot hajtogatott: „kék kód”. Megrémültem, és valahol a szívem mélyén éreztem, hogy Shane vagy Dean szíve állt le.

Lábam önkénytelenül is megindult a szoba felé, ahova orvosok, és nővérek siettek. Minél közelebb értem a helységhez, szívem egyre gyorsabban vert, és gyomrom is görcsbe rándult. Amint átléptem a szoba küszöbét, azt kívántam, bár ne tettem volna meg. Legjobb barátom gépekre kötve feküdt, miközben megpróbálták újraéleszteni. Szívmonitorja folyamatosan sípolt, miközben defibrillátorral próbálták megmenteni az életét.

-Töltés háromszáz! – adta ki a parancsot az orvos, majd a készüléket barátom mellkasára rakta. A hirtelen jött ütéstől, mellkasa megemelkedett, s szinte azonnal vissza is esett. Az orvos megpróbálta még egyszer, majd még egyszer, de semmi se történt. Nem indult újra a szíve... Csak néztem, ahogy az életéért küzdenek, de hiába.

Éreztem, hogy könnyeim elkezdtek folyni, s végig gördültek az egész arcomon. Lábaim lassan megadták a szolgálatot, ahogy az Ő szíve is... A földre rogytam, és onnan néztem tovább a küzdelmet, ami életről, és halálról szólt.

-A halálideje... – pillantott órájára a doki, és készült kimondani, hogy meghalt a legjobb barátom. Lábam, mintha újra erőre kapott volna, felállt, és egyenesen az ágyhoz vitt. Arca sápadt, teste hideg volt. Mellkasára borultam, és emlékek tömkelege lepte el a gondolataimat. Minden perc eszembe jutott, amit együtt töltöttünk. A közös deszkázások, filmezés, beszélgetések és a kalandjaink, amiket együtt éltünk át, mint három muskétás. De már semmi sem lesz olyan, mint mikor élt. Nélküle semminek sem lesz értelme, hiszen mindent, amit szeretek csinálni, rá fog emlékeztetni. A zenétől kezdve a deszkázásik. A sok szabályszegésünk, vagy mikor nem mentünk be órára, mert nem akartunk. A szünetek, és ünnepek, amiket együtt töltöttünk. Mind elvész...

-Nem! Nem! – emeltem fel könnyáztatta arcom – Nem halhatsz meg! – ordítottam – Nem hagyhatsz itt! Hallod?! – mellkasát kezdtem el ütögetni, hátha elérem, hogy szíve újra verjen, de nem jártam sikerrel. Mégsem adtam fel. Küzdöttem az életéért, ha az orvosok már nem.

-Lo, nyugodj meg! – próbált nyugtatni Zayn. Derekamnál fogva elhúzott halott barátom testétől. Minden erőmmel küzdöttem elleni. Ki akartam szabadulni keze közül, hogy még egy kísérletet tegyek a megmentésére, de erősebben tartott, míg nem adtam fel. Megfordultam, és mellkasára borulva zokogtam. Szorosan a karjaiba zárt, és próbált nyugtatni, de nem tudtam megnyugodni. Alig akartam felfogni, hogy mi történt. Meghalt! A legjobb barátom meghalt!! Ez nem történhetett meg vele. Élnie kell! Nem hagyhat Ő is magamra.

-Meghalt – mondtam erőtlenül, de attól, hogy hangosan kimondtam, csak jobban sírtam. Hisz elfogadtam – látszólag – a tényt, hogy örökre elment.

Minden erőm elszállt, s ha Zayn nem fogott volna, akkor helyben összeesek. Könnyeim, szinte teljesen átáztatták pólóját, de ez teljesen hidegen hagyta. Csakis az érdekelte, hogy minél előbb lenyugodjak, mégis nehezemre esett. Kis híján megfojtottam ölelésemmel, mert egyre erősebben zártam karjaim közé. Nem akartam elengedni. Szükségem volt rá, jobban, mint eddig valaha... Keze szorgosan fel-lejárt a hátamon, miközben a fülembe nyugtató szavakat suttogott.

-Mi történt? – hallottam a hátam mögül egy rekedtes hangot, de felismertem, hogy kihez tartozott, hiszen tizenkét éve a legjobb barátok vagyunk, illetve csak voltunk hárman...

El akartam mondani neki, de egy hang se jött ki a torkomon. Még egyszer nem ment, hogy kimondjam hangosan azt, hogy „meghalt”. Túl friss volt hozzá a seb. S talán sosem dolgozom fel teljesen a halálát... Nem kellett semmit se mondanom, mert magától észrevette, hogy mitől omlottam össze.

Egy ideig csend uralkodott a szobában, leszámítva a kicsit sem halk zokogásom, ami egyáltalán nem akart elmúlni. Még mindig nem fogtam fel, hogy mi is történt pontosan. Túl nagy súlya van ennek a szónak, hogy „halál”, mert ha egyszer kimondjuk, akkor millió fájdalmat okoz. Csak egy szó, mégis elég ahhoz, hogy összeomoljunk, és depresszióba esünk... Már most hiányzik. Mi lesz velem ezek után nélküle?

-Kérem, menjenek ki! – küldött ki minket az orvos.

Heves fejrázással ellenkeztem, de Zayn inkább engedelmeskedett. Elengedett, majd megfogta a kezem, és kihúzott a szobából. Nem ellenkeztem, mert már semmi erőm nem volt harcolni. Belefáradtam a sírásba, és abba, hogy belülről emésztett a halála. Az én hibám volt, hogy meghalt. Miért mentett meg? Egyáltalán miért jött oda? Nekem kellett volna most ott feküdnöm az ágyon úgy, hogy nem ver a szívem...

Zayn visszavezetett a saját szobámba, de nem szándékoztam bemenni, még nem. Zayn látta, hogy nem mozdultam meg, ezért az ölébe kapott, majd lerakott az ágyra, és betakart. Puszit nyomott a homlokomra, s készült elhagyni a szobát. Megrémültem, hogy magamra hagy, ezért keze után kaptam. Nem szerettem volna egyedül lenni, most nem. Visszafordult, s mintha mondani akart volna valamit, de nem tette meg, hanem egy fejrázással kiűzte a gondolatait.

-Ne hagyj itt! – kértem – Szükségem van rád.

Hangom nagyon kétségbeesetten csengett, de ez volt az igazság. Jelen pillanatban senki másra nem számíthattam csak rá. Nem vártam el tőle, hogy maradjon, hiszen biztos van jobb dolgai is, mint itt lenni velem, de azért jó lett volna. Egyre erősebben szorítottam a kezét, s kézfeje lassan elfehéredett, de még mindig nem engedtem el, ahogy Zayn se húzta el a kezét. Szemeivel aggódva fürkészte az arcomat.

-Csak az ajtót akartam bezárni – mosolyodott el halványan. Megkönnyebbült sóhaj szaladt ki a számon, és a kezét is elengedtem. Az ajtóhoz sétált, majd becsukta azt, és visszajött mellém. Leült egy székre, s onnan vigyázott rám – Aludj! – simított végig az arcomon, amitől a bőröm bizseregni kezdett, ahol keze érte.

-Nem tudok – húztam el a szám. Fáradt voltam, de aludni, azért nem tudtam. Talán, mert hozzászoktam, ha baj van, akkor Dean majd megnyugtat, de ez most nem következett be. Ő most nem lehet itt mellettem.

-Akkor menne, ha melletted feküdnék? – kérdezte.

-Ühüm – bólogattam. Nem tétovázott sokáig, és bemászott mellém az ágyba. Fejem a mellkasára hajtottam, és így bújtam minél közelebb hozzá. Kezét a derekamra vezette, s így ölelt magához. Egyik pillanatról a másikra lenyugodtam, és a sírásom is abbamaradt. Annyira jó volt a megnyugtató karjai közt lenni. Egyszerre elfelejtetem minden bajt, ami az elmúlt két napban történt, s csak mi ketten voltunk. Számíthattam rá, és ez mindennél többet jelentett. De ettől csak jobban összezavarodtam vele kapcsolatban. Mennyi volt a színjáték, és mennyi a valóság? Amennyire még tudtam, szorosabban hozzábújtam. Halkan dúdolni kezdett egy dalt, s csak azt éreztem, hogy szemem egyre nehezebb, míg végül lehunytam, és lassan sikerült álomba szenderülnöm, miközben a „lullaby-t” énekelte.

***

Ne maradjatok csendben! :)