31.Szeretném, ha...

Sziasztok! Meghoztam a legújabb részt! :) Nem lett a leghosszabb, és a legizgalmasabb, de ennyire telt most tőlem, mert tegnap óta betegeskedem. :P Sajnos ilyenkor az agyam se működik normálisan, ezért lett ilyen a mostani rész is. Sőt annyira nem volt agyam, hogy nem gonoszkodtam. Tudjátok milyen nehéz elkezdeni a folytatást a leggonoszabb befejezés után? Borzasztóan. :P És ami még meglepő, hogy kivételesen éjfél előtt hoztam a részt :) Jó olvasást! :)

Fáj, hogy ennyire szeretlek, mert ha rád nézek, látom, hogy ez téged hidegen hagy.

Amikor magamhoz tértem, kipihentebben ébredtem, mint mostanában bármikor. Mocorogva próbáltam megkeresni a lehető legkényelmesebb testhelyzetet, de valahogy sehogy sem volt jó. Valami nem stimmelt. A párnám nem olyan volt, mint amilyennek lennie kellett volna. Túl meleg volt, nem túl puha... és fel-le hullámzott?! Szemeim még mindig csukva voltak, és kezdtem úgy érezni, hogy jó is ez így. Nem tudom fel voltam-e készülve a látványra, ami fogadni fog. Kezemmel az említett tárgy (?!) felé nyúltam, és próbáltam eligazítani, egyszer-kétszer megütöttem, hogy megszabadulhassak ettől a furcsa érzéstől. Viszont ami fogadott, az jobban lesokkolt, mint vártam. Ugyanis a várt párna helyett, egy másik személy testébe botlottam... Nem mertem kinyitni a szemem, mert féltem, hogy James vagy Mark karjai közt vagyok. De ha így lenne, akkor nem lennék ennyire nyugodt, pedig most az voltam, pont úgy, mint mielőtt a sötétség elnyelt volna, és akkor annak a karjai közt voltam, akit mindenkinél jobban kéne gyűlölnöm, de most még nem ment.

Mélyeket lélegeztem, s megpróbáltam a fájdalomra koncentrálni, hátha rájövök, hol talált el a golyó, de semmim se fájt. Ha nem lőtt le James, akkor mi történt tegnap, amiért elájultam? És hogy került Ő oda? Honnan tudta, hogy ott leszek? Túl sok volt a kérdésem, és csak úgy kaphattam meg rá a választ, ha megkérdezem tőle. Erőt vettem magamon, és kinyitottam a szemem. A hirtelen jött fény, először elvakított egy pillanatra, majd sűrűn pislogva kezdtem lassan megszokni a világosságot. Nem láttam tisztán, hogy hol vagyok, de abban biztos voltam, hogy nem a szobámban. Mikor párnám észrevette, hogy magamhoz tértem, halványan elmosolyodott, s lágyan végigsimított az arcomon, ezzel elsöpörve a rakoncátlan tincseket.

Szememmel a srácot kezdtem el kémlelni. Haja össze-visszaállt, és szeme karikás, arca fáradt, meggyötört volt. Látszott rajta, hogy nem aludt szinte semmit az éjjel.

-Miért vagy itt? – kérdeztem kicsit se kedvesen. Lehet, hogy aggódott értem, de tehette volna a lakásából, vagy a váróból, csak ne itt. Jobban örültem volna Deannek, de sejtettem, hogy nincs valami jól. Ha túlélte a lövést, akkor most élet-halál között van miattam. Shane-nel viszont más a helyzet. Neki kevesebb esélye van a túlélésre. Ha meghal miattam, abba belehalok. Nem veszíthetem el egyikőjüket sem. Szükségem van rájuk...

-Tegnap a nevemet kiabáltad, s csak úgy tudtál elaludni, ha bemásztam melléd az ágyba, és átöleltelek – mondta egy pimasz mosollyal az arcán. Nem hittem neki. Az ő nevét sose kiabálnám álmomban, csak ha ki akarnám nyírna ezért, amit velem tett. Árulása még mindig fájt, de már nem tudtam bízni benne. Szinte mindent elmondtam neki – a szörnyű múltamtól kezdve – , erre kiderült, hogy Simon által írt forgatókönyv szerint játszik. S amit akkor mondott, amikor lehúzódtunk a kocsival, majdnem ugyanakkora hazugság volt, mint az, hogy szeret.

-Menj a francba! – leszedtem magamról karjait, és ki akartam mászni öléből, de nem hagyta mert óvatosan visszarántott a mellkasára. Szorosan magához húzott, mintha soha többé nem akart volna elengedni. Néhány napja örültem volna neki, de most már nem. Benne csalódtam a legnagyobbat, és Ő ezt pont leszarta, mert úgy csinált, mintha meg se történt volna a koncert utáni beszélgetésünk.

Belepuszilt a hajamba, mire kellemes borzongás futott át a testemen. Sajnos megint előidézte azokat a különös érzéseket, amit eddig csak iránta éreztem. Tiltakozni akartam ellenük, de nem tudtam, pedig megpróbáltam. Muszáj ezt csinálnia? Miért kell még jobban elmélyítenie a sebeket? Nem elég ennyire? Miért akarja, hogy jobban fájjon? – Utállak! – sziszegtem fogaim közt, de nem hatotta meg. Mintha pontosan ezt a reakciót várta volna tőlem. Dömper egye meg Zaynt! Annyira kiismert, mint eddig senki.

-A szád ezt mondja, de a szíved teljesen mást érez – mosolyodott el.

Mocorogni kezdtem karjai között, mert megint kényelmetlenné vált a fekvés. Átfordultam a másik oldalamra, majd még mozgolódtam egy kicsit, mire sikeresen megtaláltam a tökéletes pózt. Ennyi igazán járt nekem, ha már vállalta, hogy a párnám lesz, még ha nem is kértem. De azért lehetne kényelmesebb is.

-Nem volt jó rajtam aludni? – háborodott el, de szeme sarkában ott bujkált mosolya.

Nehogy már neki álljon feljebb! Nekem kellett ilyen kényelmetlen, párnának nem nevezhető egyénen aludnom. De minden mérgem ellenére sem bántam, hogy itt van mellettem. Sőt valamiért haragudni se tudtam rá, bármennyire is akartam. Kétség sem fért hozzá, hogy jobban szeretem, mint eddig hittem. Hiszen képes lettem volna megbocsájtani neki mindent. Mégis el kell játszanom, hogy gyűlölöm, s a tudta nélkül elvetetni a babát.

-Képzeld, nem! – próbáltam olyan flegmán mondani, hogy itt hagyjon. Tudom, hogy nem ilyenkor kell játszani a makacs lányt, akinek a büszkesége a fontos, de csak így üldözhetem el mellőlem, mert másképp nem menne. És az egyszerű „Kérlek, menj el!” nem az én reszortom, mert ha ezt mondanám, visszajönne, s akkor már nem érne ellene semmit sem a bunkózásom.

-Akkor volt értelme edzeni – villantotta meg százwattos mosolyát. Eddig csak Bongyi mosolya irritált, de most már az övé is. S ha ez nem lett volna elég, a rossz fiús, lányok szívét megdobogtató mosolyát vetette be. Egyszerre idegesített és vonzott, sőt a szívem is gyorsabban kezdett el kalimpálni. Miért váltja ki ezt az érzést egyetlen mosolya, amikor a pokolba küldöm? Vagy csak így akar kikészíteni idegileg? Hiszen tudja, hogy tényleg szeretem, és nemcsak kamuból, mint ő. Talán megint egy újabb játékba kezdett ellenem Simon kérésére? És így akarja elérni, hogy még jobban belezúgjak, s megváltozzam? Mert ha igen, akkor én kiszálltam. Nem játszok többet. De ennek ellenére nem tudom, nem szeretni. Biztos Harry vagy Alex „szeress bele Zaynbe” bogyói miatt, hiszen ők akarták annyira, hogy összejöjjünk. De a tudtuk nélkül is katasztrófa lett a vége. Titkolózás és megcsalás. Mindez egy nap alatt. Ha ilyen Zaynnel a szerelem, többet nem kérek belőle. Akkor inkább egy normális srác legyen az, akibe legközelebb talán beleszeretek.

-Ja, egóra – forgattam meg a szemem. Eddig nem volt ilyen. Mi változott meg azóta? Megvan: Perrie... Miatta egómajommá lépett elő. Remek! Ezután a beképzelt, önimádó Malikot kell bámulnom a próbán, és amikor összefutok vele? Mert ha igen, akkor a következő adásból kiesünk.

-De te pont így szeretsz – mondta önelégülten.

-Gyűlöllek! – mondtam ridegen, és felvettem a pókerarcom, amire a sérült álarcom is feltettem. Ezzel is csak azt akartam elérni, hogy kimenjen innen, és végre elfelejtsük egymást. Ő visszament Perrie-hez, én majd új életet kezdhetek Los Angelesben, Adammel. Így lesz a legjobb mindenkinek. Külön utakon...

-Csak próbálsz – kacsintott – A kettő nem ugyanaz.

Muszáj felhoznia a levelet? Jó, én is hülye voltam, hogy megírtam neki, de szemtől szemben nem ment volna. Annyira nevetséges, ha Zaynról van szó, akkor gyáva leszek, pedig semmitől sem félek. Még a horrorfilmektől se, mert nekem Zayn azoktól is rosszabb, ha egy normális lány szemével nézzem a dolgokat.

Vissza akartam vágni neki, de nem tudtam hogyan. Bántani szerettem volna a szavaimmal annyira, hogy végleg itt hagyjon, és soha többé ne kelljen őt látnom, s talán így ki tudok szeretni belőle. Igen, ez jól hangzik, de nem hiszem, hogy sikerülne. Ez az ötletem olyan, mintha emlékezni akarnék valakire, akit sosem ismertem, mert el akarom felejteni, hogy szeretem.

Nem gondolkozhattam tovább semmin, mert nyílt az ajtó, és egy orvos sétált be. Középmagas volt, haja kissé őszes, de még lehetett látni rajta, hogy fiatal korában fekete hajkoronával büszkélkedhetett.

Amint meglátott minket Zaynnel, halványan elmosolyodott, de mikor tekintetett megállapodott a párnámon, újra komorrá vált.

-Mr. Malik, megmondtam magának, hogy azonnal jelezze, amint Ms. Cowell magához tért – dorgálta meg az orvos Zaynt, majd felém fordult – Milyen udvariatlan vagyok, a nevem Dr. Kevin Clarks, az orvosa. Örülök, hogy magához tért. Tudja, nagy szerencséje volt, hogy a barátja magára talált.

-Ő nem a barátom – tiltakoztam hevesen. Jó, egy napig az volt, de ez csak részletkérdése. Nem kell tudnia a dokimnak róla.

-Ó, pedig azt hittem – vakarta meg a tarkóját Dr. Clarks – Tudja, tegnap egy percre se mozdult el maga mellől. Azt hiszem Mr. Malik nevét ismételgette, amikor behozta a mentő, egészen addig, amíg nem ölelte magához.

Elképedve hallgattam a doktor minden szavát, szóval Zayn igazat mondott. Tényleg neki köszönhettem, hogy lenyugodtam. De számomra még mindig rejtély volt, hogy miért pont az ő nevét mondtam. Miért maradt itt, amikor megtehette volna, hogy itt hagy? Hiszen semmi közünk egymáshoz. Mégis itt van, de nem tudom miért.

Dr. Clarks az ágy végéhez sétált, majd elvette onnan a kórlapomat, és nézegetni kezdte. Nem mondott semmit, csak hümmögött, majd visszarakta előző helyére.

-Szerencsére nincs komolyabb bajod, mert a golyó csak súrolt – mondta. Csak súrolt? De mégis hol? Eddig sehol se fájt. Ezek szerint James félrelőtt. De az csak akkor lehetséges, ha valaki megzavarta, mert ő egy lövést sem tévesztett el eddig... Most igen, vagyis, mikor meghúzta a ravaszt, akkor toppant be Zayn. Ez az jelenti, hogy neki köszönhetem az életem... – Kicserélem a kötésed, utána megnézzük, mi van a babával.

-Nem vetéltem el? – kérdeztem döbbenten és sokkoltan. Lehetetlen! Az esés és a lövés elég ok arra, hogy elmenjen a gyerek.

-Van rá esély – válaszolt – Ms. Cowell felülne, hogy kicserélhessem a kötést?

-De így olyan kényelmes – motyogtam az orrom alatt. Zayn halkan kuncogott, mert meghallotta, míg az orvos nem.

Zayn elengedett, majd mindketten felültünk. Kicsit arrébb csúsztam, hogy a doki jobban elérje a sebem.

Dr. Clarks kihúzta a széket, amin azonnal helyet foglalt. Intett, hogy forduljak balra, amit habozás nélkül megtettem. Oldalra fordítottam a fejem, s akkor megláttam a kötést a bal kezemen.

Az orvos először levette a gézt, majd langyos vízzel lemosta. A víz csípte a friss sebemet, amit szájhúzással jeleztem. Miután sikeresen lemosta a sérülést, elővette a fertőtlenítőszert, amit egy vatta segítségével felvitte a sebre. Nem volt kellemes érzés a fájó területen, de hősiesen tűrtem. Ezután a sebhelyre dupla réteg gézt tett, majd a maradékkal betekerte a sérülésem.

-Most megnézzük mi van a babával – mosolygott.

Ijedten néztem Zayn arcára, de semmi aggodalom nem volt rajta. Gyengéden megszorította a kezemet, ezzel biztatva, hogy nem lesz semmi baj.

-Veled menjek? – kérdezte, amire csak bólintással feleltem.

Felálltunk az ágyról, és Zayn ujjait összefűzte az enyémekkel. Nem tiltakoztam ellene, mert most szükségem volt a támogatásra. Együtt követtük Dr. Clarks-t a vizsgálóig. Amikor beléptünk rajta, megrémültem. Féltem az ultrahang eredményétől. Lehet gonoszan hangzik, de jobban örülnék, ha elvetéltem volna. Az jó lenne mindkettőnknek. Nekem nem kell elvetetni, és Zaynnek sem kell emiatt aggódnia.

Befeküdtem a székbe, majd felhúztam a pólómat, de csak a hasamig. Az orvos rátette a zselét, ami csikizett.

Zayn végig mellettem állt, és a kezemet szorította. Pont úgy nézhettünk ki, mint akik az első gyereküket várják. Talán ha nem ilyen fiatal lennék, és nem történt volna meg a koncerti vitánk, akkor lehet, hogy megtartanám...

A képernyőre néztem, és vártam, hogy a doki elmondja mi a helyzet.

-Gratulálok! – mondta őszintén – Nem vetélt el.

Nem! Ez nem lehet így. Az esés, és a lövés... Nem lesz gyerekem, s akármit is mond Zayn, nem fog érdekelni. Majd én eldöntöm egyedül.

-Erős baba pont, mint az anyja – tette hozzá Dr. Clarks.

-Fiú vagy lány? – kérdezte Zayn, mire hasba vágtam.

-Ilyen korban nem lehet megmondani – világosítottam fel.

A vizsgálat után Dr. Clarks-nak sietnie kellett egy másik beteghez, ezért Zaynt bízta meg azzal, hogy épségben visszavigyen a kórházi szobába. Néma csendben sétáltunk egymás mellett, de ezúttal nem fogta meg a kezem.

Nem tudtam, hogy ő mire gondolt a babával kapcsolatban, hiszen nem mondott semmit. Talán azt várta, hogy én mondjam meg mi legyen.

-Szeretném... – kezdett bele, miközben megvakarta a tarkóját, majd megtorpant, és visszarántott. Meglepetten néztem rá, s próbáltam arcáról valami érzelmet leolvasni, de nem tudtam. Nagyon jó pókerarca van – Szeretném, ha... – hatásszünetet tartott. Egyre jobban megijedtem attól, amit mondani akart – megtartanád a gyereket.

***

Ne maradjatok csendben! :)