26.Reggeli rosszullét

Sziasztok! Egy extra hosszú és gonosz résszel készültem nektek, de ketté szedtem, mert már a rész első fele is eléggé eseménydús. Sajnálom, hogy eddig nem voltam, de az uncsim nálam volt, akit fél éve nem láttam, és bepótoltuk a kimaradt időt. :) A jó hír viszont az, hogy még ma megpróbálom befejezni a rész másik felét, és akkor este majd felteszem, hogy sokkoljalak titeket. ;) Nem minden kívánság került bele a részbe, de ne aggódjatok, minden benne lesz. :)

 

Apa szerint, amit álmunkban látunk, azt szeretnék, ha valóra válna. És még azt is hozzátette, hogy nem mindenki elég erős ahhoz, hogy valóra váltsa azt. Mégis hogyan jutott eszembe ez a mondás, hajnalok-hajnalán, amikor aludnom kéne? Egyszerűen, ugyanis egy régi emlékről álmodtam, ami akkor a valóság volt, nem csupán álom...

A színpadon álltam gitárommal a kezemben, amit szorgosan pengettem. Dean mellettem állt az elektronikus gitárjával, és ő is hasonlóan cselekedett, mint én, míg Blaise a basszusgitárja húrjait pengette, s a dobot Derek püfölte. Így, mi négyen voltunk a Disaster. A leghíresebb dalunkat játszottuk, amit együtt írtunk az elzáráson. Vicces volt, mégis, ha valahol megtalálom a dalszövegét a szobámban, inkább elszomorít, mintsem felvidít. Az utolsó koncertünkön is ezt adtuk elő, s itt már Shane játszott basszeron, mert Blaise már meghalt... Ezzel a számmal búcsúztunk el örökre a zenéléstől és Blaise-től is. Mondhatni ezzel lezártuk életünknek egy szakaszát, és egy újat nyitottunk, amiben a zenélés már csak hobbi volt, s nem a jövőnk, vagy az álmunk.

Apa szerintem most csalódott lenne, ha tudná, hogy lemondtam a legnagyobb álmomról, ami akkor pattant ki a fejemből, amikor elkezdett megtanítani gitározni. Egy rockbanda gitárosa vagy énekese szerettem volna lenni. Mégpedig egy olyan bandáé, aki debütált. Ez volt az álmom, mégis eldobtam magamtól a lehetőséget Simon szavai miatt, mert szerinte csak „fölösleges időtöltés” volt, amit csináltam. Ennek ellenére, mégis egy énekesversenyre küldött. Röhejes az egész. Simon és a paradox elképzelései.

Tudtam, hogy már semmi esélyem ara, hogy visszaaludjak, ezért eldöntöttem, hogy kimászok az ágyból, úgy, hogy Zaynt nem keltem fel, ami kissé nehéznek bizonyult, mert keze derekamon pihent, s olyan erősen húzott magához, hogy, ha akartam volna, se tudtam volna észrevétlenül kiosonni a szobából.

Megvártam, amíg szorítása enyhült, majd kezét lefejtem derekamról, és gyorsan felültem. A hirtelen mozdulattól szédülni kezdtem, s mintha hányingerem is lett volna. Ami fura volt, hiszen eddig az égadta világon semmilyen bajom nem volt. Kezemmel térdemen könyököltem, és az arcomat tenyerembe temettem, s vártam, hogy elmúljon az émelygésem, de az csak erősödött. Éreztem, hogy nem kell sok, és kidobom a taccsot, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, kirohantam a szobából, és a mosdóba rohantam. Amint beértem hányni kezdtem. Hajam egyik kezemmel megtartottam, hogy ne legyen hányásos, s ne essen bele a wc-be.

Minden kijött belőlem, amit az elmúlt huszonnégy órában fogyasztottam, s mikor már úgy éreztem, hogy nincs több bennem, a hideg csempének döntöttem a hátam, és vártam, hogy elmúljon a hányingerem. Még mindig szédültem, sőt a fejem is rettenetesen fájt, de nem, értettem, hogy miért. Semmi olyat nem ettem, ami miatt ez történhetett volna. És eddig makkegészséges voltam. Mi a franc történt?

Mikor már úgy éreztem, hogy nem fogok hányni, szép lassan felálltam tanulva a korábbi hirtelen mozdulataimból, és a mosdókagylóhoz lépkedtem. Megengedtem a hideg vizet, amivel megmostam az arcomat, majd megtöröltem. Belenéztem a tükörbe, s a látványtól elszörnyülködtem. Arcom hulla fehér volt, szemem bágyadt, hajam szanaszét állt, mintha valami halálos betegségem lett volna. Nem foglalkoztam tovább külsőmmel, hanem inkább fogat mostam, hogy senki se jöjjön rá, hogy hánytam, majd kimentem a mosdóból, ahol három pár aggódó tekintett fogadott. Pont ez hiányzott! Magyarázkodás...

-Lo, minden oké? – érdeklődött Steph. Nem mertem Bólintani, mert féltem, hogy újra rám tör a hányinger, ezért inkább válaszoltam neki.

-Persze – hangom rekedt volt, ami nemcsak engem, hanem a többieket is ledöbbentette.

Szinte biztos, hogy nem fáztam meg, mert akkor nem hánynék, hanem az orrom be lenne dugulva. Ez tuti, hogy más.

-Nem úgy nézel ki – tette homlokomra a kezét Dean – Nem vagy lázas – állapította meg.

-Jól vagyok! – bizonygattam a valóság ellentétét, ugyanis kibaszott szarul voltam. Amihez nem hiányzott a túlaggódás. Csak a pihe-puha ágyam, és a rengeteg alvás, ami mindenre gyógyír.

-Ja, persze – forgatta meg a szemét Zayn. Megpróbáltam szúrós szemmel nézni rá, de valahogy most ez nem jött be. Komolyan, legalább minimálisan aggódhatna, ha már „szeret”.

Megint eszembe jutottak Louis szavai, amitől, csak még rosszabbul éreztem magam, mert a belső hangom azt kezdte el mondogatni, hogy Zayn egész végig hazudott.

-Semmi bajom, csak egy kis reggeli rosszullét – mondtam – Lehet, hogy az interjú miatt van.

Steph szemei kitágultak, mintha rájött volna a válaszra, vagyis, hogy mi bajom. Arca egyre rémültebb lett, s fejét köztem és Zayn között kapkodta. Majd megragadta a karomat, és behúzott egy üres szobába, és bezárta az ajtót.

Egy ideig még csendben állt, s azon gondolkozott, hogyan kezdjen bele, de jobbnak látta, ha nem kertel tovább, ezért egyből kibökte.

-Terhes vagy – meglepetten pislogtam rá. Most biztos csak viccel. Attól, hogy most először volt egy kis rosszullétem, még nem jelenti azt, hogy terhes vagyok – Mikor feküdtél le Zaynnel?

-Soha – vágtam rá egyből.

-Dean?

-Eszednél vagy? Ő a legjobb barátom!

-Shane?

-Neked teljesen elmentek otthonról – túrtam idegesen a hajamba. Hogy feltételezhet ilyet? Komolyan? A két legjobb barátommal? Nem százas, az már biztos.

-Harry? – na ez már tényleg több volt a soknál! Jobban felhúzott, mint általában szokott.

-Steph! – förmedtem rá – Soha, ismétlem soha nem feküdtem le egyikkel sem – szinte már ordítottam a szavakat. Megnyugtató, hogy Vanessanak hisz, aki képes minden védekezés nélkül odaadnia magát egy férfinak.

-Volt olyan este, hogy nem elékeztél rá, hogy mi történt? – nézett rám gyanakvóan. Gondolkodás nélkül rá akartam vágni, hogy nem, de amikor készültem kimondani, eszembe jutott egy ilyen eset. Ami történetesen az álarcosbál estéje volt. Abból is csak Steph kirohanásáig emlékeztem a dolgokra, amik azután történtek mind kiestek. Azért annyira nem lehettem részeg, hogy lefeküdtem vele, vagy mégis?

-A kurva életbe! – szitkozódtam, miközben idegesen a hajamba túrtam. Fejemben újra lejátszódott a beszélgetés, amit reggel folytattam Zaynnel. Valamiért örült, hogy nem emlékeztem az este történtekre, és a lefeküdtünk-e kérdésemre egy nem tudom-mal felelt, szóval az egy igent jelenthetett, különben nem örült volna, hogy szinte semmire sem emlékszem. A rohadt életbe! Hogy lehettem ennyire hülye? És részeg? Megölöm Zaynt! Megölöm! Miért nem mondta el? Nem lett volna jobb megelőzni a bajt? Nem, mert a sztár agyával nem gondolkozott! Ő a nagy Zayn Malik, aki mindenre szar! A pumpa felment bennem, és minden szó nélkül kiviharoztam a szobából, hogy Malik torkának essek. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy kinyírjam. Szélsebesen lépkedtem a srác felé, mondhatni már rohantam, hogy elkapjam a grabancát. Ezért még megfizet. Ó, de még mennyire....

Amikor megláttam a mosdó előtt Deannel beszélgetni, még az eddigiektől is gyorsabban igyekeztem felé, egy ördögi mosollyal az arcomon, amit legjobb barátom azonnal ki is szúrt. Gyanúsan nézett rám, hogy mire készülök, s mikor ráugrottam Zaynre, hogy számon kérjem a két-három héttel ezelőtt történteken, Dean hátulról átkarolt, és leszedett Malikról. Kezei közt kapálództam, és megpróbáltam kiszabadulni, hogy végezhessek az általam leggyűlöltebb személlyel.

-Eressz el! – követeltem. Ki kell nyírnom, azért, mert nem mondta el az igazat.

Megpróbáltam Dean kezeit lefejteni magamról, de nem jártam sikerrel, mert egyre erősebben szorított, s hogy még jobban megnehezítse a szabadulásomat, megfordult, és a szobám felé kezdett el cipelni, miközben továbbra is küzdöttem ellene.

-Elengedlek, ha nem fojtod meg Zaynt – ajánlotta fel Dean. Ha megígérem neki, hogy Maliknak egy hajszála sem fog megsérülni, akkor valószínűleg elenged. De nem ígérhetem meg neki, hisz ki kell nyírnom! Vagy nem is nekem... Majd a bátyám elintézi, úgyis bátyáskodni akar, tehát itt a remek alkalom. Zaynen megteheti – Mielőtt elengedlek, és Zayn torkának esel, előtte mondanék valamit – türelmetlenül vártam, hogy folytassa. Érdekelt, hogy ő mit tud, amit én még nem. Talán egy újabb okot, amiért Maliknak mennie kell? – Zayn nagyon aggódik, hogy – nagy levegőt vett, amit szinte azonnal kifújt, majd folytatta a megkezdet mondatát – terhes vagy.

Megállt bennem az ütő. S döbbentségemben, még kapálódzni is elfelejtettem. Dean óvatosan lerakott a földre, s magával szembe fordított.

-Ne kezd te is – sóhajtottam fel fájdalmasan – Miért kell egyből a legrosszabbra gondolni? Lehet, hogy egy vírus, vagy valami...

-De Lo... – kezdett bele, de azonnal belé fojtottam a szót. Nem akartam a nem létező terhességemről beszélni, még ha nagy esély volt rá, hogy nem is annyira kitalált, hiszen még mindig nem tudtam pontosan, hogy akkor lefeküdtünk-e vagy sem.

-Ha holnap is hányok, veszünk egy gyorstesztet, és megnézzük. Oké? – ajánlottam fel. Megadóan bólintott egyet, mert belátta, hogy egy nap már nem sokat számít. Nekem, viszont sokat számított, hiszen volt egy napom kideríteni, hogy mi történt a bálon, amiről mindenki hallgat.

-Legyen – mosolyodott el halványan. Köszöntképpen puszit nyomtam az arcára, majd magára hagytam, és kimentem a kertbe, hogy mindent átgondoljak, amit úgy éreztem, hogy át kell. A lugas felé sétáltam, ahol egy sötét alakot láttam ülni, de nem zavart különösebben. Felőlem akár el is rabolhatott volna, vagy akár James is ülhetett volna ott.

Minél közelebb értem a lugashoz, annál jobban láttam az illetőt, aki alatta ücsörgött. Nem érdekelt, hogy a bátyám ült ott, csendes elmélkedésemet akkor sem tudta volna megzavarni, ha akarta volna. Letelepedtem tőle a legtávolabb, és az eget kezdtem el nézegetni, ahol feltűnt néhány csillag, de nem lehetett mindet tisztán látni, mert a felhők eltakarták egy részüket.

Miután befejeztem az ég kémlelését, rápillantottam a bátyámra, aki észre sem vette, hogy a közelében ülök. Térdeit felhúzva, kezei keresztben voltak, amire fejét hajtotta, mintha aludt volna, vagy éppen gondolkozott volna valamin. Közelebb húzódtam hozzá, de nem hallottam, hogy szuszogna, tehát ébren volt.

-Nem tudsz aludni? – emelte rám a tekintetét. Legszívesebben valami frappánssal visszaszóltam volna neki, de nem akartam ez eddigiektől is jobban felhúzni magam, ezért egy minimális kedvességet magamra erőltettem, hiszen mégis csak a bátyámról volt szó.

-Nem – adtam a tömör választ. Érdeklődve figyelt, hogy tovább magyarázzam az okát, amit nem tettem meg. Minek egy újabb embert beavatni abba, hogy nem voltam valami jól pár perccel ezelőtt? Csak ő is aggódna, hogy terhes vagyok...

-Mi történt? – kérdezte kedvesen.

-Semmi – mondtam. Nem szándékoztam vele megosztani semmit, még ha a testvérem is... Elég, ha csak annyit tud rólam, amennyit hallott a többiektől – Miért vagy még itt? – kérdeztem. Keserűen felnevetett, majd a távolba meredt. Nem szólalt meg rögtön, hanem habozott kicsit, mintha nem tudta volna, hogy mit is mondhatna a kérdésemre.

-Rendbe akarom hozni a kapcsolatunkat – felelte, de továbbra sem nézett rám – Tudom, hogy rémes báty voltam eddig, de ezen változtatni szeretnék, még ha nem is sikerülne rögtön. Örülnék, ha megismernél, mert én már ismerlek Dean és Derek elmondásai alapján – fordult teljesen felém. Belenéztem a szemébe, amiben a remény csillogott, hogy talán én is úgy gondolom, ahogy ő.

Igazság szerint, nem tudtam, hogy meg akarom-e ismerni, tekintve, hogy csak egy szar levelet volt képes hagyni, és eddig leszart, viszont az, hogy nem maradtam teljesen egyedül, kicsit kíváncsivá tett, hogy milyen is ő. Milyen, ha az embernek tényleg van egy bátyja, s nem csak a legjobb barátja tölti be ezt a szerepet. Talán esélyt kéne neki adnom, esélyt, hogy megismerjük egymást – Na? Mit mondasz? – pillantott rám reménykedve.

-Holnap meghívsz egy nagyon nagy fagyi kehelyre – mondtam, mire elmosolyodott.

-Kérdezhetek valamit? – hangja elkomorult. bólintással adtam a tudtára, hogy igen, és szerencsémre nem tört rám az émelyeghetnék – Boldog vagy Londonban?

Meglepett kérdése, hiszen ezt eddig senki se kérdezte meg tőlem. Talán nem, hiszen ,ha az lennék nem akarnék mindenáron Los Angelesbe költözni, hogy ott előröl kezdjek mindent... Eddig csak Deanék tartottak vissza, de most, hogy Zayn is képbe került, nem biztos, hogy olyan könnyen elmennék innen, de a szívem mélyén,még Malik sem állítana meg abban, hogy L.A.-ben folytassam a tanulmányaimat.

-Talán – válaszoltam.

-Akkor, ha meggyőzném Simont, hogy Los Angelesben folytasd tovább az egyetemet, belemennél?

Elmosolyodtam ajánlatán, hiszen minden vágyam, hogy ott éljek.

-Tudod... – kezdtem bele. Nem voltam biztos benne, hogy teljesen megbízhatok benne, de az ötlete másfelől adott tanúbizonyságot – Simon nem tudja, de beadtam a jelentkezésem egy L.A.-i egyetemre is, és ha oda felvesznek, egyből lelépek innen.

-Lakhatnál nálam – ajánlotta fel.

-A barátnőd, mit szólna hozzá? – kíváncsiskodtam. Biztos van valaki, aki szereti, és a bátyám viszont szereti őt. Na ne már! Kezdi elvenni az eszem a szerelem, hogy ilyenre gondolok. Ki kell szeretnem Malikból bármi áron is...

-Nincs – mondta – De, ha már itt tartunk, mi van a te pasiügyeiddel? Kit kell távol tartanom tőled? – kérdezte játékosan, miközben gyengéden meglökött a vállamnál fogva.

Nem tudtam válaszolni a kérdésére, még ha akartam volna, akkor se. Ez egy olyan téma volt, amit eddig sikeresen kikerültem, de jött Zayn, és mindent felforgatott, sőt még a szívem is felolvasztotta, amit a legkeményebb jégpáncél fedett. Ennek ellenére nem voltam tisztában azzal, hogy mi van köztünk. Talán valami megmagyarázhatatlan oknál fogva szerelem, de szerintem csak az egyikőnk részéről, és az sajnos én vagyok.

Vajon, ha elmondanám neki, hogy kitől kell távol tartania, az segítene azon, hogy elfelejtsem őt, és az érzéseim is megsemmisüljenek az irányába? Talán, hiszen, ha van valaki, akit szeretsz, de nem láthatod, akkor tovább kell lépni. Tovább, hogy minden úgy folytatódjon, ahogy Amor nyila előtt volt.

-Nincs senki? – kérdezte meglepetten.

-De, sajnos van – épp készültem kimondani, hogy ki az, amikor megjelent Zayn. Összeszűkített szemmel néztem rá, s arra vártam, hogy elmenjen, de nem tette meg. Helyette bejött a lugas alá, s várakozó tekintettel nézett rám, mintha valamit mondani akart volna négyszemközt.

-Azt hiszem zavarok – állt fel mellőlem Adam, majd puszit adott a homlokomra, mint ahogy a testvérek szokták.

-Kösz, Adam. Mindent – eresztettem felé egy halvány mosolyt, amit viszonzott, majd az éjszaka leple alatt eltűnt, magamra hagyva Malikkal, akit a pokolba küldenék.

-Lo, besz... – kezdett bele, de azonnal közbevágtam.

-Nem – felálltam, és lesepertem ruhámról a port, majd faképnél hagytam őt. Mára elegem volt belőle, s a tudat, hogy még egy interjún is vele kell lennem, csak jobban bosszantott, mint tegnap, amikor megtudtam.

-Lo, állj már meg! – loholt utánam. Hangja hallatán lépéseimen gyorsítottam, hogy még véletlenül se érjen utol. Bármilyen gyorsan is mentem, Zayn utolért, és a karomnál fogva visszarántott, így a mellkasának csapódtam – Meghallgatnál? – hangja idegesen csengett.

Kezemmel megpróbáltam eltolni magamtól, de nem hagyta, hogy elszökjek. Annyira engedett csak a szorításon, hogy egymás szemébe tudjunk nézni. Karamell íriszeivel engem fürkészett, ahogy én is őt. Tudtam, hogy most kell tőle megkérdeznem, azt, hogy mi történt kettőnk között a bálon.

-Zayn... – szinte suttogtam a nevét. Rettentően féltem a választól, de úgy éreztem, hogy tudnom kell. Nagy levegőt vettem, amit egy szuszra kifújtam, és hevesen dobogó szívvel feltettem a rettegett kérdést – Lefeküdtünk a jótékonysági bál után?

Karamell szemeiben a rémület uralkodott. Nem mert válaszolni.

-Igen – motyogta.

***

Ne maradjatok csendben! :)