42.Lilo és Stitch

Sziasztok! Ilyen késői órákban meghoztam a részt. Nem hittem volna, hogy a héten meg tudom írni, főleg, hogy alig volt időm, és ma hajnalban értem haza, de a lényeg, hogy van, és nem gonosz :) Majd a következő :P :D Ja, és a régen várt Zayn szemszög ;) Jó olvasást! :)

A szerelem nyelve nem a beszéd. A szerelmespárnak a csend
a tökéletes érintkezés. Szavak nélkül is jól megértik egymást.

Zayn:

El kellett fogadnom a döntését, mert az ő szemével nézve hülyeség az egész, amit kitaláltam. Bár lehet, hogy más körülmények között mást mondott volna, ha tőle kérdezem meg. Most csak rossz az időzítés, ahogy a balesetem is, pedig csak egy apróságért ugrottam volna el, hogy odaadjam Lonak, de már mindegy, a válasza úgyis nem. Nem mintha meglepett volna, sőt talán számítottam is rá, de kimondva mégis másabb volt, mint sejteni a reakcióját. Mégsem ez aggasztott a legjobban, hanem szüleim reakciója arra, hogy Lo terhes. Igaz már rengeteget meséltem róla, de azt az apróságot eddig még nem említettem meg nekik. Lassan tudniuk kellesz, hiszen Lo pocakja is nőni fog, ahogy gyermekünk is folyamatosan fejlődik.

Kezem újra végigsiklott hasán, mire fejét jobban nyakamba fúrta, s lehelete csiklandozott, miközben aludt. Mosolyogva hunytam be a szemem, és élveztem a pillanatot, mikor is nem volt semmi dráma, vagy veszekedés, csak mi ketten, illetve hárman. Nem akartam megmozdulni, nehogy felébresszem. Nem mintha a fájdalomtól annyira mozogni tudtam volna, de Lo jelenléte még azt is elfelejtettem velem, sőt parfümjének az illata kicsit elűzte a kórházi fertőtlenítő szagot. Néha mocorgott, vagy motyogott valamit álmában, és ajkai felfelé görbültek, mint mikor az ember szépet álmodik. Nem tudtam nem nézni, ahogy édesen szunyókál. Ilyenkor sosem hasonlít önmagára, mintha alváskor lenne csak igazán önmaga, sőt attól is több. Egy angyal. Egy angyal, aki már sok fájdalmat élt át, és megváltozott, de amikor belépett a szerelem az életébe, mintha kicserélték volna, s onnantól kezdve jó irányba haladt.

Az ágy melletti szekrényen Lo telefonja rezegni kezdett. Sajnos nem elég halkan, mert vállamon szunyókáló lány ébredezni kezdett. Bal kezemmel gyorsan a telefon után nyúltam az éjjeliszekrényre, hogy minél előbb kinyomjam, azonban a hirtelen mozdulatra éles fájdalom nyílalt belém, és Lo is megmoccant.

-Az enyém? – motyogta félálomban, és fejét kicsit megemelte, de szemeit továbbra is csukva tartotta. Kezemmel óvatosan matattam a készülék után, amit nagy nehézségek árán sikerült megkaparintanom.

-Nem, aludj nyugodtan – suttogtam. Nem kérdezett többet, és fejét is visszahajtotta a vállamra, majd újra kényelesen elhelyezkedett, s másodpercekkel később megint nyugodt légzését hallottam. Egy ideig mosolyogva figyeltem, ahogy alszik, majd a kezemben még mindig rezgő telefon képernyőjére néztem, amin „Destiny” volt olvasható, mint hívó. Egy kicsit elgondolkoztam, hogy ki lehet ő, hiszen sosem mesélt róla egyikőjük sem. Kisebb hezitálás után fogadtam a hívást, s mielőtt beleszólhattam volna, megtette a titokzatos illető.

-Gratulálok, Lauren! Összetörted... – gonoszan felkacagott a hívó, azonban hangjáról felismertem. Kezem ökölbe szorult, és pulzusom is egyre jobban felszökött. Volt egy sejtésem, hogy mire érthette, amit a telefonba mondott, de az elképzelésem nagyon nem tetszett. Sőt, még arra is rájöttem, hogy miért úgy írta a mobiljába Lo James nevét, hogy végzet. Mert ő volt Lauren végzete, vagyis ezek szerint hamarosan meg kellesz tenni a kérését, amit még mindig nem árult el, hogy mi az. Pedig segítenék neki. Biztosra veszem, hogy a többiek is megtennék érte, de Lo túl makacs, hogy bármelyikőnket is beleavasson. Le merem fogadni, hogy még Dean se tud semmiről. Aj, Lo! Most az egyszer, bárcsak mesélnél! Mielőtt visszatettem az éjjeliszekrényre a telefont, kitöröltem a hívást, mintha mi sem történt volna, de végig az járt a fejemben, hogy meg kell őt védenem Jamestől. Azonban ezt a kórházból nem tehettem meg. Sőt talán unokatestvérem engem is belevett abba, amit kitalált, s lehet, hogy megvár vele, csakhogy Lo jobban szenvedjen. De ezúttal ez nem fog bekövetkezni, mert nem fogom annyiban hagyni. Ha kell kiszedem Laurenből a fontos információkat, és eljátsszuk James idióta játékát, viszont nem fogom hagyni, hogy még egyszer bántsa. Többé nem.

Egy kicsit még ideges voltam, de ez tompította a fájdalmam, sőt még gondolkozni is tudtam, hogyan menthetem meg ettől az egésztől őt. Nem fog érdekelni az ára, csak Lo és a kicsi biztonsága. Miután kitaláltam egy megdönthetetlen tervet szerelmem megmentésére, nyugodtan hunytam le a szemem, és vártam, hogy elaludjak, hogy friss fejjel meggyőzhessem a világ legmakacsabb lányát arról, hogy mindenkinek az lesz a legjobb, amit kiötlöttem, s így senki se fog szenvedni.

Reggel a nap sugaraira keltem, azonban nem éreztem vállamon azt a plusz súlyt, amit eddig. Szemeim szinte azonnal kipattantak, és még az álmosság is eltűnt belőlük. Tekintetemet végigfuttattam a szoba minden egyes centiméterén, de Lot sehol sem találtam meg. Ezek szerint elment.

Rossz gondolatok szöktek fejembe, amiben Lo és James elvetemült terve szerepelt, amitől még a hideg is kirázott. Tudom, hogy Lo okos, de unokatestvéremet, eddig senkinek sem sikerült úgy átejtenie, hogy ép bőrrel megúszta az illető. Fel akartam kelni az ágyból, hogy Lauren után menjek, de nehezen ment. Minden erőmet összeszedtem, hogy ne a fájdalomra koncentráljak, mint tegnap, mikor Lo után mentem, hogy megállítsam. Elmosolyodtam az emléken, s mintha újra hallottam volna szavait.

-Idióta! Nem volt elég tegnap? – elnevettem magam az abszurd ötleten, hogy Lo is itt lenne, de mégis az ajtó irányába néztem, ahogy mérges szemekkel nézett rám kezében szatyorral. Morogva sétált az ágy mellé, majd a szekrényre rárakta a magával hozott cuccokat, és csípőre tett kézzel megállt előttem – Legközelebb nem hozok neked semmit, sőt megkérem az ápolókat, hogy kössenek az ágyhoz – mérgelődött, de tekintete ellágyult, mikor rám nézett – Ezért enyém a kakóscsigád – nyújtotta ki rám a nyelvét, majd a szatyorban kezdett el kotorászni, és vitt belőle két gőzölgő kakaós finomságot. Ördögien elmosolyodott, leült az egyik székre, és falatozni kezdett. Minden egyes rágásnál szeme sarkából felém pillantott, s reakciómat figyelte. Lebiggyesztett ajkakkal néztem rá, hátha meggondolja magát, de nem igazán vált be nála, mert nyugodtan falatozott tovább, mintha mi sem történt volna.

-Kakós lett az orrod – mosolyodtam el.

-Nem hiszek neked. – harapott bele megint a kakóscsigába, és nem foglalkozott tovább azzal, amit mondtam – Tényleg? – félretette csigáját, majd orrát kezdte el törölgetni, de nem sikerült eltüntetnie a foltot.

-Még mindig kakós – mondtam.

-Akkor töröld le! – felállt a székről, és mellém lépet, majd közelebb hajolt hozzám, hogy megszabadítsam kakaó foltjától, amit egy orra puszival meg is tettem.

-Finom – jegyeztem meg. Lo eltávolodott tőlem, s megpróbálta elrejteni arcát előlem a hajával. Lehajtott fejjel adta át a nekem szánt kakóscsigát, de gyorsan megfogtam csuklóját, ezzel elérve, hogy ne tudjon elmenni, majd szabad kezemmel kisöpörtem haját arcából, ami kicsit piros volt – Elpirultál – cukkoltam.

-Nem is igaz! – háborodott fel. S mielőtt tovább folytathattuk volna értelmetlen vitánkat, amint én nyertem volna meg, kinyílt az ajtó, és egy kómás Tommo sétált be rajta. Zombi módjára tett meg minden lépést, majd levágódott a padlóra a szék helyett. Kezét feje alá tett, és helyezkedni kezdett, hogy megtalálja számára a legkényelmesebb testhelyzetet, majd becsukta a szemét, és megpróbált elaludni. Nemsokkal később Liam is belépett a kórterem ajtaján egy táskával a kezében.

-Többiek? – érdeklődött Lo, de kérdésére hamar meglett a válasz, mert egy civakodó pár, és Nialler lépett be, utóbbi egy hatemeletes szendviccsel a kezében.

-Csend legyen! – nyöszörgött Louis – Aludni akarok!

Azonban a veszekedő gerlepárt nem hatotta meg Lou, és tovább veszekedtek. Mindketten mondták a magukét, sőt a másik minden rossz tulajdonságát egymás fejéhez vágták.

-Neked áll feljebb? – dobbantott idegesen a lábával Alex – Pingusztikusan elegem van belőled! Ha annyira jó volt vele, akkor szépen menj is vissza hozzá! – fordított hátat Harrynek a lány, és halkan zokogni kezdett – Én ezt nem bírom tovább Hazza – rázta meg fejét.

-Pingu... – Harry lágyan ejtette ki barátnője nevét, és lassan mögé lépett, majd átkarolta a lányt, aki megpróbálta lefejteni magáról ölelő karjait – Alex, kicsim, az nem úgy van, ahogy gondolod. Igen elmentem Taylorral vacsorázni, de nem volt semmi. Csak egy baráti tanács kellett neki.

-Cöh! – horkant fel Lex – Azt nem az ex-től szokták kérni.

-Férjhez megy! – ordította el magát Hazz. Földön fetrengő barátom hangos nevetésben tört ki, amihez Niall is csatlakozott.

-Szép álom – mosolygott furcsán Louis – Taylor Swift menyasszony. Ne ébresszetek fel! Még meg akarom álmodni az esküvőjét. – átfordult a másik oldalára, és megint megpróbálta a lehetetlent, vagyis az alvást.

Beletelt egy kis időbe, amíg Alex és Harry kicsit lenyugodott, de még mindig érezhető volt közöttük a feszültség. Hazz meg akarta fogni a kezét, de Lex elutasította, ahogy minden egyes közeledését. Megpróbált megint beszélni barátnője fejével, aki befogta a fülét, s folyamatosan azt ismételgette, hogy „Nem hallom!”

-Srácok! Ebben a zajban nem hallom Taylor nászindulóját – zavarta meg a vitázó párt Tommo, aki éppen Taylor esküvőjén volt. Lou kijelentésére Alexék elröhögték magukat. Egymásra néztek, s egyszerre kezdtek el bocsánatot kérni a másiktól – Mehetek aludni! – rikkantotta el magát Louis, és felállt a földről, az ajtóhoz futott, majd megtorpant – Viszlát, lúzerek! – intett egyet, s a következő pillanatban már el is tűnt a szemünk elől. Harry megfogta Lex kezét, felhúzta a székről, és valamit a lány fülébe súgott, amin kuncogni kezdett, majd ők is távoztak. Niall alig öt perccel később lelépett ebédidőre hivatkozva, Liamet meg úgy kellett elkergetni, hogy végre készülődhessen a randijára.

Lo, miután mindenki távozott, lecsapott Liam által hozott táskára, és kutatni kezdett benne. Amikor meglátta a batyu tartalmát szemei felcsillantak, és kislány módjára válogatni kezdett. Egyik DVD-t a másik utána pakolta ki, s amint megpillantotta az egyiket, örömében visítozni kezdett. Úgy viselkedett, mint egy ötéves, aki megkapta kedvenc meséjét, és megunásig nézheti. Egyáltalán nem foglalkozott vele, hogy hol van, csak örült, és nekem ez volt a legfontosabb.

-Zayn, nézzük ezt! – ugrált kezében a tokkal. Haja össze-visszalobogott a levegőben, de ő töretlenül szökdécselt tovább. Mosolyogva figyeltem, ahogy kiújongta magát – Kérlek! – nézett rám kölyökkutyaszemekkel.

-Rakd be a laptopba – egyeztem bele. Se szó, se beszéd nélkül már fel is nyitotta a tetejét, és beüzemelte, majd mellém szökdelt, és bemászott az ágyba. Fejét ismét a vállamra hajtotta, majd átöleltem, mire szorosabban hozzám bújt, és s laptopot is elhelyezte, hogy mindketten tökéletesen lássuk a filmet, amit választott, majd végezetül, miután mindketten kényelmesen elhelyezkedtünk, elindította azt – Mit nézünk?

-Lilo és Stitch – válaszolt kisgyerek módjára, és minden figyelmét a képernyőre összpontosította. Puszit nyomtam hajába, amiért kedvesen megdorgált, hogy nem nézem a mesét, amiről azt is megtudtam, hogy kiskorában ez volt a kedvence.

***

Ne maradjatok csendben! :)