2013. november 24., vasárnap

47.Az ideális család

Sziasztok!
Tudom, hogy megint késtem, és nem hétfőn hoztam meg a részt, de mostanában élni nincs időm, hála a sulinak, és a drága tanáraimnak is... Hosszabb részt szerettem volna még ettől is írni, de már annyira kivagyok, hogy már értelmes mondatokat sem tudok írni, így az előre eltervezettnek csak a fele lett. Jó olvasást! :)
Hiába hagytuk el a táblát, de szemem előtt még mindig az lebegett, hogy „Köszöntjük Bradfordban!”, sőt a távolság növekedésével izgulásomat felváltotta a félelem. Próbáltam nyugodtnak látszani, de szerintem nem sikerült. Ujjaimat tördeltem, s valami menekülési terven gondolkoztam. Egyetlen megoldásnak az tűnt, hogy kiugrom a kocsiból, de nem akartam, sem a saját, sem a baba életét kockáztatni, ezért inkább maradtam a helyemen.
Az ablakon néztem kifelé, és a mellettünk elsuhanó tájat figyeltem, ami ugyan nem kötött le, mert csak jobban emlékeztetett arra, hogy hamarosan megérkezünk Zayn szüleihez, ami egy kicsit aggasztott is. Annak ellenére is, hogy Zayn anyukája a kezdetektől kezdve kedvesen viselkedett velem, még akkor is, ha valakitől meg is tudhatta, hogy milyen múltam van, azonban apjával igaz még nem beszéltem, de valószínűleg nem kedvel. Mintha Zaynnek is feltűnt volna hirtelen hangulatváltozásom, ugyanis az útról leemelte tekintetét, és rám nézett, és a kezemet is megfogta, mert pirosat kaptunk, aminek örültem, hiszen ez késleltette a megérkezésünket. Zaynre pillantottam, s akaratlanul is eszembe jutott az, amikor James bemutatott a szüleinek ugyanebben a városban. Nem volt kellemes emlék, sőt egyenesen borsózott tőle a hátam. Akkor is hasonló helyzetben ültünk a kocsiban, annyi különbséggel, hogy James üvöltette a zenét, és a kezemet görcsösen szorongatta, s néha félrerántotta a kormányt, vagy éppen a két sáv között cikázott. Mellettem ülő srác szemei ugyanúgy csillogtak, mint akkor unokatestvéréé, és ez kicsit megijesztett. Kihúztam kezem Zayn ujjai közül, ami nem kicsit lepte meg őt, de továbbra sem vettem le a tekintetem róla. Egymás szemébe néztünk, de én lehajtottam a fejem, és a szememet is lehunyt, ami James szavaival azt jelentette, hogy vesztettem. Az ő hangja és nevetése csengett fülemben, és akaratlanul is felidéződött bennem az első találkozásom Jamesszel.
Hűvös tavaszi este volt, amikor egyedül sétáltam a városban, miután elszöktem otthonról. Persze nagyokos módjára csak egy pulóvert vittem magammal. Fáztam, és séta közben hörgést hallottam valahonnan a hátam mögül, nemhogy elmenekültem, hanem pont a hang irányába indultam el. Mikor odaértem a sikátorhoz ott volt James és egy fiú, akit pont akkor ütött meg sokadjára – gondoltam a sikolyok, s amiatt, hogy a földön támaszkodott meg, és ajkai is felrepedtek – mikor a sikátor bejáratánál voltam. Veszélykereső énem egyből elindult feléjük, majd a srác elé álltam, ami mindhármunkat meglepett. A bántalmazott kihasználva a helyzetet, elmenekült, így már csak ketten maradtunk Jamesszel. Szívem a torkomban dobogott, és belenéztem a velem szembenálló illető szemébe. Sötétség tükröződött benne, és mérhetetlen harag, mert miatt elszökött a fiú, akit éppen péppé akart verni. A falhoz lökött...
Dudált valaki ezzel visszahozva a valóságba. Kinyitottam a szemem, s láttam, hogy Zayn aggódva figyelt, de egy újabb dudahang miatt visszafordult az út felé, és elindult. Topán hallottam, hogy kérdezett valamit, ami valószínűleg a „Min gondolkozol?” volt. Nem feleltem rá, mert nem voltam biztos benne, hogy azt a kérdést tette fel. Ezután nem kérdezett többet, pedig láttam rajta, hogy nagyon is tudni akarta, hogy mi volt az előbb velem. Nagyot nyeltem, és úgy döntöttem, hogy elárulom neki, hogy mire gondoltam, mikor a lámpánál álltunk.
-Amikor először találkoztam Jamesszel – mondtam. Állkapcsa megfeszült, és a kormányt is görcsösebben szorította, mint eddig.
-Bántott? – hangja idegesen csengett. Nemlegesen megráztam a fejem, és tényleg így volt. Azon kívül, hogy a falnak lökött, semmi bajom nem származott belőle, sőt kifejezetten mulattatta, hogy szembeszálltam vele, mikor kérdezett valamit, vagy hogy ellöktem magamtól. Különös, de akkor az adrenalinnak köszönhetően nem féltem tőle. Bár az is lehet, hogy akkor nem érdekelt, hogy mi történhetett volna velem. Az akkori érzéseimre már nem emlékszem tisztán, csak arra, hogy aznap, mikor találkoztunk valami megfogott benne, és a mai napig sem tudom, hogy mi. Talán a veszély, ami vele járt.
Zayn reakciómat látva megkönnyebbült, és vonásai megenyhültek. De még mindig feszültnek tűnt, és még mindig görcsösen markolta a kormánykereket. Sebváltón pihenő kezére csúsztattam az enyémet, és gyengéden megszorítottam, majd egy halvány mosollyal ajándékoztam meg.
-Nem fogom hagyni, hogy James akár még egyszer is bánthasson, s ha ehhez az kell, hogy a nap huszonnégy órájában testőr legyen melletted, akkor megteszem! Nem fog érdekelni az ára, csak az, hogy biztonságban legyetek. – mondandója végére sikerült lenyugodnia, de ennek ellenére láttam rajta egy kis dühöt is, amit valószínűleg James személyének felemlegetése idézett elő.
Mindkettőnk múltjának szerves része James, de a sebek, amiket rajtam ejtett, sosem fognak eltűnni, s attól, hogy senkivel sem beszéltem róla, csak még fájdalmasabb. Szerencsére már három hete nem adott életjelet magáról, de ez nem jelenti azt, hogy nem fog újra felbukkanni, ha úgy tartja kedve. És van egy olyan érzésem, hogy hamarosan megjelenik az életünkben.
-Nem védhetsz meg mindentől! – csattantam fel, miközben elvettem kezét az övéről, és az arcát kezdtem el figyelni. Egy pillanatra nézett csak rám az útról, de akkor is kissé morcosnak látszott, azonban mosolyát elfojtotta. Kíváncsi lettem volna rá, hogy mire gondolt, de volt egy olyan érzésem, hogy megjegyzésemmel kapcsolatos.
Az út többi része csendben telt, ami alig lehetett több öt percnél, hiszen amint elhagytuk a jelzőlámpát, s bekanyarodtunk az egyik utcába, a kocsi lassítani kezdett, és egy takaros kis családi háznál állt meg végül, melynek falai fehérek voltak. Minél tovább néztem a falat, ínnál inkább éreztem, hogy a vér kitódul arcomból, és hasonló árnyalatú lesz. Ezzel egy időben félelemmel néztem a házra, s nem sok kellett hozzá, hogy megfutamodjak annak ellenére is, hogy én vettem rá Zaynt, hogy eljöjjünk.
-Mehetünk? – hallottam meg Zayn hangját közvetlenül mellettem. Értetlenül fordultam oldalra, és láttam, hogy a nyitott ajtón hajolt be hozzám. Fogalmam sincs, hogy mikor került oda, de ezek szerint Lilabugyi kapitány teleportálni is tud. A bejárati ajtó felé pillantottam, és nyugodtan konstatáltam, hogy még zárva. Remek, igazán remek.
-Oké, akkor megszökhetek! – kipattantam a kocsiból Zaynt félrelökve, és elindultam arra, amerre jöttünk, de Zayn alig négy lépés után elkapott a derekamnál, és nevetve visszahúzott. Dúrcásan fontam össze mellem előtt karomat – Engedj el! – követeltem – Majd azt mondod, hogy kovászos uborka mérgezést kaptam.
Ettől csak jobban kezdett el kacagni, és hiába hoztam fel még oknak, hogy bezöldülhetek az uborkás mérgezéstől, csak röhögött rajtam. Mikor nevetése csitult, megfordított karjában, így már szemben álltunk egymással. Bosszúsan néztem rá, de ő továbbra is csak mosolygott.
-Menni kéne. – próbált sürgetni. Felőlem mehetünk haza. Az tökéletes lesz – Úgy értem be, a házba – tette hozzá, mintha a gondolataimban olvasott volna.
Elengedett, de kezével azonnal összefont karom után nyúlt, megfogta csuklómat, és kihúzta a szorításomból, majd ujjait összekulcsolta az enyémekkel, és a bejárathoz kezdett el vezetni. Szívem torkomban dobogott, s Zaynt tyúklépéseimmel próbáltam lassítani, de minden erőlködésem ellenére is hamar az ajtóhoz értünk. Zayn már nyúlt is a kilincshez, amikor az ajtó kinyílt, és a fekete hajú srác anyukája nézett vissza ránk mosolyogva. Arrébb állt, így mi is be tudtunk menni, de amint átléptük a küszöböt, Zaynt szorosan a karjaiba fonta. Percekig csak ölelték egymást, majd Zayn tette meg az első lépést, és elengedte édesanyját. Tekintete elszakadt fiáról, és rám nézett.
-Örülök, hogy újra látlak, Lo – üdvözölt kedvesen, miközben lágyan magához ölelt. Miután elengedett, megejtettük a hivatalos bemutatkozást is, de továbbra is ragaszkodott a tegezéshez.
Bár Yaserrel kicsit más volt a helyzet. Ő már kevésbé lelkesedett ittlétemért, mint felesége, Patricia. Sőt, ha tehette volna, szemével egyből Párizsba repített volna, az Eiffel-torony tetejére, és életem végéig ott tartana. Még szerencse, hogy erre nincsen lehetősége.
A feszültség tapintható volt közöttünk, s azzal csak nőtt, hogy farkasszemet néztünk egymással, miközben Zayn és édesanyja tehetetlenül figyeltek minket. Szemezésünk nem az fitogtattatásunkról szólt, sokkal inkább Zaynről. Yaser azt szerette volna, ha kilépek fia életéből, míg én csak arra vártam, hogy mellett legyen, még a távolság ellenére is, ami hamarosan közénk áll. Konokul néztem Zayn apja szemébe, s egy pillanatra se gondoltam arra, hogy pislogjak vagy félre nézzek, még akkor sem, ha ezzel csak még rosszabb lehet a kapcsolatunk, ami a jelen állás szerint, nem lehet vészesebb.
-A szüleid biztos büszkék rád – mondta, de mintha némi gúnnyal ejtette volna ki a „büszkék” szót. Válasz helyett csak ajkamba haraptam, azonban szemem sarkából így is láttam, hogy Zayn megindult felém. Alig észrevehetően intettem neki, hogy maradjon ott, ahol van, de semmibe vette, és továbbra is felém tartott. Megállt előttem, és aggódó tekintettel kémlelt, de még így is tartottam a szemkontaktust apjával. Igaz, hogy fájó pontra kérdezett rá, s ha most bármit is mondtam volna neki, akkor valószínűleg érzéketlennek tartott volna, hogy minden szemrebbenés nélkül válaszoltam volna kérdésére azt, hogy meghaltak a szüleim, de Emily csak részlet kérdése...
Hirtelen megéreztem Zayn kezeit derekam körül, és gyengéden magához vont. Legszívesebben lehunytam volna a szemem, és... A francba már! Nem fog érdekelni, hogy én szakítom meg a fránya farkasszemezés, még ha ő ezt a vereségemként is fogja elkönyvelni. Becsuktam a szemem, átöleltem Zaynt, s amennyire lehetett hozzábújtam,. Beszívtam ismerős illatát, és hagytam, hogy teljesen kizárjam a külvilágot, s csak Zaynnel mi ketten legyünk, sőt még azt is sikerült kizárnom, hogy felemlegette a szüleimet. Azonban nem sokáig maradtunk így, egymást ölelve, mert miután Zayn belepuszilt a hajamba elengedett. Görcsösen kaptam keze után, mert továbbra is a biztonságot rejtő karjai közt akartam lenni.
-Meghaltak a szülei kiskorában – mondta helyettem Zayn, s szeme sarkából reakciómat kémlelte, ami külsőleg csak annyi volt, hogy jobban szorítottam a kezét, mint eddig, míg belsőleg gombóc nőtt a torkomba, amit automatikusan lenyeltem, és szememet a könny is marni kezdte, de egy-két gyors pislogással, azonnal megszűnt a kényszer a síráshoz.
-Ez mindent megmagyaráz – Yaser hangja villámcsapásként hatott a csendben, s döbbenetemben szóhoz se jutottam. Zayn és Patricia azonban egyszerre találták meg hangjukat, és mérgesen felszólaltak.
-Apa!
-Yaser!
Némán álltam, és hallgattam Zayn szóváltását, ami kezdett eldurvulni. Tudtam milyen érzés veszekedni azzal, akit szeretünk, ahogy azt is, milyen mikor védeni akarjuk az illetőt. Azonban ilyenkor mindkét fél érdekei és érzései mások, ami csak még nagyobb veszekedést eredményez.
-Lo nem olyan, mint amilyennek hiszed. – Zayn megrázta a fejét, és még mindig nem akarta elhinni, hogy apja ennyire hajthatatlan a témában. De mintha Yaser meg sem hallotta volna fia szavait, s inkább felém fordult, és a következő kérdését nekem tette fel.
-Szereted őt, Lo? – ezúttal semmi gúny nem volt hangjában, csak a végtelen féltés apró jelei.
Mások velem ellentétben áradoznának, hogy mennyire szerelmesek, s hogy mit szeretnek, vagy imádnak szerelmükben, de ők nem szeretnek igazán. Lehet, hogy azt mondják, megtalálták az igazit, de ez sokszor csak hazugság, és a másiknak csak a pénzére fáj a foga. Azonban vannak olyanok is, akik a sok áradozás ellenére tiszta szívből szeretik egymást.
-Nem fogok azt mondani, hogy imádom, mert ez nem igaz. Imádni egy filmet vagy ruhát lehet, azonban, ha valakinek azt mondjuk, hogy imádjuk, az a baráti szeretlek másik módja. Szeretem őt, és csak Zayn tudja, hogy nekem mekkora jelentősége van a szónak, hiszen neki is alig akartam kimondani, és nem azért tettem meg, mert ő is kimondta, hanem mert tényleg így érzek iránta.
Mondandóm végén Zaynra pillantottam, aki csak mosolygott a hallottakon, s mintha hasonlóra számított volna tőlem. Tekintetem tovább siklott Patricia-ra, aki kissé meghatódva, felfelé görbülő szájjal jártatta a szemét köztem és fia között. Végül újra Yaserre néztem, aki mintha elégedettnek tűnt válaszom hallatán. Egy apró mosolyt ő is megeresztett felém, amin látszott is, hogy igazi, s nem kamuból húzódott mosolyra szája.
A nagy hercehurca után nemsokkal Zayn testvérei is megérkeztek, akik szeretetükkel, szinte megfojtották a srácot, de őt ez cseppet sem zavarta, sőt még Zayn is megszorongatta őket. És az egész jelenetet mosolyogva figyeltem, miközben irigyeltem Zaynt, hogy ilyen szerető családja van, amiből nekem nem nagyon jutott ki. Egy anya, aki a lánya halálát akarja, egy eltitkolt testvér, egy halott apa, és húg, s végül egy nagybácsi, akinek sokszor fontosabb a munkája, mint egyetlen unokahúga. De ezért nem panaszkodtam, csak normális életre vágytam, ami sosem jött össze, de ha jobban belegondolok, a hétköznapi élet talán nem lenne nekem való. Bár azért Tara és apa még mindig élhetne. Lehet, hogy ha akkor nem történik meg a betörés, most más ember lennék, aki sosem lázadt, nem szökött meg, nem szegte meg a szabályokat vagy felest néhány tanárával, akiket kimondottan rühellt többi osztálytársával együtt. Igen, mintagyerek voltam... Viszont semmilyen megrovást nem kaptam, ami néha a viselkedésem miatt kijárt volna, azonban örülhettek, hogy nem lógtam az órákról, amit csak azért nem tettem meg, mert terveim voltak a jövőre, és most megvalósulni látszik. Megérte a sok áttanult éjszaka, az alig négy-öt óra alvás, amit Dean és Shane társaságában töltöttem. Sőt, ha valamelyikőnk nem jól válaszolt egy kérdésre az érettségi tételekkel kapcsolatban, hideg zuhanyt kapott a szó szoros értelmében, amitől csak éberebbek lettünk, de az már mellékes volt.
Zayn hangja hozott vissza a valóságba, amint engem szólongatott, de gondolatban még kicsit mindig máshol jártam, ami neki is feltűnt, azonban nem kérdezett. Mosolyogva nyújtotta felém a kezét, amire minden habozás nélkül lecsaptam, és reakciómon kuncogott. Kézen fogva vezetett be a nappaliba, ahol családja többi tagja ült, és vidáman cseverésztek.
Zayn mellett foglaltam helyett a kanapén, s amint megérezte közelségem, derekamnál átölelt, majd vállára hajtottam a fejem, és úgy figyeltem mindenre. Doniya előhozta az „égessük le az öcsénket” ötletét, és a semmiből elővarázsolta a gyerekkori képeket, amiket előszeretettel mutogatott. Zayn végig a szemét forgatta, s ha szerinte nem úgy történt, ahogy nővére elmondta, szembeszállt vele, és elmondta az ő verzióját is, ami nem sokban különbözött a másiktól. A képek mellett videókat is volt szerencsém látni, s amint Doniya megtudta, hogy már hallottam Lilabugyi kapitányról, előkereste a megfelelő kazettát, és berakta, hogy élőben is megcsodálhassam. Zaynnek ez nem tetszett, ezért felállt, hogy kikapcsolja, de húgai Waliyha és Safaa letámadták őt, így kénytelen volt végignézni velünk együtt a videót. Láttam az előkészületeket, amikor is Zayn szuperhőssé vált, és felcsengett bevonulózenéje, és mondata, ami mókásabb nem is lehetett volna. Szívesen megkérdeztem volna tőle, hogy honnan jött a „Bugyikat előre” szöveg, de tudtam, hogy kitért volna a kérdés elől. Minél inkább a végéhez közeledett a videó, annál inkább csak nevettem, és még Zayn szúrós pillantásai ellenére sem tudtam abbahagyni.
-Biztos neked is vannak ilyen videóid. – nézett rám Zayn, de én csak nemlegesen megráztam a fejem. Ha lennének is, én akkor se tudnék róla, azt meg nem feltételezem apáról, és Simonról, hogy valaha is videókat készítettek rólam kiskoromban. Talán képeket igen, de az sem biztos.
-Mi történt a szüleiddel? – Yaser tette fel ezt a fantasztikus kérdést, ezzel ügyesen témát váltva. Zaynen kívül senkinek sosem beszéltem arról, de ha már egyszer feltette a kérdést, akkor kötelességemnek éreztem, hogy válaszoljak rá. Tényleg csak annyit árultam el, amennyit szerintem szükséges volt, és ebbe Emily „meg fogom ölni a lányom” projekt nem tartozott bele. Elmeséltem nekik, hogy Emily „meghalt” szülés közben, s hogy Tara-t, és apát egy betörés során ölték meg. Mindegyikőjük sajnálattal hallgatta végig, amiket mondtam, s bár régen annyira elítéltem a sajnálatot, most mégsem zavart. Kérdezgettek még a múltamról, s bár Jamest nem neveztem meg nevén, mégis úgy éreztem, mintha ők is tudták volna, hogy kire gondoltam.
Kínvallatásom után átvonultunk a konyhába vacsorázni, ahol szépen megterített asztal várt bennünket. Patricia igazán kitett magáért, sőt Zayn kedvenc ételeit készítette el. Vacsora közben is tovább beszélgettünk, de már kevésbé nyomasztó témáról, mint a szüleim halála. Jó volt látni, hogy a fiú, akit szeretek, mennyire felszabadult a szeretettei között, és mennyire boldog. Szinte egész idő alatt csak mosolygott. Különös, de ha bárki megkérdezte volna tőlem, hogy milyen az ideális család, akkor Zaynéhez hasonlót mondtam volna, ahol a szülők együtt élnek, és van vagy vannak testvérem, testvéreim. Ahol a nagyszülők elkényeztetik a gyerekeket, amikor kicsik, és minden vasárnap náluk ebédelnek. És az egész családot a szeretet lengi be. Nem számít, hogy hányszor vitatkoznak a testvérek, vagy kapnak össze a szülők, de együtt maradnak, hiszen nincs szeretet veszekedés nélkül. Zayn nem is lehetne szerencsésebb egy ilyen családdal a háta mögött, akikre mindig számíthat. És ilyenkor érzem magam kívülállónak, akinek még ez se jutott ki, még ha nem is én tehetek róla, de örök seb marad, hogy szinte család nélkül kellett felnőnöm, és magamat felnevelni.
Vacsora után, miután Zaynnel segítettünk rendet rakni a konyhában, őt anyukája vonta félre, míg engem Yaser. Kicsit féltem a beszélgetéstől, azonban kellemes meglepetést okozott. Bocsánatot kért viselkedéséért, amit azzal magyarázott, hogy csak féltette Zaynt, amit teljesen megértettem, hiszen bárki kihasználhatta a hírneve miatt, és apja csak ettől akarta megkímélni. Apa is ugyanígy védett, mikor kicsi voltam. Már akkor se szerette, hogy egy fiú is tíz méternél közelebb jött hozzám, még ha csak azzal a szándékkal is, hogy játszunk. Kétségtelenül óvott mindentől, és Tara mellett én voltam a hercegnője. Azért voltunk annyit együtt hárman, és azért voltak családi napok, mert ezzel akarta pótolni anya hiányát. Helyette is szeretett minket. Lehet, hogy nem szép dolog ilyet kérni, de bárcsak Emily halt volna meg, és nem apa. Sokkal nagyobb szükségem van rá, mint eddig bármikor, és erre csak most jöttem rá igazán.
***
Ne maradjatok csendben! :)

2013. november 17., vasárnap

Fontos!

Sziasztok! Rettentően sajnálom, hogy most sem hoztam meg a részt, amikor múlthétre ígértem, de egyszerűen nem volt időm írni a sok témazáró és tételkidolgozás miatt. És sajnos ez a hét se volt ilyesmiktől mentes. Ráadásul múlthétvégén össze kellett pakolni a cuccokat, mert tesóm kiment olaszba, szóval még az is elvette az időmet, és most sem résszel jöttem, amit tényleg nagyon sajnálok, de tételekhez anyagkeresésen kívül semmi másra nem használtam a gépem, és még írni se tudtam. Sőt idegileg lassan kezdek kikészülni a sok tehertől és egyéb dolgoktól, ami rajtam van. A jó hír viszont, hogy már készülőben van a rész, és ha éjfél előtt nem is fejezem be, de holnap délután már biztos, hogy fent lesz, és a hosszú kimaradás miatt extra hosszú lesz kárpótlásul. Hamarosan jelentkezem a résszel! :)

2013. november 3., vasárnap

46.Lilabugyi kapitány

Sziasztok! Tudom nagyon sokat késtem, de pénteken a temetőket jártuk, szombaton a hajam tépkedtem, mert nem akart sehogy sem összejönni a rész, de nagy nehezen megszenvedtem vele, és most kész van. Nem tudom, hogy milyen lett, bár én pocséknak érzem, de nem akartam hétfőre áttolni, így rövid lett, de a következő rész hétfőn, de legkésőbb kedden jön. És mielőtt még neki kezdenétek olvasni, annyit szeretnék még mondani, hogy kb 2 hét és vége a blognak. Na de tényleg befejeztem a szövegelést. Jó olvasást! :)
 
Lauren:
A nap épphogy besütött a szobámba, de nem szándékoztam felkelni Zayn biztonságot nyújtó karjai közül. Bár az este nézett filmek, rémálomként jelentek meg lelki szemeim előtt. Egyik sem volt élvezhető, sőt kimondottan az őrületbe kergettek a sok nyáladzással, a filmek közepén a „minden rosszra fordul, és reménytelen az életem, mert nem szeret” dolgokon keresztül, az undorítóan romantikus befejezésig szenvedés az egész. Azonban Zayn kifejezetten élvezte az arcokat amiket vágtam egyes jeleneteknél, sőt végig azt kamuzta körülbelül tíz perc után, hogy mindjárt vége. Roppant élvezetes volt várni a „The end” feliratra a végén. Komolyan hálát adtam az égnek, hogy nem kellett tovább néznem, s egy filmmel kevesebb volt a „szenvedjen Lauren” maratonból. Annyi biztos, hogy ezt még Zayn visszakapja... De talán nem most kéne visszavágnom, hiszen már tegnap előtt előre megrendeltem a jegyem Los Angelesbe, s már csak két nap maradt indulásig a mait leszámítva. Nem mondom, hogy nem fog hiányozni London, de végre jó lesz elszakadni a múlttól, és kizárólag a jelenre, s a szebb jövőre gondolni, mert amikor felszállok arra a gépre Lauren Cowell végleg megszűnik létezni, s helyette Lauren West marad, aki új életed kezd, és másodjára is maga mögött hagyja a múltját. Igen, ez jól hangzik, azonban nem biztos, hogy minden ilyen egyszerű lesz. Lehet, hogy egy óceánnal arrébb lesifotósok várnak rám, s amint kitudódik, hogy babát várok Zayntől mozdulni se fogok tudni majd új otthonomból. Viszont szeptembertől nem tudom tovább titkolni, hogy állapotos vagyok. Sőt a suli se lesz sétagalopp, és egy idő után biztos kinéznének, hiszen „csak egy tini vagyok”, aki terhes. Mondhatni szép kilátások, de egy álom megvalósításának a próbáját megéri, hiszen Zaynék álma is teljesült...
Jobban odabújtam Zaynhez, mire ő még szorosabban vont magához álmában. Elmosolyodtam ezen, de a tudat, hogy ritkán láthatom majd lelombozott. Neki ott lesz a banda és a turné, még akkor is, ha megbeszéltük, hogy amikor tehetjük együtt leszünk. Szép ígéretnek hangzott, de az életben semmi sem olyan, mint a filmekben, még ha ezt a Hétmérföldes szerelem megpróbálta megcáfolni, vagy a Felkoppintva, ami a miénkhez hasonló, de mégsem teljesen az, hiszen ha egy totál idegentől lesz valaki, szinte biztos, hogy nem tartja meg. Ebből is látszik, hogy Hollywood a nyálasan romantikus emberekből él, bezzeg a horrort megölték azzal, hogy már nem is félelmetes. Legközelebb az akciófilmekben az akció az lesz, hogy nincs orvos, akinél a terhesnő szülni tudna, és mindenki egy orvost fog keresni, akit csak a legvégén sikerül majd megtalálni, vagy akkor sem az izgalmak fokozása miatt. Szörnyen izgalmasan hangzik...
Éreztem, ahogy Zayn keze megmozdult, s kezdtem azt hinni, hogy ennyit arról az „egész nap nem mászunk ki az ágyból, és Zayn nyugtató ölelésében leszek” elképzelésemnek vége, de ő ezt megcáfolta. Köröket kezdett el rajzolni oldalamra, ahol topom felcsúszott, s ettől kellemes borzongás futott végig rajtam. Pilláim alól Zayn felé pillantottam, aki hatalmas mosollyal nézett vissza rám, majd megajándékozott egy homlokpuszival, és ha lehet, még gyorsabban vert a szívem, mint pár perccel ezelőtt, s azt akartam, hogy minden reggel így keljek fel: Zayn biztonságot rejtő karjai közt, és jó reggelt puszival vagy csókkal. Nem tűnt nagy kérésnek, de megvalósítása szinte lehetetlennek látszott, hisz ahhoz az is kéne, hogy Zayn abbahagyja az éneklést, amire sosem kérném. Furcsamód vártam, hogy valamilyen becenévvel illessen, amiért majd leszedem a fejét, de ezek szerint ismert annyira, hogy nem kockáztatta meg. Amit nem tudom, hogy annyira bántam-e vagy sem.
-Min gondolkozol? – kérdezte, s ha jól éreztem a körök rajzolását felváltotta a szív. Fejem kicsit megemeltem, hogy szemébe tudjak nézni, miközben mosolyogtam.
-Két nap múlva mennem kell. – haraptam ajkaimba. A jelekből ítélve Zaynnek sem tetszett, hogy hamarosan még kevesebbet látjuk majd egymást, de nem tehettünk más, minthogy elfogadjuk a kialakult helyzetet – Addig még össze kell pakolni, és...
Folytattam volna még, de Zayn belém fojtotta a mondandóm többi részét egy csókkal. Ajkai lágyan érintették az enyémeket, s édesen becézni kezdte. Óvatosan maga alá gyűrt, és kezével fejem mellett keresett támaszt, de csókunkat továbbra sem szakítottuk meg. Kezemmel hajába túrtam, s így húztam még közelebb. Belemosolygott csókunkba, de nem szakadt el ajkaimtól, pedig a levegőnk is fogytán volt. Egy pillanatra váltunk csak szét, hogy tüdőnkbe friss levegő áramoljon, majd ismét lecsapott ajkaimra, azonban mielőtt jobban elmélyíthettük volna, megszólalt telefonja, így akarva-akaratlanul kénytelenek voltunk elszakadni a másik ajkaitól. Morogva gördült mellém, amin muszáj volt kuncognom, azonban sápadt arcát látva, nem ígérkezett kellemes beszélgetésnek. Biztatásként megszorítottam kezét, mire halványan rám mosolygott, és fogadta a hívást. Igyekeztem nem figyelni arra, amiről Zayn és szülei beszéltek, ami az elején működött is, sőt szinte biztos támaszt nyújtottam neki, azonban a telefon végéről meghallottam egy mondatot, ami valószínűleg rám vonatkozott.
-Fiam, nem való hozzád ez a lány! – a hangjából ítélve, csakis Zayn apja lehetett, aki kiejtette a mondatot a száján. Egy pillanatra a levegő is megfagyott, s észrevettem, hogy Zayn rám nézett aggódó szemekkel, hiszen neki is feltűnt, hogy hallottam, amit apja mondott. Tudtam, hogy nem szerencsés tovább a szobámban maradnom, ezért felálltam az ágyról, és a szekrényemhez mentem, s kutatni kezdtem benne, miközben egy dalszöveget dúdoltam ezzel megpróbálva kizárni a mögöttem folyó beszélgetést. Bár a Basket Case első sorai rendkívül fülbemászóak, és kiverhetetlenek, azonban most nem jött be, mint figyelemelterelés. Az üres polcon tapogatóztam, hiszen tegnap minden ruhát a földre dobáltam, azonban mégse volt annyira ruhátlan, hisz a legfelső polcon ott hevert érintetlenül a „ZACSKÓ”. Nagyon is jól tudtam, hogy mit rejteget a tartalma, hiszen Shane-nel együtt állítottuk össze „szülőriasztónak”, amit csak akkor kellett felvennem, ha a barátom szüleihez mentünk, s ha jól sejtettem, akkor most is ez lesz. Felpipiskedtem a szatyorért, aminek nem kis súlya volt, köszönhetően az acélbetétes bakancsnak, sőt néhány helyen kisebb lyukak is felfedezhetőek voltak rajta a szegecses cuccoknak miatt. Kibontottam a zacskó csomóját, és belenéztem. Elsőként az acélbetétes bakancsot szúrtam ki, majd a szakadt fekete farmeromat, amit attól jobban már nem lehetett szétszaggatni. Ott hevert a szatyorban a szegecses nyakláncom, ami elment nyakörvnek is, de benne volt még szegecses övem és karkötőim. Pólónak két lehetőség kínálkozott, de az első mellett tettem le a voksomat, ami egy alig mell alá érőtop volt, szintén szegecsekkel. Ha ettől valaki nem kap frászt szülő létére, akkor a hozzá illő kesztyű majd megteszi. Apró mosoly jelent meg arcomon, s ezzel együtt egy gonosz ötlet is megfogalmazódott bennem, ha már Zayn apja szerint nem illek hozzá, akkor legyen is oka, ne csak mondja. Még szerencse, hogy annak idején minden apró részletet kidolgoztunk. Igaz Dean végig csak röhögött rajtunk, s ő egy „szülőbaráti” ötlettel állt elő, amit mindketten lehurrogtunk, de azért azt is megjegyeztem, ha mégsem akarnám annyira elrettenteni a szülőket, bár most inkább az előbbi fog érvényesülni, mintsem az utóbbi.
Zaynre pillantottam, akinek arca meggyötört volt, és még mindig szüleivel beszélt telefonon. A kezemben tartott zacskóra néztem, s egyre kevésbé tűnt olyan jó ötletnek a szülőriogatás. Zaynnek nagyon fontos a családja, és azt nem várhatom el tőle, hogy majd választania kelljen köztünk a tervem miatt. Akkor inkább lenyelem a sértő megjegyzéseket, mintsem azt lássam, hogy Zayn szenved.
Megviselt arcát rám szegezte, és hamiskás mosolyt erőltetett magára, hogy elhitesse velem, minden rendben van, de tudtam, hogy nincs így. Visszamentem az ágyhoz, leültem Zayn mellé, és biztatásként rámosolyogtam. Ujjaimmal megkerestem az övéit, s játszani kezdtem velük figyelemelterelésként, majd összekulcsoltam ujjainkat, és megpusziltam az arcát, s vállára hajtottam fejem. Keresve sem találhattam volna jobb helyet, mint Zayn válla, hiszen tökéletesen illett oda fejem, mintha puzzle két darabja lett volna.
Zayn folyamatosan tiltakozott hol anyjával, hol apjával, amiért nagyon irigyeltem, hiszen sosem tapasztaltam meg azt, milyen mikor rendes családja van valakinek. Bár Dean szülei nagyon közel állnak hozzám, mégsem ugyanolyan, mintha saját szüleim lennének. Simon megpróbálta apát pótolni, és a rengeteg veszekedésünk ellenére talán sikerült is neki. De az állandó szabályai még mindig az őrületbe kergetnek, annyi viszont biztos, hogy alig telik majd el pár nap új otthonomban, és vissza fogom sírni azt az időt, amikor mindenbe beleszólt, amiért bosszút forraltam. Azonban ez is része a felnőtté válásnak. Elhagyom a régi megszokott közeget, és egy merőben új kaland felé nézek, ami majd számtalan akadályt fog elém tenni a sulit, és a babát leszámítva, de tudom, hogy le fogom győzni, és végig mellettem lesznek azok az emberek, akiket szeretek és számíthatok.
-Nem anyja! – vitatkozott továbbra is édesanyjával – Nem fog Lo rávenni, hogy elmenjünk! Vita lezárva! – Zayn ellenkezésétől volt hangos a szoba, amin muszáj volt mosolyognom. Ebből is látszik, hogy lehet bármilyen idős is az ember, de a szülők végig mellette állnak, és ha a helyzet azt kívánja, megpróbálja rábeszélni gyerekét egy kis látogatásra. Ami az én szemszögemből nézve kissé szórakoztató, de Zaynből már korántsem az. Felettébb vicces volt hallgatni, ahogy Zayn megpróbálta meggyőzni anyukáját arról, hogy „nem veszem rá semmire” és „úgyse adja ide nekem a telefont”. Azonban Zayn elvesztette a csatát, s talán a háborút is anyjával szemben, így kénytelen volt átnyújtani nekem a telefont, amit uncogva fogadtam el, azonban Zayn nem örült ennyire.
-Vesztettél! – mondtam nevetve. Morogva rám nézett, s összeszűkített szemeitől, kacsaszájától csak jobban röhögtem.
-Tudom. – mosolyodott el halványan, és ezzel egy időben tekintete ellágyult, s visszatért rendes arcvonása, ami már fele annyira volt morcos, mint félperccel ezelőtt – De ha anya valamit a fejébe vesz, azt véghez is viszi.
Mosollyal az arcomon tettem fülemhez a telefont, ami csak még nagyobb lett, ahogy meghallottam Zayn anyukájának hangját. Be nem állt a szája, és engem is megkörnyékezett, hogy győzzem meg Zaynt arról, hogy elmegyünk hozzájuk, még ha csak egy nap erejéig is. Biztosítottam róla, ha rajtam múlik, akkor egy óra múlva úton leszünk, és nem fog érdekelni Zayn ellenzése. Amint meghallotta ezt a fantasztikus hírt, szinte azonnal témát váltott, és Zayn gyerekkoráról kezdett el mesélni, sőt a legviccesebb történetet is megosztotta velem, mégpedig Lilabugyi kapitány történetét. Pusztán a névtől röhögtem, de amint meghallottam, hogy Zayn lila színű bugyival a fején kezdett el supermant játszani, egy színben hozzá passzoló köpennyel a hátán, hasamat fogtam a nevetéstől. Sőt még az utcára is kiment másoknak segíteni. Értetlenül nézett rám a fekete hajú srác, miközben még mindig kuncogtam Lilabugyi kapitányon.
-Add vissza a telefont! – kezét követelően raktam elém, mire nemlegesen megráztam a fejem, és egy lila bugyit képzeltem a fejére a köpenyével együtt. Ha eddig csak szakadtam a nevetéstől, most már biztos, hogy nevetőgörcsöt kaptam. Zayn kihasználva a helyzetemet, kikapta a kezemből mobilját, és arrébb sétált. Mielőtt bármit is tehettem volna, vagy visszaszerezhettem volna telefonját, már el is búcsúzott szüleitől.
-Még beszélgettünk! – háborodtam fel – Lilabugyi kapitány. – nevettem el a végét. Zayn mérgesen nézett rám, azonban csak jobban röhögtem, hiszen még mindig bugyival a fején állt előttem, ahogy anyukája mesélte.
-Befejezted? – nézett rám szúrós szemmel. Megráztam a fejem, hogy kiűzzem Zayn arcát lila bugyival a fején – most már biztos, hogy karácsonyra venni fogok neki egy lila fehérneműt –, ami nehezen, de sikerült is, így már a még mindig morcos Zaynt állt előttem. Felpattantam az ágyról, és bűnbánó arccal néztem rá, de nem hatottam meg. Lábujjhegyre álltam, kezem nyaka körül összekulcsoltam, és szűzies csókot leheltem ajkaira – Nyomás pakolni! Egy óra múlva visszajövök érted, és indulunk.
-Értettem, Lilabugyi kapitány!
-Lo! – sóhajtott – Ha még egyszer így hívsz...
-Akkor, felveszed az egyik bugyimat a fejedre? – kérdeztem visszafojtott nevetéssel.
***
Lázasan dobáltam be bőröndömbe a cuccokat, és majdnem olyan lelkesedéssel kerestem ki a ruhát, amit a „szülőriogató” helyett szándékoztam felvenni. Bár a szobámban nagyobb kupi volt, mint az bárki elvárná egy lánytól, de mégis két perc keresés után sikerült megtalálnom a tökéletes öltözetet. A fekete szaggatott nadrágból nem engedtem, mert az az évek során nélkülözhetetlen darabbá vált, és minden létezőnadrágomat szétszaggattam. Egy fekete topot választottam ki felső gyanánt, hiszen „vékonyít”, és most tökéletesen megfelelt arra, hogy még aprónak mondható hasamat elrejtse. Végezetül a szokásos fekete bőrdzseki helyett, egy bordót választottam.Kezemre még gyorsan felcsatoltam a szegecses karkötőt, amit a zacskóból vettem ki, a fülbevalóval együtt.
Szinte ráugrottam bőröndömre, és úgy próbáltam meg becipzározni, ami nagy küszködés árán sikerült is. Legközelebb majd mindent szépen belehajtogatok, de az idő most szorított. Megmarkoltam boggyászomat, s őrült módjára kezdtem el lerohanni a lépcsőn. Szerencsémre nem estem le róla, de majdnem sikerült. Simontól elköszöntem egy „ha nem jönnék haza Zaynéktől, akkor keress meg” búcsúval, és már rohantam is barátom kocsijához. Berakta a csomagomat a csomagtartóba, majd udvariasan kinyitotta az anyósülés ajtaját.
-Nem izgulsz. – állapította meg, miután sikeresen beindította a kocsit. Bólintottam, hogy így van, de magam sem tudtam, hogy miért. Nem izgultam, és talán annak tudható be, hogy Zayn anyukája már sikeresen elkápráztatott telefonon keresztül, és a rengeteg mesélni való, ami még rám vár, lehet, hogy pont elég ok a nyugalomra.
-Mesélsz a családodról, míg nem érünk oda? – kértem. Csak egy pillanatra nézett rám, de mosolyával tudatta, hogy benne van.
-Mit szeretnél először hallani?
-Mindent – válaszoltam nevetve. Zayn újra az útra figyelt, miközben folyamatosan mesélt családjáról, olyan szeretettel, ahogy eddig még senkit sem hallottam beszélni szüleiről és testvéreiről.
Az idő szaladt, szinte röpködtek a perceknek tűnt az út Bradfordba, főleg, hogy Zayn végig családjáról csacsogott, amit tényleg élvezett volt hallgatni. Egészen a gyomromig hatolt az érzés, amikor megláttam a város üdvözlőtábláját, és a korábbi nyugodtságom eltűnt, s felváltotta az izgalom. Hát itt vagyunk...
***
Ne maradjatok csendben! :)

2013. október 29., kedd

45.Ha arra kérsz, hogy maradjak...

Sziasztok! Hajnal van, és fáradt vagyok, de befejeztem a részt, mert addig nem voltam hajlandó aludni, míg nincs kész egy izgalmas, és kiszámíthatatlan végű rész :D Lehet, hogy van benne egy kis ismétlés, de másképp nem tudtam megoldani, hogy az legyen a vége, aminek lennie kell :P Nem mondok többet, mert így is kész  vagyok. Jó olvasást! :)
Akik igazán szeretik, egymást, azok képesek
a rossz és fájdalmas múltat elfelejteni egy boldog jövőért!
Nem fordultam vissza, még Zayn káromkodására sem, ahogy valaminek az ütődésére sem, pedig talán azt kellett volna tennem. De helyette megmakacsoltam magam, és elmenekültem, legalábbis ez volt tervben. Viszont megtorpantam a folyosó közepén, leültem a fal tövéhez, és bekapcsoltam a telefonom. Fura, hogy ilyen helyzetben ezt tettem, de valami azt súgta, hogy az üzeneteim közt lesz valami, ami megoldást szolgál a kialakult helyzetre, s legnagyobb meglepetésemre igazam lett. Elsőként a nem fogadott hívásokat néztem meg, és nem kis meglepetésemre Zayntől jött a legtöbb, ahogy sms is. Gyermeki kíváncsisággal nyitottam meg az elsőt, melynek elolvasása után tudtam, hogy sosem érdemeltem meg őt, és a legjobb az lenne, ha eltűnnék az életéből.
„Tudom, hogy hazudtál, de neked még ezt is megbocsájtom, csak kérlek, vedd fel a telefont, és mondd, hogy nem igaz, hogy elvetetted a gyereket! Szeretlek, Lo bármi is legyen az igazság.”
Két nappal szombat után küldte ezt az üzenetet, és kezdtem úgy érezni, hogy alig kapok levegőt. Lehet, hogy kívülről erős páncél védett, de belülről összetörtem, s alig akartam elhinni, hogy Zayn még azok után is kételkedett bennem. Talán ezt nevezik igaz szerelemnek, de persze én ezt nem tudhatom. Lehunytam a szemem, hogy visszafojtsam előtörni akaró könnyeimet, de ezzel a szívemen keletkezett sebet nem tudtam eltüntetni. Hiába mondják, hogy az idő majd begyógyítja, csakhogy nem hiszek nekik, hiszen az idő csak menekülésre, és elrejtőzésre való, s ezt tapasztalatból tudom. Szemem megakadt az utolsó sms-en, amit remegő kézzel nyitottam meg, és ha eddig azt hittem, hogy Zayn üzenetei egyre indulatosabbá váltak, akkor ebben ő maga cáfolt meg.
„Még mindig hiányzol, és bár érzem, hogy soha többé nem foglak látni, azt akarom, hogy tudd: szeretlek! És örökké szeretni foglak.”
A világ forogni kezdett körülettem, és már nem tűnt annyira jó ötletnek, hogy Los Angelesbe menjek. A szívem két felé kezdett el húzni, míg az eszem továbbra is a távozásomat támogatta. Nem akartam egyikre se hallgatni, és most az egyszer azt szerettem volna, ha Simon mondja meg helyettem, hogy mit tegyek. Így biztos, hogy nem okolnám magamat, de attól a fájdalom nem múlna el. Felálltam, és egyre helyesebbnek éreztem azt, hogy bárki más mondja meg, hogy melyik lehetőséget válasszam, ezzel megkönnyítve a helyzetem. Előre léptem egyet, majd egy pillanatra a hátam mögé néztem, s megláttam őt. Idegesen hajába túrt, miközben magát szidta és okolta, hogy megint hagyott elmenni. Arca meggyötört volt, s egy pillanatra ledőlt az oly erősnek hitt falam. Csak őt tudtam nézni, viszont Zayn lehajtott fejjel a földet pásztázta. Ahogy figyeltem az alig pár méterre lévő fekete hajú srácot, a szívem és az eszem harcot kezdett el vívni. A szívem azt súgta, hogy menjek vissza hozzá, és tisztázzam vele a szombatot, azonban az eszem azt súgta, hogy felejtsem el, és kezdjem nélküle újra az életem ezzel felrúgva a korábbi elhatározásomat, miszerint már dönt majd. Az utóbbi tűnt ésszerűnek, és könnyebbnek is, de minden gondolkozás nélkül tudtam a következménnyel nem foglalkozva, hogy ebben a pillanatban mit kell tennem. Megtettem az első lépést a szerintem helyes irány felé. Lábaim minden gond nélkül megtették a távolságot, és szívem is gyorsabban dobogott a távolság csökkenésével. Soha nem vert még ilyen gyorsan, mint ebben a pár percben. Célom közel volt, mégis oly távolinak tűnt.
Zayn:
Az elmúlt hetek fájdalmai, és Lo hiánya szinte felemésztett, de másoknak nem igazán mutattam ki, főleg nem a fotósok kereszttüzében. Így is elég volt a többieket hallgatnom, akik minden egyes alkalommal segítettek nekem keresni a lányt, akire nem tudtam haragudni, hiszem szeretem. Szavaiban éreztem, hogy James mondatja vele, mert a szemében látszott, hogy nem gondolja komolyan azt, hogy nem szeret, ahogy azt sem, hogy csak Shane pótlék lennék, viszont a gyerekelvetése már koránt sem tűnt ennyire kamunak. Ebben az egyben meginogtam, de továbbra is bíztam benne, hogy az is csak egy hazugság volt. De Lo egyszer sem jelentkezett vagy válaszolt volna az üzeneteimre, és kezdtem úgy érezni az utóbbi pár napban, hogy jobb elengednem, pedig mennyire nem akartam. Azonban Lo szemével nézve egy bugyuta idézetre hallgattam, miszerint a múltat elmossa az idő, és begyógyítja a szív sebeit, és reméltem, hogy jobb lesz.
Fejemből kibámulva, és Lora gondolva hallgattam Simont az amerikai turnéról. Szinte semmit se hallottam belőle, de jelenleg jobban lekötött a miértekre a válasz keresése, de talán az érdekelt a legjobban, hogy Simon miért nem mondta el egyszer sem, hogy hol van Lo, pedig többször kérdeztük, mint eddig bármi mást. Mindig csak terelt, vagy figyelmen kívül hagyta a kérdést. Talán végig tudta, hogy hol lehet, vagy volt sejtése róla, s Lo kérését teljesítve nem kötötte az orrunkra.
-Srácok, megnézné valamelyikőtök, hogy hol van Louis? – kérdezte idegesen Simon, miközben az orrnyergét dörzsölte. Fel se tűnt, hogy Tommo lelépett. Önként álltam fel, hogy megkeressem répazabáló barátomat, amiért Simon nem kifejezetten lelkesedett, de csak elengedett.
Nem mentem el egyből Louis-t keresni, hanem kimentem az udvarra, hogy rágyújtsak. Megnyugtatás volt beleszívni a cigimbe, és a nikotint érezni, amint szétáramlott a testemben. Felemelő érzés volt. Legtöbbször elég volt akkor elszívni egy-két szállal, mikor ideges voltam, de az utóbbi időben rendszeressé vált, s néha az is előfordult, hogy egy egész dobozt elszívtam egy nap alatt. Liam persze prédikált, hogy fogjam vissza magam a dohányzást illetően, de az egyik fülemen be, a másikon meg ki ment minden szava.
Labdával a szájában pillantottam meg Dömpert, amint felém szaladt, s előttem megállva elém dobta a labdáját. Lábammal arrébb rúgtam, mire Dömpi hatalmasakat ugrálva szaladt utána, és már hozta is vissza nekem. Izgatottan várta, hogy megint elrúgjam neki. Ahányszor lábam érintette a bőrt, Lo kutyája annál jobban csóválta a farkát, és annál nagyobbakat ugrott a labda után. Kicsit megnevettetett, de ezzel egy időben jobban felidézte Lot.
Cigimet elnyomva indultam vissza a házba, és már tényleg Lou keresésére indultam. Először a földszinten néztem meg, de semmi nyoma nem volt, ezért felmentem az emeletre. Szobáról szobára járva, hogy hol lehet barátom, de mikor Lo szobája következett megtorpantam. Tudtam, hogy nem lehet bent, ezért figyelmen kívül hagytam azt a helységet, és tovább ballagtam, egészen a fürdőig, aminek ajtaja nyitva volt. Benéztem, és megláttam a keresett személyt, de nem volt egyedül. Ott állt még Steph, Dean és... Lo. Szóhoz se jutottam döbbentségemben, és őt kezdtem el nézni. Lo nem láthatott engem, hiszen arcát Dean vállába temette, s legjobb barátja annyira szorosan ölelte, mintha most látná utoljára, és nem akarná elengedi. Halkan váltottak egymással néhány szót, amiket nem értettem. Mégsem ez érdekelt a legjobban, hanem az, hogy újra láthatom őt, és a remény is felcsillant, hogy még nem vesztettem el.
-Lo? – lágyan ejtettem ki a nevét. Ijedten nézett rám, és minden vér kifutott az arcából, s egyre jobban hasonlított arcszíne a fehér faléhoz. Tekintetünk összetalálkozott, s nem tudtuk elengedni a másikét. Az idő megállni látszott, és abban a pillanatban csak ketten voltunk a fürdőszobában. Láttam Lon, hogy újra felhúzta védőfalait, és most jóval erősebbnek látszott, mint első találkozásunkkor. Érzéseinket elrejtettük a másik elől, így egyikőnk se tudta leolvasni a másikról, hogy mit váltott ki a viszontlátás öröme, már ha Lo részéről beszélhetünk-e erről. Belül örültem, hogy minden riadalmam ellenére semmi baja sincs, de a nagy kérdés, ami hetek óta nem hagyott nyugodni, még mindig ott motoszkált a fejemben, viszont tisztában voltam azzal, hogy most nem tudom vele megbeszélni, de az még valószínűbbnek tűnt, hogy elküld melegebb éghajlatra. Meg se lepődnék, ha tényleg megtenné.
-Megyek pakolni – mondta Lo le sem véve szemem rólam. Kibújt Dean gyenge öleléséből, majd engem kikerülve megpróbált távozni rezzenéstelen arccal, azonban nem akartam ilyen könnyen elengedni. Tisztázni szerettem volna vele a szombati napot. Óvatosan kaptam csuklója után, amire gyengéden kulcsoltam ujjaimat. Rám emelte tekintetét, miután észrevette, hogy karjánál fogva visszatartottam, majd kihúzta kezét erőtlen szorításomból, és elsétált, amit szó nélkül hagytam, pedig egyáltalán nem így terveztem. Talán Lo szokottnál is hűvösebb viselkedése tántorított vissza, vagy a tudat, hogy egy karnyújtásnyira vannak a válaszok, amikre nem kaphatok választ. Lo hűlt helyét figyeltem, és tudtam, hogy most kell cselekednem, vagy tényleg végleg elveszítem.
-Beszélj vele, Zayn! – hallottam meg Steph kétségbeesett hangját, mire rá néztem az üres folyosóról – El fog menni Los Angelesbe, és csak te tudod megállítani.
Torkomban dobogó szívvel rohantam Lo szobájához, hogy megállítsam, s mikor beléptem a szobájába, akkor már másképp gondoltam. Nem tehetem meg vele. Ha el akar menni, akkor el kell engednem, még ha fájdalmas is, de most az ő érdekét kell néznem. De előtte még tudnom kell, hogy pontosan mit érez irántam a történtek után.
-Szereted Zaynt? – mélyítettem el hangomat, és kissé rekedtessé tettem, mint Hazza hangaj, hogy Lo ne ismerjen fel. Testtartásán látszott, hogy felidegesítettem, de nem szólaltam meg újra, hanem kicsit még vártam, hogy ő reagáljon előbb, de ez nem következett be – Szóval az egész színjáték volt – elnevettem magam, s még mindig próbáltam az elváltoztatott hangomhoz megfelelő kacaj hangját megütni. Lo izmai megfeszültek, és látszott rajta, hogy nem sok kell neki, és nekem jön, ami felettébb mulattatott a helyzetünkhöz képest.
-Szeretem, te idióta! És ha azt hiszed, hogy az egész színjáték volt, akkor tévedsz! De baromira nem érdekel, hogy mit gondolsz, s ha most megbocsájtasz, takarodj a szobámból!
Megdobogtatta szívemet Lo kissé bunkó vallomása, de ha nem így hallottam volna, akkor biztos nem ő lett volna. Álcám egyre jobban kezdett megtörni, míg végül elnevettem magam, de ezúttal már rendes hangszínemen kacarásztam, ami Lonak is feltűnt. Megfordult, és akkor látott meg engem. Látszott rajta, hogy nem rám számított, és nem is igazán örült jelenlétemnek, de nem foglalkoztam vele. Mosolyogva kezdtem el közelíteni felé, aminek hatására Lo fokozatosan hátrált, míg teljesen a falhoz nem ért, így már nem tudott tovább menni. Gyorsan megsemmisítettem a köztünk lévő teret, és feje mellett megtámaszkodva kezdtem el nézni. Barna íriszeiben volt némi félelem, hogy most mi fog következni, vagy mit fogok tenni, s ez mennyire fogja befolyásolni, de most legszívesebben a karjaimba zártam volna, és milliószor fülébe suttogtam volna, hogy mennyire szeretem, s mennyire hiányzott, majd addig csókoltam volna, míg nem untam volna, vagyis csak arra vágytam, hogy szerethessem. Derekánál fogva húztam kicsit közelebb magamhoz, és ügyeltem rá, hogy ne ijesszem meg, és ne riasszam el túlzottan magamtól. Észrevettem, hogy kezében görcsösen egy képet szorított, ami felkeltette az érdeklődésem. Falat elengedve nyúltam a fotóért, s amint megláttam, hogy egy frissen készült ultrahangkép az, vonásaim megkeményedtek, és egyszerre voltam dühös, és boldog is. Mégis az dobott fel valamennyire, hogy minden szava hazugság volt, viszont az már kevésbé, hogy azért szenvedtünk mindketten ennyit.
-Minden szavad hazugság volt? – kérdeztem idegesen, hiszen most az igazság a történtek után fájt és dühített. Lehajtott fejjel ujjait kezdte el piszkálni, ezzel jelezve, hogy nem óhajt erről beszélni, de konokságom erősebb volt, és úgy éreztem, hogy nem hagyhatom ennyiben a témát.
-Zayn, kérlek! – motyogta az orra alatt. Kezemmel álla alá nyúltam, és gyengéden felemeltem a fejét, hogy egymás szemébe nézve meg tudjuk beszélni a dolgainkat, és végleg lezárjuk ezt az időszakot, s csak a jelenre koncentráljunk a múltat elhagyva. Szemeit becsukta, ezzel megpróbálva elkerülni tekintetemet, de nem hagytam ennyiben.
-Nézz rám, Lo! – kértem, miközben hüvelyujjammal végigsimítottam arcán, amitől akaratlanul is kinyitotta gyönyörű barna szemeit, és enyémekkel találta szembe magát. Kezét mellkasomra csúsztatta, és eltolt magától, minek hatására derekát elengedtem, s így már csak szemben álltunk egymással.
-Sajnálom! – mondta őszintén, és engem kikerülve kilépett az ajtón, és én megint hagytam elmenni. Ma már másodjára... Olyan idióta vagyok! Ahelyett, hogy megállítottam, és megkértem volna, hogy maradjon elengedtem. Dühömben az ajtófélfába ütöttem egyet, aminek ujjaim ütközve kicsit megroppantak, de nem foglalkoztam vele különösebben, pedig haragom ellenére eléggé fájt. Magamat szidva hagytam el a helységet, majd idegesen a hajamba túrtam, és a földet kezdtem el nézni. Nagyon érdekes volt a világosbarna parketta, aminek egy részét bordó szőnyeg fedett. Még a szőnyeg színéről is Lo jutott az eszembe vörös tincsei miatt. Nem tudtam eldönteni, hogy a szívem fájdalma vagy kézfejemé a nagyobb, de az is lehet, hogy mindkettő egyformán kínzó. Mély sóhaj szaladt ki tüdőmből, és kezdtem átadni magam az elfogadásnak, miszerint most láttam őt utoljára.
Egy apró testet éreztem, amint nekem ütközött, és kezeivel kétségbeesetten ölelt át, miközben fejét a mellkasomba fúrta. Orromat megcsapta ismerős illata, s olyan szorosan öleltem magamhoz, mint aki soha többé nem szándékozik elengedni, és az igazat megvallva tényleg azt akartam tenni. Végig a karjaimban tartani, és el nem ereszteni. Óráknak tűnő percekig csak öleltük a másikat, s mikor belepusziltam hajába, kissé eltolt magától, és a szemembe nézett. Tekintete fátyolos volt, és látszott rajta, hogy nem sok kell, hogy kibuggyanjon az első könnycsepp.
-Ha arra kérsz, hogy maradjak nem tudom megtenni, mert... – hangja elcsuklott, de így is tudtam, hogy mire gondolt. Az egyetemre. Megkértem volna rá, hogy maradjon, de mivel ez ennyire fontos neki, akkor hagyom, hogy menjen.
-Nem szabad kihagynod, még ha egy óceánra is leszel tőlem – mondtam, mire kitágult pupillával bámult rám. Halvány mosolyt eresztettem felé, hogy tudassam vele, komolyan gondoltam, amit mondtam – Végig melletted, mellettetek leszek, és nem fog érdekelni, hogy milyen fáradt leszek turné közben, mert ha majd meghallom a hangod, és majd a kicsiét is, akkor csak az fog számítani, hogy ott leszel, lesztek nekem. Sőt a távolság sem lesz akadály, mert együtt legyőzzük, ahogy mindent elénk kerülő akadályt. Szeretlek, Lo, és nem fogom hagyni, hogy elengedjem azt a lányt, aki az életemet jelenti.
Válaszát meg se várva tapasztottam ajkaimat az övére követelőzően. Ez a három hét nélküle maga volt a pokol, és nem akarom még egyszer átélni. Nem fog érdekelni, hogy sokszor távol leszünk egymástól, mert tudom, hogy mindig ott lesz mellettem. Hevesen faltuk egymás ajkait, s csókunk talán most volt a legszenvedélyesebb, és érződött benne, hogy egyikőnk sem akarja elengedni a másikat, mert szükségünk van egymásra.
-Szeretlek, Zayn! – motyogta csókunkba.
***
Nem mentem vissza a megbeszélésre, amiért Simon biztos ki fog majd nyírni, de most nem érdekelt. Lo mellett akartam lenni, és végre sikerült tisztáznunk a szombatot. Eldöntöttük, hogy a mai nappal lezárunk mindent, aminek Jameshez is köze van, és mostantól csak a jelenünkre és jövőnkre fogunk gondolni.
Kevésbé lelkesen segítettem Lonak pakolni a bőröndjeibe, mint az látszott rajtam. Mindketten belementünk a távkapcsolatba, és abba is, hogy mikor csak tudunk együtt leszünk, és a turné közben lévő szüneteket együtt töltjük, míg így is fájdalmasnak ígérkezett az elvárás, még akkor is, ha a turné kezdetéig vele leszek Los Angelesben.
Mosolyogva figyeltem, ahogy minden ruháját kidobálta a szekrényéből, és száj húzogatva nézte a földön heverő darabokat, mintha isteni csodára várt volna, ami majd belevarázsolja a bőröndjeibe. Hatalmas vigyorral az arcomon léptem Lo mögé, és derekánál fogva átöleltem, majd fejem a vállára tettem, és az egyik dalunkat kezdtem el dúdolni.
-Your hand fits in mine
Like it's made just for me
But bear this in mind
It was meant to be
And I'm joining up the dots
with the freckles on your cheeks
And it all makes sense to me
Hallottam, hogy halkan kuncog, és a következő pillanatban már velem szemben állt hat
hatalmas mosollyal az arcán.
-Majd holnap befejezzük – mondta – Nem nézünk valami filmet?
-Nem volt elég a kórházban? – kérdeztem nevetve, amire fejrázást kaptam válaszul – Rendben, akkor romantikus film maraton.
-Inkább horror – vetette be ellenem kiskutya pofiját, aminek ellenálltam, majd homlokon pusziltam, és ujjainkat összekulcsolva az ágy felé húztam. Megvártam, míg kényelmesen elhelyezkedett, majd beraktam az egyik romantikus filmet, amiért valószínűleg meg fog ölni, de az sem érdekelt. Bemásztam Lo mellé, fejét mellkasomra hajtotta, s mosolyogva rám nézett. Utánozva Lot, mikor a kórházban voltunk, kedvesen rászóltam, hogy elvonja a figyelmem a filmről, és egy megadó sóhajjal tényleg minden figyelmét a képernyőre szegezte.
***
Ne maradjatok csendben! :)

2013. október 26., szombat

44.Levelek

Sziasztok! Siettem vele, hogy még pénteken feltegyem, de ez a rész kivételesen átcsusszant szombatra. De a többi marad a rendes időpontban. Nem akarok semmit se elárulni, csak azt, hogy gonoszkodtam? ;) Jó olvasást! :)
Miért van az, hogy az álmok megvalósulása
és a boldogság két különböző dolog?
 Remegő lábakkal, liftező gyomorral és gombóccal a torkomban álltam a már jár ismert ház kocsifelhajtóján, miközben a bőröndjeimet markoltam. Három hét telt a végzetes szombat óta, s azóta senkivel se beszéltem a bandából. Három támaszom volt csupán: Steph, Dean és a bátyám személyében, akinek egy héttel otthonról való lelépésem után vissza kellett mennie Los Angelesbe, és csak telefonon beszéltünk. Minden alkalommal megpróbált meggyőzni, hogy mondjam el Zaynnek az igazat, de a félelmem mindig megakadályozott. Nem hallottam róla, nem kerestem. Lehet, hogy ő megtette, és milliószor hívott, de telefonomat kikapcsoltam, így senki se tudott elérni. Dean mérges volt, felelőtlen döntésemért, hogy mobilom kikapcsoltan hevert a tengerparti házam egyik asztalán, és nem tudott sehogy se elérni, amikor nem volt mellettem, sőt aggódott, hogy valamit hülyeséget csináltam magammal, mikor teljesen egyedül voltam. De nem így történt. Igaz emésztettem magam, és talán még depresszióba is zuhantam, de mindenesetre megint sikerült elrejtenem az érzéseimet, és felépítenem a falamat, amit Zayn lerombolt, s talán még az eddigiektől is erősebb. Azalatt a három hét alatt, valahogy sikerült visszaerőltetnem magamra a nemtörődömséget, flegmaságot, és minden olyan rossz tulajdonságot, amik addig nem voltak jellemzőek rám.
Mikor biztos távolságban voltam Zayntől, Deannel visszamentem Dr. Davishez, és elmondtam neki, hogy megtartom a babát. Örült neki, s már az első rendes vizsgálaton is túlestem. Dean végig mellettem volt, és fogta a kezem, s bátyám helyett bátyám volt. Mikor az orvos elmondta, hogy mindent rendben talált, és a baba is rendesen fejlődik, szóhoz sem jutottam, ahogy legjobb barátom se, de azért egy „büszke vagyok rád” homlokpuszival megajándékozott. Az ultrahangos kép mellé, még néhány jó tanáccsal is ellátott, s a következő vizsgálat időpontját is megbeszéltük, ami egy hónap múlva, szeptemberben esedékes.
Simon gyakran kilátogatott hozzám, s akárhányszor felhozta a Zayn témát, mindig vita lett a vége, így egy idő után már másról beszélgettünk, és fokozatosan kiépült egy apa-lánya viszony, még ha ő nem is volt az apám, csak a nagybátyám. Mindenben segített, és támogatott. Sőt még azt is felajánlotta, hogy akármelyik egyetemre is vesznek fel, nyugodtan kiköltözhetek Adamhez, ha úgy érzem majd, hogy az kell nekem. Pontosan azt akartam tenni. Végleg itt hagyni Londont, és egy új életet kezdeni, amiben valószínűleg Zayn nem nagyon szerepel.
-Ma még bemegyünk, vagy egész nap itt fogsz szobrozni? – kérdezte nevetve Dean, és ezzel visszarázott a jelenbe. Nem válaszoltam neki, amit lassan megszokott, hiszen volt, amikor napokig nem beszéltem, vagy ha mégis azt írásban, vagy üzenetben tettem. Persze ezt Simonnál nem tudtam bevetni, mert mindig rábírt, hogy legalább vele beszéljek, de ettől eltekintve megértette, hogy akkor mit éreztem, és a viselkedésemet is tolerálta.
Csendben indultam el az ajtóhoz, ami nyitva állt, és csak rám várt, hogy átmenjek rajta. Minden lépés felért egy örökkévalósággal, és az sem könnyítette meg a helyzetet, hogy Steph kezében a levelekkel integetett. Mindhármunk jövője ott volt a kezében arra várva, hogy kinyissuk. Dean mosolyogva szaladt barátnőjéhez, mert időközben újra összejöttek. Diszkrét csókkal köszöntötte a lányt, aki kissé elpirult, s arcát a srác mellkasába fúrta. Dean nevetve ajándékozta meg egy puszival, és intett nekem, hogy kövessem őket. Ujjaikat összekulcsolták, majd beléptek a házba. Én is ezt tettem, csak kicsit később, mert észrevettem egy ismerős kocsit a közelben állni, ami Harryhez tartozott, vagyis ő is itt lesz...
Megkönnyebbülés fogott el, amikor beértem a szobámba, és ledobtam cuccaimat. Nem futottam össze senkivel sem a bandából, de éreztem, hogy ők is a közelben vannak. Kiborítottam bőröndöm tartalmát, és a szennyest beleraktam a mosógépbe, s elindítottam a mosást. A mosógépnek dőltem, arcom kezembe temettem, és lecsúsztam a kőre, amin egy kis szőnyeg volt, így arra érkeztem. Kicsit még gondolkozni akartam, azonban nem tehettem meg, mert kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és Louis sétált be rajta. Először meglepődött, hogy lát, de meglepettsége hamar elszállt, és visongva ugrott nyakamba. Rászóltam, hogy legyen csendesebb, mert a többiek is bejöhetne, de őt ez nem igazán izgatta.
-Hol voltál? – kért számon, miután leült mellém. Nem válaszoltam, ami feldühíthette, hiszen kicsit indulatosabban kérdezte meg újra. Lehajtottam a fejem, és a csempét kezdtem el pásztázni, de nem kötött le annyira, mint szerettem volna. Tudtam, hogy nem menekülhetek ki innen, míg nem válaszolok Lou kérdéseire, amik valószínűleg azóta gyötrik, hogy „eltűntem”.
-A tengerparti házamban – nyögtem ki nagy nehezen.
-Lo, tudott te, hogy egész Londont bejártuk, hogy megkeressünk téged? Azt hittük, hogy James elrabolt vagy rosszabb. Kurva életbe már! Legalább az istenverte telefont felvehetted volna – meglepődtem Lou kirohanásán, hiszen ezt az oldalát nem ismertem eddig. Mindig csak a mókás, vicces Louis-t, aki néha gyerekként viselkedett. Talán ő a mai Pán Péter, aki sosem akar felnőni.
-Sajnálom... – motyogtam. Mély sóhaj szaladt ki száján, majd karjaiba zárt, és megint ölelgetni kezdett, s még a szuszt is kinyomta belőlem – Louis, nem kapok levegőt!
-Bocsi – engedett el nevetve, majd felállt, és kezét felém nyújtotta, amit elfogadtam, s felsegített állásba – Beszélj Zaynnel, mert megérdemli, hogy tudja az igazat.
-Honnan tudod? – néztem rá meglepetten. Az igazat elméletileg csak Liam tudhatná, hiszen aznap csak neki mondtam el neki, miután felvitt a szobámba. Bár inkább harapófogóval húzta ki belőlem, de akkor is csak ő ismerte a teljes igazságot, sőt megesküdött, hogy senkinek nem mondja el.
-Hallottam, amikor Liammel erről beszéltél – ismerte be. Haragudtam-e rá? Nem. Tudtam, hogy neki sem lehetett könnyű az elmúlt hetek, és még a titkom is terhelte, ahogy Liamet is, mégse szóltak senkinek. Talán még egymásnak sem...
Az ajtó megint kinyílt, mire sápadt és ijedt arccal fordultam oda. Azonban riadalmam alaptalan volt, mert Dean és Steph jött be rajta. Felém nyújtották a borítékaimat, és izgatottan várták, hogy kinyissam. Lou érdeklődve nézte a kezemben tartott leveleket, mire annyi választ kapott Dean felől, hogy az egyetemek küldték ki. Elsőként a Los Angeles-i borítékot nyitottam ki, és gyorsan olvasni kezdtem.
Tisztelt Lauren West!
Nagy örömünkre szolgál, hogy intézményünket választotta. Ezúton értesítjük, hogy a beérkezett bizonyítványok és az ön által leadott dolgozat alapján sikeres felvételt nyert egyetemünk tanulói közé. A mellékelt nyomtatványokat legkésőbb augusztus végéig legyen szíves visszajuttatni az egyetem tanulmányi osztályára. Sikerekben és élményekben gazdag tanévet kívánunk önnek!
Üdvözlettel: Mr. William Rodenmore
Felvettek! Csapott belém a felismerés. Felvettek álmai egyetemére. Örömömben sikítani tudtam volna, de tisztában voltam vele, hogy azzal mindenki figyelmét magamra vonom. Meglepetten pislogtam még mindig a kezemben tartott levélre, hiszen hihetetlennek tűnt. Úgy néz ki megvalósíthatom az álmom.
-Lo, mondj már valamit! – kért türelmetlenül Dean. Ajkamba harapva emeltem fel fejem a papírról, és tűkönülő barátaimra néztem.
-Felvettek a Los Angeles-i egyetemre! – ordítottam suttogva, már ha lehetséges. Legjobb barátom arcára keserű mosoly szökött, s ebből megtudtam, hogy ő nem jön velem, mintahogy elterveztük. Steph nyakamba ugrott, és gratulált, majd átengedte a helyét Deannek. Olyan szorosan öleltük egymást, amennyire csak tudtuk. Tisztában voltunk vele, hogy az egyetemi levelek megérkezése egyúttal a búcsúnkat is jelenti egymástól. S szinte lehetetlennek tűnt, hogy ezentúl nem lesz mellettem. És valószínűleg soha többé nem élünk át közös élményeket még az egyetem alatt, hiszen mindketten két különböző városban leszünk, és egy óceán fog elválasztani minket egymástól – Hiányozni fogsz – motyogtam, de úgy, hogy csak ő hallja. Izmai megfeszültek, és az eddigiektől is görcsösebben szorított magához.
-Maradj, Lo! Kérlek! – tolt el magától, és a könyörögve nézett a szemembe. Mindent megtettem volna érte, s talán még azt is megkockáztattam volna, hogy maradok Londonban, de most úgy éreztem, hogy az a helyes döntés, ha elmegyek. Igaz semmi sem lesz a régi, de annyi biztos, hogy mindig egymás mellett fogunk állni, még ha ritkán is fogjuk a másikat látni, és az időeltolódás miatt előre egyeztetnünk kellesz. De érzem, hogy megoldjuk, s minden olyan lesz, mint gimiben, mikor saját szobánkból skype-on beszéltünk egymással.
-Lo? – ejtette ki lágyan valaki a nevem, amitől kellemes bizsergetés járta át a testem, és a szívem is gyorsabban kezdett el verni, s most jutott el a tudatomig, hogy Steph vagy Dean elfelejtette bezárni az ajtót, ami azt jelentette, hogy a többiek is meghallották a beszélgetésünket. Torkomban dobogó szívvel néztem az ajtó irányába, és megláttam őt, amitől arcomból kifutott a vér, sőt még a kezemben tartott lap is kiesett ujjaim közül. Az idő megállt, és csak mi léteztünk, ahogy egymást fürkésztük, miközben próbáltunk rájönni, hogy a másik mire gondolt. Karamell íriszeivel megvetve nézett volna rám, és mégis, mintha a megkönnyebbült volna attól, hogy lát. Ellenben velem, hiszen halálra rémültem attól, hogy újra látnom kellett, még annak ellenére is, hogy az érzéseim nem változtak iránta, ami talán róla nem mondható el, hisz három hétig nem beszéltünk egymással. Azt se tudtuk, hogy mit érez a másik, vagy hogy milyen érzést váltott ki belőlünk a viszont látás öröme, mert mindkettőkön erős páncél volt. Míg az enyémet talán senki se fogja összeroppantani, addig az övé sebezhetőnek tűnt. Egy óvatlan pillanat, és le fog hullani róla, bármennyire is próbálja majd fenntartani. Egyetlen szó is elég lenne számból, és máris érzelmek tömkelegét láthatnám rajta.
-Megyek pakolni – mondtam le sem véve szemem Zaynről. Kibújtam Dean gyenge öleléséből, majd őt kikerülve elindultam az ajtóhoz. Rezzenéstelen arccal mentem előre, s mikor Zayn mellé értem, egy pillanatra behunytam a szemem, és kiléptem a fürdőből, de egy kéz visszatartott. Csuklómat gyengéden szorító ujjak tulajdonosára néztem, s tudatosult bennem, hogy túl közel vagyok hozzá. Gondolatban átkoztam a napot, amiért találkoznom kellett vele, de magamat jobban, hiszen eredetileg csak holnap akartam visszajönni. Kihúztam kezemet Zayn markaiból, amit szó nélkül elengedett, és elsétáltam. Nem szólt vagy futott utánam, hanem hagyott elmenni, amiért hálás voltam neki.
Csendben léptem be a szobámba, és tekintetem egyből megakadt az asztalomra tett képem, amin gyerekem volt látható. Keserű mosollyal az arcomon ballagtam oda, majd a kezembe vettem az ultrahangos fotót. Kezem önkénytelenül is hasamra vándorolt, miközben a képet néztem, amin lányom vagy fiam látható. Sajnos Zayn erről csak később fog értesülni, de mindenképpen meg fogja tudni, s ha nem fogja elhinni, akkor nem erőltetem, hiszen James kérése miatt az egyik hazugság, ami elhagyta számat az volt, hogy elvetettem a babát azután, hogy látta az ultrahangon. Nem tudom, hogy mennyire küldtem padlóra szavaimmal, de abban biztos vagyok, hogy összetörtem a szívét.
-Szereted Zaynt? – hallottam egy mély, rekedtes hangot a hátam mögött. Nem ismertem fel, hogy kihez tartozott, de ha találgatnom kellene, akkor talán Harryt mondanám. Kicsit dühített, hogy bármelyikőjük is azt feltételezte, hogy nem már nem szeretem vagy sosem szerettem Zaynt, de nem akartam a betolakodónak bármit is mondani – Szóval az egész színjáték volt – röhögte el magát mindentudóan. A pumpa felment bennem, és úgy döntöttem, hogy leordítom a fejét.
-Szeretem, te idióta! És ha azt hiszed, hogy az egész színjáték volt, akkor tévedsz! De baromira nem érdekel, hogy mit gondolsz, s ha most megbocsájtasz, takarodj a szobámból!
És bunkó Lauren visszatért, de csak látszólag. Betolakodóm, elnevette magát heves reakciómon, azonban nevetése túlzottan ismerősen csengett, és rá kellett jönnöm, hogy nem Harry volt az, vagy bárki más a bandából, hanem Zayn. Megfordultam tengelyem körül, és csak akkor láttam tisztán, hogy ő az. De azt nem tudom, hogy eddig miért nem vettem észre őt. Mosolyogva közeledni kezdett felém, míg én folyamatosan hátráltam, míg bele nem ütköztem a falba. Féloldalas mosollyal az arcán szelte át a köztünk lévő teret, majd fejem mellett támaszkodva nézett. Egyik kezét levezette a derekamra, és gyengéden magához húzott. Kezemben még mindig ott szorítottam a képet, amit Zayn is kiszúrt. Elengedte a falat, és kivette a kezemből, és vetett rá egy pillantást. Arca megkeményedett, majd tekintetét rám emelte magyarázatot várva.
-Minden szavad hazugság volt? – kérdezte idegesen. Lehajtottam fejem, s ujjaimat kezdtem el babrálni. Nem akartam erről beszélni.
-Zayn, kérlek! – motyogtam az orrom alatt. Kezével állam alá nyúlt, és gyengéden felemelte a fejemet. Szemem becsuktam, ezzel elkerülve, hogy a szemébe nézzek, de nem volt semmi haszna.
-Nézz rám, Lo! – kért, miközben hüvelyujjával végigsimított arcomon, amibe beleremegtem. Szemem akaratlanul is kinyílt, így szembetaláltam magam Zayn igéző íriszeivel. Homlokát az enyémnek döntötte így nézve szemembe. Kezem mellkasára tettem, s eltoltam magamtól. Keze lecsúszott derekamról, és már csak egy mással szemben álltunk.
-Sajnálom! – mondtam őszintén, és kikerülve Zaynt elhagytam a szobám.
***
Ne maradjatok csendben! :)

2013. október 23., szerda

43.Vége!?

Sziasztok! Sajnálom, hogy csak most hoztam a részt, de bőven volt dolgom az elmúlt héten, és nem nagyon értem rá, de ezentúl rendesen tudom tartani a hétfői-pénteki részeket, mivel ezt szavaztátok meg. Nem tudom, hogy hány rész lesz még, de nem sok, annyi biztos. De nem beszélek tovább feleslegesen. Jó olvasást! :)
Nincs alkudozás. Nincs irányítás.
Egyszerűen megadja magát, és elfogadja, hogy az,
akit szeretett, többé már nem része a jövőjének,
és ez ellen nem tehetett semmit.
Mellettem ülő lány ragyogó szemekkel figyelte a képernyőt, s néha még a dalokat is dúdolta. Mosolyogva figyeltem, és hallgattam Lo minden szavát, amit mesenézés közben mondott. Teljesen úgy viselkedett, mint egy kisgyerek, aki életében először látja a Lilo és Stitch-et. Sőt néha még rám is szólt, hogy ne zavarjam, és ne tereljem el a figyelmét puszikkal, csókokkal vagy hasának simogatásával. Kuncogva fogadtam szúrós pillantásait, vagy mikor kezemet arrébb rakta mondván, hogy zavarja. Olyankor mérgesen ejtette ki a nevem, mégis szemének csillogása elárulta, hogy nem igazán haragudott rám, s talán még mulattatta is.
Miután vége lett Lo kedvenc meséjének, szinte azonnal kiugrott az ágyból, majd leguggolt, és a következő filmet kereste, amit majd nézhetünk. Sokáig válogatott a DVD halom kínálata közül, s némelyiknél elhúzta a száját, vagy csak egyszerűen arrébb górta, mert nem tetszett neki. Fogadni mernénk, hogy akkor romantikus filmek akadtak kezébe, melyeket valószínűleg Hazza választotta. Tanácstalanul nézett végig a két részre szedett filmeken, miközben ajkát harapdálta.
-Sikerült döntened? – érdeklődtem. Rám emelte tekintetét, s lebiggyesztett ajkakkal nemlegesen megrázta a fejét.
-Mind mese vagy romantikus film – sóhajtott. Mosoly kúszott arcomra, mikor rájöttem, hogy miért csak ez a kínálat, hiszen ez Hazz bosszúja volt, mert régebben Lauren leszólta Harry általa választott romantikus filmet, amiről a végén kiderült, hogy tényleg szar, de mi akkor elmentünk mást nézni.
Lo elkeseredetten nézett rám, mintha választ várt volna tőlem, hogy mi tévő legyen a filmmel kapcsolatban. Bele-beletúrt az egyik DVD halomba, majd véletlenszerűen kiválasztott egyet. Kinyitotta a tokját, kivette belőle a DVD-t, és berakta a laptopba. Visszamászott mellém, fejének ismét vállamon talált nyugalmat, és egy mély sóhaj kíséretében elindította a filmet. Ahogy elkezdődött, rögtön kifejezte nemtetszését a film iránt.
-Ne csodálkozz, ha elalszom rajta – mondta nevetve. Belepusziltam hajába, mire jobban hozzám bújt, de még így sem feküdt mellkasomra. Félkézzel átöleltem, és hagytam, hogy elaludjon, ami a film felénél be is következett, hiszen már csak halk szuszogását lehetett hallani. Kinyomtam a filmet, majd a gépet is kikapcsoltam, és óvatosan leraktam a szekrényre ügyelve rá, hogy ne ébresszem fel az édesen alvó angyalt.
Én is megpróbálkoztam elaludni, de nem ment olyan könnyen, mint szerettem volna. Igaz már közel sem fájtak annyira zúzott bordáim, mint eleinte, sőt az agyrázkódás tüneteit sem tapasztaltam egyszer sem. Legszívesebben otthonról lábadoztam volna, de volt egy olyan érzésem, ha hamarabb elhagyom a kórházat, azzal együtt Lot is elveszítem. Gyanúm beigazolódni játszott, hiszen Lauren telefonja megint rezegni kezdett pont, mint tegnap. Óvatosan nyúltam a készülékért, ami azt jelezte, hogy üzenet érkezett rá, mégpedig a tegnapi hívótól, vagyis Jamestől.
„Szombaton cicám, szombaton... Csak bírjam ki addig”
Ideges lettem, s nem sok kellett hozzá, hogy összeroppantsam Lo telefonját, amit egyre görcsösebben szorítottam. Fel akartam kelteni vállamon alvó lányt, hogy magyarázatot adjon az sms-re, vagy James tegnapi hívására, de mégsem tettem. Lo csak kitért volna a beszélgetés alól, vagy dühösen elviharzott volna innen. Talán van valami terve, de abba nem avatna be, mert attól ő makacsabb.
-James az igaz? – hallottam meg Lo kérdését, mire összerezzentem. Ránéztem, de semmi harag vagy csalódottság nem tükröződött szemeiben, inkább talán csak egy kis félelem. Felé nyújtottam telefonját, amit ő elvett, és rezzenéstelen arccal elolvasta James üzenetét, majd zsebébe csúsztatta. Valamiféle magyarázatot vártam tőle, amit nem kaptam meg – Nem kell tudnod róla. – intézte el ennyivel a témát.
-Lo, kérlek! Mondj valamit! Bármit...
-Nem akarok veled veszekedni, Zayn – mondta – Különben is jobb, ha ebből az egészből kimaradsz. Szombaton mindennek vége, és... – elakadt. Nem tudott többet mondani. Látszott rajta, hogy egyikőnknek sem lesz jobb szombat után. Csak tudnám miért! – Nem beszélhetnénk másról? – nézett rám könyörögve.
-Van valami terved? – kérdeztem. Szúrósan nézett rám, s egy megadó sóhaj szaladt ki a száján.
-Eddig volt – ismerte be. Ujjaival kezdett el babrálni, és folyamatosan a padlót nézte, mintha annyira érdekesnek találta volna, pedig csak nem akart a szemembe nézni – Megoldom, oké? – kiáltott fel, de inkább úgy hangzott, mintha magát akarná meggyőzni róla. Hirtelen kiugrott mellőlem az ágyból, és gyorsan hadarni kezdett, majd kiviharzott a kórteremből.
Lauren:
A napok gyorsan teltek, és Zaynt is kiengedték a kórházból, aminek mindenki kifejezetten örült, viszont a versenyből kiszálltunk, amit egy cseppet sem bántam. Kórházi kirohanásom alkalmából a temetőbe mentem pontosabban Shane sírjához. Még nem látogattam meg, sőt sajnos a temetésére se mentem el, mert féltem. Azonban akkor erőt vettem magamon, és meglátogattam. Mondhatni kicsit beszéltem vele, és abban reménykedtem, hogy talán valamit kitalálok majd James kérésére, de nem ment, egészen szombat reggelig, amikor villámcsapásként hasított belém az ötlet. Arról is tudtam, hogy butaság, de mást nem tudtam kitalálni az „okozz neki fájdalmat”-ra.
Most viszont bármikor megjelenhet James vagy üzenhet, hiszen eljött a rettegett szombat este, amikor is elmentünk karaoke-zni. Egyesével mindenki kihúzott egy nevet, kivéve Zaynt és Steph-fet, aki időközben megfázott, viszont az ő neveiket is bedobták a kis kalapba, de két nevet ki is vett Harry, hogy őket biztos ne húzza senki se, azonban, hogy kik nem énekelhetnek az rejtély volt. A kalap Liam kezébe került, aki gondosan összekeverte, majd elsőként Harry húzott. Hatalmas mosoly kúszott arcára a cetlin feszítő név láttán, s szinte felsprintelt a színpadra, de előtte eldarálta, hogy mire fog énekelni. A zene épphogy megszólalt, amikor a telefonom csörögni kezdett, és tudtam, hogy eljött a vég, a végső visszaszámlálás...
-Itt az idő, Lo. Tudod mit kell tenned – mondta a telefonba, s már a sírás határán álltam, pedig még bele se kezdtem az egészbe, mégis úgy éreztem, hogy az életemnek vége. És ez ellen nem tudtam mit tenni. Két választásom volt vagy megteszem vagy meghal. Így nem dönthettem másképp, minthogy az első variációt választottam.
Kinyomtam a telefont, és Zaynre néztem, aki mit sem sejtve édesen mosolygott rám. Szédülni kezdtem, s a gyomrom is liftezett attól, amit tennem kellett. Fejemben egy hang végig azt suttogta, hogy „Ne tedd meg!” , de más opció híján most készültem mindent tönkretenni, ami után semmi sem lesz ilyen, és a nyugodt Zaynnel eltöltött napok megsemmisülnek, helyüket átveszi a mérhetetlen fájdalom, ami lassan majd végleg felemészt.
Deanre pillantottam, aki tekintetemből mindent kiolvasott, és fejet hevesen rázni kezdte tiltakozásként. Erre Steph is felfigyelt, s már készült felállni, hogy leordítsa a fejem, de Zayn megelőzte. Reménykedtem benne, hogy nem felém tart, viszont tévedtem. A köztünk lévő távolság lépésről lépésre megszűnt, és csak annyit vettem észre, hogy már előttem állt, és derekamnál fogva magához húzott, s csillogó szemekkel nézett rám.
-Sajnálom. Annyira sajnálom, Zayn – könnyek gyűltek a szemembe, de visszanyeltem őket addig, míg véghez nem vittem James tervét. Hiába akartam volna kicselezni, nem sikerülhetett volna, hiszen valószínűleg a közelből figyelt engem, és minden mozdulatom. Próbáltam lélegezni, de nehezen ment. Lélekben talán felkészültem rá, hogy a világ legnagyobb hazugságait zúdítsam rá.
***
Kirohantam az épületből, és futni kezdtem, miközben könnyeim patakokban folytak. Még mindig nem akartam elhinni, hogy megtettem, és fájdalmat okoztam neki. De akkor inkább ez, mintsem a halála, mert James megölte volna Zaynt, ha nem tettem volna eleget kérésének, s mindezt azért, mert megmentettem Harryt a biztos haláltól, amit egyszer sem bántam meg, csak fájt a tudat, hogy James bármikor teljesíttethette velem, és meg is tette, amikor boldog voltam, de annak vége. De volt egy lehetőségem, hogy ne így végződjön. Beavathattam volna Zaynt, de mégsem így cselekedtem. Talán azért, mert féltem, hogy James rájön a színjátékra, és akkor még nagyobb bajba kerülnénk.
Szinte megváltás volt elérni otthonomat, amit lehet, hogy többé már nem hívhatok így. Az ajtót egy pillanat alatt feltéptem, s szinte zakózva léptem át a küszöböt, ám szerencsémre még időben megkapaszkodtam az ajtókeretben. Három lépést tehettem csak a falat tapogatva, amikor lábaim összecsuklottak, és összeesve lecsúsztam a falmentén, s még az eddigiektől is jobban megeredt a könnyem. Mindent és mindenkit elvesztettem, és a tudat, hogy talán soha többé nem bocsájtanak meg, és nem beszélhetek velük, csak még nagyobb bűntudatot ébresztett bennem. Felhúztam a térdem, amit átöleltem, s fejem karjaimra hajtottam. Minden sós csepp egy emlék volt Zaynről, és a nyárról, amihez a gombóc is megjelent a torkomban, mégis úgy éreztem, hogy életem legjobb hibája volt, hogy beleszerettem Zaynbe. S ha újra kéne kezdenem a nyarat, akkor csak az érzéseimet nem változtatnám meg iránta. Mindezek ellenére egyetlen pozitív dolog van, ami erőt adhat a továbbiakban, mégpedig a csöppség, akit a szívem alatt hordok. S ha mégsem lesz közünk egymáshoz Zaynnel, akkor is el fogom neki mondani, hogy milyen volt az apja, amikor ismertem...
lépések zajára lettem figyelmes, amin meglepődtem, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, pedig kellett volna, mert egy ismerős alak jelent meg előttem. Kék szemei aggódva néztek le rám, és látszott rajta, hogy nem érti az egészet, de mégsem kérdezett semmit. Leguggolt hozzám, és szorosan magához vont. Percek teltek el csendben, és szöszi barátom nem siettetett, hanem várta, hogy magamtól szólaljak meg.
-Nem akartam ezt, Niall – zokogtam nyakába borulva – Nem volt más választásom, különben megölte volna Zaynt.
-Tudom, Lo. Tudom – kezét fel-lefuttatta hátamon, s így próbált megnyugtatni, de semmi hatása nem volt, mert a fájdalom csillapíthatatlannak bizonyult. S kezdtem elhinni, hogy végleg elvesztettem Zaynt, hiszen nem tudtam volna még egyszer a szemébe nézni, sőt megmagyarázni sem azt, amit tettem. Talán sejtette, hogy nem voltak igazak szavaim, amiket mondtam, de nem tudhattam biztosra. És reakciója sem árult el többet, ahogy nézése sem. Lehet, hogy mégis elhitte, és azt a látszatot próbálta fenntartani, hogy semmit sem érzett akkor, pedig ha tudná az igazat... Szeretem! Mindenkinél jobban, és sose gondoltam, hogy csak pótlék. Sőt Zaynnek köszönhetően utoljára szerethettem valakit tiszta szívből, és ezt sosem tudom már meghálálni neki.
Egy másik kezet is megéreztem hátamon, amitől kicsit megrezzentem, de arra kényszerítettem magam, hogy megnézzem kihez tartozik. Remegő gyomorral emeltem fel Niall válláról könnyáztatta arcomat, s akkor megláttam azt a személyt, akire nem igazán számítottam volna, hogy a mai után láthatom, hiszen végignézte az egész jelenetet. Niall kék íriszeivel ellentétben semmilyen érzelem nem tükröződött Liam szemeiben. Ha meg tudtam volna szólalni arra kértem volna, hogy küldjön el melegebb éghajlatra, vagy csak ordítsa le a fejem. Bármit mondhatna, teljesen jogosnak érezném, hisz csakis igaza lehet. Egy idióta voltam, amiért azt tettem Zaynnel, s ezt amíg élek nem fogom elfelejteni.
-Átveszem – szólalt meg, s egy pillanatra sem nézett másfelé, kizárólag engem vizslatott, mintha azt várta volna, hogy elfutok vagy kárörvendeni kezdek, amiért bejött a színjátékom.
-Biztos? – kérdezte aggódva Niall, s még a hajamba is belepuszilt. Tiltakozni akartam, de mielőtt megtehettem volna, már Liam karjaiban voltam, s már a lépcsőn sétált fel velem. Fejem akaratlanul hajtottam mellkasára, és hagytam, hogy az újra feltörő sós cseppek lefolyjanak az arcomon.
 ***
Ne maradjatok csendben! :)

2013. október 13., vasárnap

42.Lilo és Stitch

Sziasztok! Ilyen késői órákban meghoztam a részt. Nem hittem volna, hogy a héten meg tudom írni, főleg, hogy alig volt időm, és ma hajnalban értem haza, de a lényeg, hogy van, és nem gonosz :) Majd a következő :P :D Ja, és a régen várt Zayn szemszög ;) Jó olvasást! :)
A szerelem nyelve nem a beszéd. A szerelmespárnak a csend
a tökéletes érintkezés. Szavak nélkül is jól megértik egymást.
Zayn:
El kellett fogadnom a döntését, mert az ő szemével nézve hülyeség az egész, amit kitaláltam. Bár lehet, hogy más körülmények között mást mondott volna, ha tőle kérdezem meg. Most csak rossz az időzítés, ahogy a balesetem is, pedig csak egy apróságért ugrottam volna el, hogy odaadjam Lonak, de már mindegy, a válasza úgyis nem. Nem mintha meglepett volna, sőt talán számítottam is rá, de kimondva mégis másabb volt, mint sejteni a reakcióját. Mégsem ez aggasztott a legjobban, hanem szüleim reakciója arra, hogy Lo terhes. Igaz már rengeteget meséltem róla, de azt az apróságot eddig még nem említettem meg nekik. Lassan tudniuk kellesz, hiszen Lo pocakja is nőni fog, ahogy gyermekünk is folyamatosan fejlődik.
Kezem újra végigsiklott hasán, mire fejét jobban nyakamba fúrta, s lehelete csiklandozott, miközben aludt. Mosolyogva hunytam be a szemem, és élveztem a pillanatot, mikor is nem volt semmi dráma, vagy veszekedés, csak mi ketten, illetve hárman. Nem akartam megmozdulni, nehogy felébresszem. Nem mintha a fájdalomtól annyira mozogni tudtam volna, de Lo jelenléte még azt is elfelejtettem velem, sőt parfümjének az illata kicsit elűzte a kórházi fertőtlenítő szagot. Néha mocorgott, vagy motyogott valamit álmában, és ajkai felfelé görbültek, mint mikor az ember szépet álmodik. Nem tudtam nem nézni, ahogy édesen szunyókál. Ilyenkor sosem hasonlít önmagára, mintha alváskor lenne csak igazán önmaga, sőt attól is több. Egy angyal. Egy angyal, aki már sok fájdalmat élt át, és megváltozott, de amikor belépett a szerelem az életébe, mintha kicserélték volna, s onnantól kezdve jó irányba haladt.
Az ágy melletti szekrényen Lo telefonja rezegni kezdett. Sajnos nem elég halkan, mert vállamon szunyókáló lány ébredezni kezdett. Bal kezemmel gyorsan a telefon után nyúltam az éjjeliszekrényre, hogy minél előbb kinyomjam, azonban a hirtelen mozdulatra éles fájdalom nyílalt belém, és Lo is megmoccant.
-Az enyém? – motyogta félálomban, és fejét kicsit megemelte, de szemeit továbbra is csukva tartotta. Kezemmel óvatosan matattam a készülék után, amit nagy nehézségek árán sikerült megkaparintanom.
-Nem, aludj nyugodtan – suttogtam. Nem kérdezett többet, és fejét is visszahajtotta a vállamra, majd újra kényelesen elhelyezkedett, s másodpercekkel később megint nyugodt légzését hallottam. Egy ideig mosolyogva figyeltem, ahogy alszik, majd a kezemben még mindig rezgő telefon képernyőjére néztem, amin „Destiny” volt olvasható, mint hívó. Egy kicsit elgondolkoztam, hogy ki lehet ő, hiszen sosem mesélt róla egyikőjük sem. Kisebb hezitálás után fogadtam a hívást, s mielőtt beleszólhattam volna, megtette a titokzatos illető.
-Gratulálok, Lauren! Összetörted... – gonoszan felkacagott a hívó, azonban hangjáról felismertem. Kezem ökölbe szorult, és pulzusom is egyre jobban felszökött. Volt egy sejtésem, hogy mire érthette, amit a telefonba mondott, de az elképzelésem nagyon nem tetszett. Sőt, még arra is rájöttem, hogy miért úgy írta a mobiljába Lo James nevét, hogy végzet. Mert ő volt Lauren végzete, vagyis ezek szerint hamarosan meg kellesz tenni a kérését, amit még mindig nem árult el, hogy mi az. Pedig segítenék neki. Biztosra veszem, hogy a többiek is megtennék érte, de Lo túl makacs, hogy bármelyikőnket is beleavasson. Le merem fogadni, hogy még Dean se tud semmiről. Aj, Lo! Most az egyszer, bárcsak mesélnél! Mielőtt visszatettem az éjjeliszekrényre a telefont, kitöröltem a hívást, mintha mi sem történt volna, de végig az járt a fejemben, hogy meg kell őt védenem Jamestől. Azonban ezt a kórházból nem tehettem meg. Sőt talán unokatestvérem engem is belevett abba, amit kitalált, s lehet, hogy megvár vele, csakhogy Lo jobban szenvedjen. De ezúttal ez nem fog bekövetkezni, mert nem fogom annyiban hagyni. Ha kell kiszedem Laurenből a fontos információkat, és eljátsszuk James idióta játékát, viszont nem fogom hagyni, hogy még egyszer bántsa. Többé nem.
Egy kicsit még ideges voltam, de ez tompította a fájdalmam, sőt még gondolkozni is tudtam, hogyan menthetem meg ettől az egésztől őt. Nem fog érdekelni az ára, csak Lo és a kicsi biztonsága. Miután kitaláltam egy megdönthetetlen tervet szerelmem megmentésére, nyugodtan hunytam le a szemem, és vártam, hogy elaludjak, hogy friss fejjel meggyőzhessem a világ legmakacsabb lányát arról, hogy mindenkinek az lesz a legjobb, amit kiötlöttem, s így senki se fog szenvedni.
Reggel a nap sugaraira keltem, azonban nem éreztem vállamon azt a plusz súlyt, amit eddig. Szemeim szinte azonnal kipattantak, és még az álmosság is eltűnt belőlük. Tekintetemet végigfuttattam a szoba minden egyes centiméterén, de Lot sehol sem találtam meg. Ezek szerint elment.
Rossz gondolatok szöktek fejembe, amiben Lo és James elvetemült terve szerepelt, amitől még a hideg is kirázott. Tudom, hogy Lo okos, de unokatestvéremet, eddig senkinek sem sikerült úgy átejtenie, hogy ép bőrrel megúszta az illető. Fel akartam kelni az ágyból, hogy Lauren után menjek, de nehezen ment. Minden erőmet összeszedtem, hogy ne a fájdalomra koncentráljak, mint tegnap, mikor Lo után mentem, hogy megállítsam. Elmosolyodtam az emléken, s mintha újra hallottam volna szavait.
-Idióta! Nem volt elég tegnap? – elnevettem magam az abszurd ötleten, hogy Lo is itt lenne, de mégis az ajtó irányába néztem, ahogy mérges szemekkel nézett rám kezében szatyorral. Morogva sétált az ágy mellé, majd a szekrényre rárakta a magával hozott cuccokat, és csípőre tett kézzel megállt előttem – Legközelebb nem hozok neked semmit, sőt megkérem az ápolókat, hogy kössenek az ágyhoz – mérgelődött, de tekintete ellágyult, mikor rám nézett – Ezért enyém a kakóscsigád – nyújtotta ki rám a nyelvét, majd a szatyorban kezdett el kotorászni, és vitt belőle két gőzölgő kakaós finomságot. Ördögien elmosolyodott, leült az egyik székre, és falatozni kezdett. Minden egyes rágásnál szeme sarkából felém pillantott, s reakciómat figyelte. Lebiggyesztett ajkakkal néztem rá, hátha meggondolja magát, de nem igazán vált be nála, mert nyugodtan falatozott tovább, mintha mi sem történt volna.
-Kakós lett az orrod – mosolyodtam el.
-Nem hiszek neked. – harapott bele megint a kakóscsigába, és nem foglalkozott tovább azzal, amit mondtam – Tényleg? – félretette csigáját, majd orrát kezdte el törölgetni, de nem sikerült eltüntetnie a foltot.
-Még mindig kakós – mondtam.
-Akkor töröld le! – felállt a székről, és mellém lépet, majd közelebb hajolt hozzám, hogy megszabadítsam kakaó foltjától, amit egy orra puszival meg is tettem.
-Finom – jegyeztem meg. Lo eltávolodott tőlem, s megpróbálta elrejteni arcát előlem a hajával. Lehajtott fejjel adta át a nekem szánt kakóscsigát, de gyorsan megfogtam csuklóját, ezzel elérve, hogy ne tudjon elmenni, majd szabad kezemmel kisöpörtem haját arcából, ami kicsit piros volt – Elpirultál – cukkoltam.
-Nem is igaz! – háborodott fel. S mielőtt tovább folytathattuk volna értelmetlen vitánkat, amint én nyertem volna meg, kinyílt az ajtó, és egy kómás Tommo sétált be rajta. Zombi módjára tett meg minden lépést, majd levágódott a padlóra a szék helyett. Kezét feje alá tett, és helyezkedni kezdett, hogy megtalálja számára a legkényelmesebb testhelyzetet, majd becsukta a szemét, és megpróbált elaludni. Nemsokkal később Liam is belépett a kórterem ajtaján egy táskával a kezében.
-Többiek? – érdeklődött Lo, de kérdésére hamar meglett a válasz, mert egy civakodó pár, és Nialler lépett be, utóbbi egy hatemeletes szendviccsel a kezében.
-Csend legyen! – nyöszörgött Louis – Aludni akarok!
Azonban a veszekedő gerlepárt nem hatotta meg Lou, és tovább veszekedtek. Mindketten mondták a magukét, sőt a másik minden rossz tulajdonságát egymás fejéhez vágták.
-Neked áll feljebb? – dobbantott idegesen a lábával Alex – Pingusztikusan elegem van belőled! Ha annyira jó volt vele, akkor szépen menj is vissza hozzá! – fordított hátat Harrynek a lány, és halkan zokogni kezdett – Én ezt nem bírom tovább Hazza – rázta meg fejét.
-Pingu... – Harry lágyan ejtette ki barátnője nevét, és lassan mögé lépett, majd átkarolta a lányt, aki megpróbálta lefejteni magáról ölelő karjait – Alex, kicsim, az nem úgy van, ahogy gondolod. Igen elmentem Taylorral vacsorázni, de nem volt semmi. Csak egy baráti tanács kellett neki.
-Cöh! – horkant fel Lex – Azt nem az ex-től szokták kérni.
-Férjhez megy! – ordította el magát Hazz. Földön fetrengő barátom hangos nevetésben tört ki, amihez Niall is csatlakozott.
-Szép álom – mosolygott furcsán Louis – Taylor Swift menyasszony. Ne ébresszetek fel! Még meg akarom álmodni az esküvőjét. – átfordult a másik oldalára, és megint megpróbálta a lehetetlent, vagyis az alvást.
Beletelt egy kis időbe, amíg Alex és Harry kicsit lenyugodott, de még mindig érezhető volt közöttük a feszültség. Hazz meg akarta fogni a kezét, de Lex elutasította, ahogy minden egyes közeledését. Megpróbált megint beszélni barátnője fejével, aki befogta a fülét, s folyamatosan azt ismételgette, hogy „Nem hallom!”
-Srácok! Ebben a zajban nem hallom Taylor nászindulóját – zavarta meg a vitázó párt Tommo, aki éppen Taylor esküvőjén volt. Lou kijelentésére Alexék elröhögték magukat. Egymásra néztek, s egyszerre kezdtek el bocsánatot kérni a másiktól – Mehetek aludni! – rikkantotta el magát Louis, és felállt a földről, az ajtóhoz futott, majd megtorpant – Viszlát, lúzerek! – intett egyet, s a következő pillanatban már el is tűnt a szemünk elől. Harry megfogta Lex kezét, felhúzta a székről, és valamit a lány fülébe súgott, amin kuncogni kezdett, majd ők is távoztak. Niall alig öt perccel később lelépett ebédidőre hivatkozva, Liamet meg úgy kellett elkergetni, hogy végre készülődhessen a randijára.
Lo, miután mindenki távozott, lecsapott Liam által hozott táskára, és kutatni kezdett benne. Amikor meglátta a batyu tartalmát szemei felcsillantak, és kislány módjára válogatni kezdett. Egyik DVD-t a másik utána pakolta ki, s amint megpillantotta az egyiket, örömében visítozni kezdett. Úgy viselkedett, mint egy ötéves, aki megkapta kedvenc meséjét, és megunásig nézheti. Egyáltalán nem foglalkozott vele, hogy hol van, csak örült, és nekem ez volt a legfontosabb.
-Zayn, nézzük ezt! – ugrált kezében a tokkal. Haja össze-visszalobogott a levegőben, de ő töretlenül szökdécselt tovább. Mosolyogva figyeltem, ahogy kiújongta magát – Kérlek! – nézett rám kölyökkutyaszemekkel.
-Rakd be a laptopba – egyeztem bele. Se szó, se beszéd nélkül már fel is nyitotta a tetejét, és beüzemelte, majd mellém szökdelt, és bemászott az ágyba. Fejét ismét a vállamra hajtotta, majd átöleltem, mire szorosabban hozzám bújt, és s laptopot is elhelyezte, hogy mindketten tökéletesen lássuk a filmet, amit választott, majd végezetül, miután mindketten kényelmesen elhelyezkedtünk, elindította azt – Mit nézünk?
-Lilo és Stitch – válaszolt kisgyerek módjára, és minden figyelmét a képernyőre összpontosította. Puszit nyomtam hajába, amiért kedvesen megdorgált, hogy nem nézem a mesét, amiről azt is megtudtam, hogy kiskorában ez volt a kedvence.
***
Ne maradjatok csendben! :)