44.Levelek

Sziasztok! Siettem vele, hogy még pénteken feltegyem, de ez a rész kivételesen átcsusszant szombatra. De a többi marad a rendes időpontban. Nem akarok semmit se elárulni, csak azt, hogy gonoszkodtam? ;) Jó olvasást! :)

Miért van az, hogy az álmok megvalósulása
és a boldogság két különböző dolog?

 Remegő lábakkal, liftező gyomorral és gombóccal a torkomban álltam a már jár ismert ház kocsifelhajtóján, miközben a bőröndjeimet markoltam. Három hét telt a végzetes szombat óta, s azóta senkivel se beszéltem a bandából. Három támaszom volt csupán: Steph, Dean és a bátyám személyében, akinek egy héttel otthonról való lelépésem után vissza kellett mennie Los Angelesbe, és csak telefonon beszéltünk. Minden alkalommal megpróbált meggyőzni, hogy mondjam el Zaynnek az igazat, de a félelmem mindig megakadályozott. Nem hallottam róla, nem kerestem. Lehet, hogy ő megtette, és milliószor hívott, de telefonomat kikapcsoltam, így senki se tudott elérni. Dean mérges volt, felelőtlen döntésemért, hogy mobilom kikapcsoltan hevert a tengerparti házam egyik asztalán, és nem tudott sehogy se elérni, amikor nem volt mellettem, sőt aggódott, hogy valamit hülyeséget csináltam magammal, mikor teljesen egyedül voltam. De nem így történt. Igaz emésztettem magam, és talán még depresszióba is zuhantam, de mindenesetre megint sikerült elrejtenem az érzéseimet, és felépítenem a falamat, amit Zayn lerombolt, s talán még az eddigiektől is erősebb. Azalatt a három hét alatt, valahogy sikerült visszaerőltetnem magamra a nemtörődömséget, flegmaságot, és minden olyan rossz tulajdonságot, amik addig nem voltak jellemzőek rám.

Mikor biztos távolságban voltam Zayntől, Deannel visszamentem Dr. Davishez, és elmondtam neki, hogy megtartom a babát. Örült neki, s már az első rendes vizsgálaton is túlestem. Dean végig mellettem volt, és fogta a kezem, s bátyám helyett bátyám volt. Mikor az orvos elmondta, hogy mindent rendben talált, és a baba is rendesen fejlődik, szóhoz sem jutottam, ahogy legjobb barátom se, de azért egy „büszke vagyok rád” homlokpuszival megajándékozott. Az ultrahangos kép mellé, még néhány jó tanáccsal is ellátott, s a következő vizsgálat időpontját is megbeszéltük, ami egy hónap múlva, szeptemberben esedékes.

Simon gyakran kilátogatott hozzám, s akárhányszor felhozta a Zayn témát, mindig vita lett a vége, így egy idő után már másról beszélgettünk, és fokozatosan kiépült egy apa-lánya viszony, még ha ő nem is volt az apám, csak a nagybátyám. Mindenben segített, és támogatott. Sőt még azt is felajánlotta, hogy akármelyik egyetemre is vesznek fel, nyugodtan kiköltözhetek Adamhez, ha úgy érzem majd, hogy az kell nekem. Pontosan azt akartam tenni. Végleg itt hagyni Londont, és egy új életet kezdeni, amiben valószínűleg Zayn nem nagyon szerepel.

-Ma még bemegyünk, vagy egész nap itt fogsz szobrozni? – kérdezte nevetve Dean, és ezzel visszarázott a jelenbe. Nem válaszoltam neki, amit lassan megszokott, hiszen volt, amikor napokig nem beszéltem, vagy ha mégis azt írásban, vagy üzenetben tettem. Persze ezt Simonnál nem tudtam bevetni, mert mindig rábírt, hogy legalább vele beszéljek, de ettől eltekintve megértette, hogy akkor mit éreztem, és a viselkedésemet is tolerálta.

Csendben indultam el az ajtóhoz, ami nyitva állt, és csak rám várt, hogy átmenjek rajta. Minden lépés felért egy örökkévalósággal, és az sem könnyítette meg a helyzetet, hogy Steph kezében a levelekkel integetett. Mindhármunk jövője ott volt a kezében arra várva, hogy kinyissuk. Dean mosolyogva szaladt barátnőjéhez, mert időközben újra összejöttek. Diszkrét csókkal köszöntötte a lányt, aki kissé elpirult, s arcát a srác mellkasába fúrta. Dean nevetve ajándékozta meg egy puszival, és intett nekem, hogy kövessem őket. Ujjaikat összekulcsolták, majd beléptek a házba. Én is ezt tettem, csak kicsit később, mert észrevettem egy ismerős kocsit a közelben állni, ami Harryhez tartozott, vagyis ő is itt lesz...

Megkönnyebbülés fogott el, amikor beértem a szobámba, és ledobtam cuccaimat. Nem futottam össze senkivel sem a bandából, de éreztem, hogy ők is a közelben vannak. Kiborítottam bőröndöm tartalmát, és a szennyest beleraktam a mosógépbe, s elindítottam a mosást. A mosógépnek dőltem, arcom kezembe temettem, és lecsúsztam a kőre, amin egy kis szőnyeg volt, így arra érkeztem. Kicsit még gondolkozni akartam, azonban nem tehettem meg, mert kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és Louis sétált be rajta. Először meglepődött, hogy lát, de meglepettsége hamar elszállt, és visongva ugrott nyakamba. Rászóltam, hogy legyen csendesebb, mert a többiek is bejöhetne, de őt ez nem igazán izgatta.

-Hol voltál? – kért számon, miután leült mellém. Nem válaszoltam, ami feldühíthette, hiszen kicsit indulatosabban kérdezte meg újra. Lehajtottam a fejem, és a csempét kezdtem el pásztázni, de nem kötött le annyira, mint szerettem volna. Tudtam, hogy nem menekülhetek ki innen, míg nem válaszolok Lou kérdéseire, amik valószínűleg azóta gyötrik, hogy „eltűntem”.

-A tengerparti házamban – nyögtem ki nagy nehezen.

-Lo, tudott te, hogy egész Londont bejártuk, hogy megkeressünk téged? Azt hittük, hogy James elrabolt vagy rosszabb. Kurva életbe már! Legalább az istenverte telefont felvehetted volna – meglepődtem Lou kirohanásán, hiszen ezt az oldalát nem ismertem eddig. Mindig csak a mókás, vicces Louis-t, aki néha gyerekként viselkedett. Talán ő a mai Pán Péter, aki sosem akar felnőni.

-Sajnálom... – motyogtam. Mély sóhaj szaladt ki száján, majd karjaiba zárt, és megint ölelgetni kezdett, s még a szuszt is kinyomta belőlem – Louis, nem kapok levegőt!

-Bocsi – engedett el nevetve, majd felállt, és kezét felém nyújtotta, amit elfogadtam, s felsegített állásba – Beszélj Zaynnel, mert megérdemli, hogy tudja az igazat.

-Honnan tudod? – néztem rá meglepetten. Az igazat elméletileg csak Liam tudhatná, hiszen aznap csak neki mondtam el neki, miután felvitt a szobámba. Bár inkább harapófogóval húzta ki belőlem, de akkor is csak ő ismerte a teljes igazságot, sőt megesküdött, hogy senkinek nem mondja el.

-Hallottam, amikor Liammel erről beszéltél – ismerte be. Haragudtam-e rá? Nem. Tudtam, hogy neki sem lehetett könnyű az elmúlt hetek, és még a titkom is terhelte, ahogy Liamet is, mégse szóltak senkinek. Talán még egymásnak sem...

Az ajtó megint kinyílt, mire sápadt és ijedt arccal fordultam oda. Azonban riadalmam alaptalan volt, mert Dean és Steph jött be rajta. Felém nyújtották a borítékaimat, és izgatottan várták, hogy kinyissam. Lou érdeklődve nézte a kezemben tartott leveleket, mire annyi választ kapott Dean felől, hogy az egyetemek küldték ki. Elsőként a Los Angeles-i borítékot nyitottam ki, és gyorsan olvasni kezdtem.

Tisztelt Lauren West!

Nagy örömünkre szolgál, hogy intézményünket választotta. Ezúton értesítjük, hogy a beérkezett bizonyítványok és az ön által leadott dolgozat alapján sikeres felvételt nyert egyetemünk tanulói közé. A mellékelt nyomtatványokat legkésőbb augusztus végéig legyen szíves visszajuttatni az egyetem tanulmányi osztályára. Sikerekben és élményekben gazdag tanévet kívánunk önnek!

Üdvözlettel: Mr. William Rodenmore

Felvettek! Csapott belém a felismerés. Felvettek álmai egyetemére. Örömömben sikítani tudtam volna, de tisztában voltam vele, hogy azzal mindenki figyelmét magamra vonom. Meglepetten pislogtam még mindig a kezemben tartott levélre, hiszen hihetetlennek tűnt. Úgy néz ki megvalósíthatom az álmom.

-Lo, mondj már valamit! – kért türelmetlenül Dean. Ajkamba harapva emeltem fel fejem a papírról, és tűkönülő barátaimra néztem.

-Felvettek a Los Angeles-i egyetemre! – ordítottam suttogva, már ha lehetséges. Legjobb barátom arcára keserű mosoly szökött, s ebből megtudtam, hogy ő nem jön velem, mintahogy elterveztük. Steph nyakamba ugrott, és gratulált, majd átengedte a helyét Deannek. Olyan szorosan öleltük egymást, amennyire csak tudtuk. Tisztában voltunk vele, hogy az egyetemi levelek megérkezése egyúttal a búcsúnkat is jelenti egymástól. S szinte lehetetlennek tűnt, hogy ezentúl nem lesz mellettem. És valószínűleg soha többé nem élünk át közös élményeket még az egyetem alatt, hiszen mindketten két különböző városban leszünk, és egy óceán fog elválasztani minket egymástól – Hiányozni fogsz – motyogtam, de úgy, hogy csak ő hallja. Izmai megfeszültek, és az eddigiektől is görcsösebben szorított magához.

-Maradj, Lo! Kérlek! – tolt el magától, és a könyörögve nézett a szemembe. Mindent megtettem volna érte, s talán még azt is megkockáztattam volna, hogy maradok Londonban, de most úgy éreztem, hogy az a helyes döntés, ha elmegyek. Igaz semmi sem lesz a régi, de annyi biztos, hogy mindig egymás mellett fogunk állni, még ha ritkán is fogjuk a másikat látni, és az időeltolódás miatt előre egyeztetnünk kellesz. De érzem, hogy megoldjuk, s minden olyan lesz, mint gimiben, mikor saját szobánkból skype-on beszéltünk egymással.

-Lo? – ejtette ki lágyan valaki a nevem, amitől kellemes bizsergetés járta át a testem, és a szívem is gyorsabban kezdett el verni, s most jutott el a tudatomig, hogy Steph vagy Dean elfelejtette bezárni az ajtót, ami azt jelentette, hogy a többiek is meghallották a beszélgetésünket. Torkomban dobogó szívvel néztem az ajtó irányába, és megláttam őt, amitől arcomból kifutott a vér, sőt még a kezemben tartott lap is kiesett ujjaim közül. Az idő megállt, és csak mi léteztünk, ahogy egymást fürkésztük, miközben próbáltunk rájönni, hogy a másik mire gondolt. Karamell íriszeivel megvetve nézett volna rám, és mégis, mintha a megkönnyebbült volna attól, hogy lát. Ellenben velem, hiszen halálra rémültem attól, hogy újra látnom kellett, még annak ellenére is, hogy az érzéseim nem változtak iránta, ami talán róla nem mondható el, hisz három hétig nem beszéltünk egymással. Azt se tudtuk, hogy mit érez a másik, vagy hogy milyen érzést váltott ki belőlünk a viszont látás öröme, mert mindkettőkön erős páncél volt. Míg az enyémet talán senki se fogja összeroppantani, addig az övé sebezhetőnek tűnt. Egy óvatlan pillanat, és le fog hullani róla, bármennyire is próbálja majd fenntartani. Egyetlen szó is elég lenne számból, és máris érzelmek tömkelegét láthatnám rajta.

-Megyek pakolni – mondtam le sem véve szemem Zaynről. Kibújtam Dean gyenge öleléséből, majd őt kikerülve elindultam az ajtóhoz. Rezzenéstelen arccal mentem előre, s mikor Zayn mellé értem, egy pillanatra behunytam a szemem, és kiléptem a fürdőből, de egy kéz visszatartott. Csuklómat gyengéden szorító ujjak tulajdonosára néztem, s tudatosult bennem, hogy túl közel vagyok hozzá. Gondolatban átkoztam a napot, amiért találkoznom kellett vele, de magamat jobban, hiszen eredetileg csak holnap akartam visszajönni. Kihúztam kezemet Zayn markaiból, amit szó nélkül elengedett, és elsétáltam. Nem szólt vagy futott utánam, hanem hagyott elmenni, amiért hálás voltam neki.

Csendben léptem be a szobámba, és tekintetem egyből megakadt az asztalomra tett képem, amin gyerekem volt látható. Keserű mosollyal az arcomon ballagtam oda, majd a kezembe vettem az ultrahangos fotót. Kezem önkénytelenül is hasamra vándorolt, miközben a képet néztem, amin lányom vagy fiam látható. Sajnos Zayn erről csak később fog értesülni, de mindenképpen meg fogja tudni, s ha nem fogja elhinni, akkor nem erőltetem, hiszen James kérése miatt az egyik hazugság, ami elhagyta számat az volt, hogy elvetettem a babát azután, hogy látta az ultrahangon. Nem tudom, hogy mennyire küldtem padlóra szavaimmal, de abban biztos vagyok, hogy összetörtem a szívét.

-Szereted Zaynt? – hallottam egy mély, rekedtes hangot a hátam mögött. Nem ismertem fel, hogy kihez tartozott, de ha találgatnom kellene, akkor talán Harryt mondanám. Kicsit dühített, hogy bármelyikőjük is azt feltételezte, hogy nem már nem szeretem vagy sosem szerettem Zaynt, de nem akartam a betolakodónak bármit is mondani – Szóval az egész színjáték volt – röhögte el magát mindentudóan. A pumpa felment bennem, és úgy döntöttem, hogy leordítom a fejét.

-Szeretem, te idióta! És ha azt hiszed, hogy az egész színjáték volt, akkor tévedsz! De baromira nem érdekel, hogy mit gondolsz, s ha most megbocsájtasz, takarodj a szobámból!

És bunkó Lauren visszatért, de csak látszólag. Betolakodóm, elnevette magát heves reakciómon, azonban nevetése túlzottan ismerősen csengett, és rá kellett jönnöm, hogy nem Harry volt az, vagy bárki más a bandából, hanem Zayn. Megfordultam tengelyem körül, és csak akkor láttam tisztán, hogy ő az. De azt nem tudom, hogy eddig miért nem vettem észre őt. Mosolyogva közeledni kezdett felém, míg én folyamatosan hátráltam, míg bele nem ütköztem a falba. Féloldalas mosollyal az arcán szelte át a köztünk lévő teret, majd fejem mellett támaszkodva nézett. Egyik kezét levezette a derekamra, és gyengéden magához húzott. Kezemben még mindig ott szorítottam a képet, amit Zayn is kiszúrt. Elengedte a falat, és kivette a kezemből, és vetett rá egy pillantást. Arca megkeményedett, majd tekintetét rám emelte magyarázatot várva.

-Minden szavad hazugság volt? – kérdezte idegesen. Lehajtottam fejem, s ujjaimat kezdtem el babrálni. Nem akartam erről beszélni.

-Zayn, kérlek! – motyogtam az orrom alatt. Kezével állam alá nyúlt, és gyengéden felemelte a fejemet. Szemem becsuktam, ezzel elkerülve, hogy a szemébe nézzek, de nem volt semmi haszna.

-Nézz rám, Lo! – kért, miközben hüvelyujjával végigsimított arcomon, amibe beleremegtem. Szemem akaratlanul is kinyílt, így szembetaláltam magam Zayn igéző íriszeivel. Homlokát az enyémnek döntötte így nézve szemembe. Kezem mellkasára tettem, s eltoltam magamtól. Keze lecsúszott derekamról, és már csak egy mással szemben álltunk.

-Sajnálom! – mondtam őszintén, és kikerülve Zaynt elhagytam a szobám.

***

Ne maradjatok csendben! :)