12.A múlt árnyai

Sziasztok!

Újra jelentkezem a legújabb résszel! :) Először szeretném megköszönni, hogy ennyien olvassátok a blogom, és hogy ennyien komiztok. Nagyon szépen köszönöm. Ti vagytok a legjobb olvasók! <3 Ezért extra hosszú részt hoztam. :D A következő résznél lesz egy kérdésem, és ha sokan válasz érkezik, akkor majd meglátjátok, hogy mi lesz. ;) Zsepiket előkészíteni, ágyban/székben kényelmesen elhelyezkedni, mert kezdődik a sztori folytatása. :D
Jó olvasást hozzá! :)

Az újság kiesett a kezemből. Lassan hátrál kezdtem, s a falba ütköztem. Lecsúsztattam a falmentén, és üveges tekintettel meredtem magam elé. Nem tudtam elhinni, hogy ezt tette egy lány miatt. Ő már nem az a Shane, akit ismerek, mert ő annál erősebb. Miért nem emlékszem semmire? Miért nem voltam mellette, amikor szüksége lett volna rám? Egyáltalán miféle barát vagyok? Bárcsak ott lettem volna, hogy megakadályozzam... Vajon miért tette?
Hirtelen egyet kezet éreztem a vállamon, s az illető felé fordítottam a fejem. Aggódó tekintettel nézett rám, mert nem tudta, hogy mi történt. Egy hang se jött ki a torkomon, hogy elmondjam, helyette a földön heverő újságra mutattam. Lehajolt érte, felvette, majd leült mellém a falhoz. Arcizmai megfeszültek olvasás közben, de egy biztos volt, nagyon ideges. Én is az lennék, ha a magánéletem ennyire kiforgatják. Most valamennyire megtették, de ami Shane-nel történt az jobban izgat annál, minthogy hazugságokat állítanak. Azt viszont nem tudom, hogyan jöttek rá, hogy az eredeti vezetéknevem Cowell, hiszen Simon eddig nem mondta el senkinek.

-A kurva életbe! – szitkozódott, és eldobta az újságot a lehető legmesszebbre tőlünk – Emlékszel valamire?

-Nem.

-Akkor jó – megkönnyebbülten sóhajtott.

-Nem az, Zayn! – förmedtem rá – Nem tudom, hogy mi történt, ahogy azt sem, hogy Shane miért akarta megölni magát! Tudod mennyire megijedtem, mikor reggel melletted ébredtem, és azt sem tudtam, hogy hogyan kerültem haza? Mi van akkor, ha lefeküdtünk? Lefeküdtünk? – kérdeztem idegesen.

-Nem tudom – válaszol. Hogy lehet ennyire halál nyugodt? Mi van ha teherbe esek?

-Cseszd meg, Malik! – dühömben a falba ütők egyet, majd felállok, és faképnél hagyom.

Szobám ajtaját berúgom, s ebbe beleremeg a ház, de hidegen hagy. Szekrényemhez sétálok, és feltépem az ajtaját. Kiveszek belőle néhány darabot, majd a fürdőbe rohanok, mert minél előbb be akarok érni Shane-hez, hogy most mellette legyek, ha este nem voltam.
Gyorsan letusoltam, és magamra kaptam a ruhákat. Táskába bedobáltam a fontosabb irataimat, a pénztárcám és a telefonom, na meg a lakáskulcsot. Őrült módjára kirohantam a házból, s beszálltam a kocsimba. A sebességkorlátot jóval meghaladva hajtok végig az úton. Nem érdekel, ha megbüntet a rendőr, sőt egyenesen leszarom, csak egy cél lebeg a szemem előtt beszélni Shane-nel, és megtudni mindent a tegnap estéről.
Öt perccel később már a kórház parkolójában keresek szabad parkolót, amit azonnal megtalálok. Kipattanok a kocsimból, és sebes léptekkel a recepcióhoz sietek, hogy megtudjam Shane szobáját. A recepciós nő nem épp a legkedvesebb, sőt modora a béka fenekén van. Nagy nehezen sikerül kiszednem belőle a szükséges információkat. A lifthez rohanok, s idegesen dobolok a lábammal, hogy érkezzen már meg a nyolcadik emeletről. Beletelik néhány percbe, mire a földszintre ér. Beszállok, és megnyomom a harmadik emelet gombját.
Amint felértem egyenesen a 307-es szoba felé vettem az irányt. Amikor beléptem egyből megláttam Shane-t. Infúzió a kezében, jobb csuklója bekötve, arca falfehér. Mondhatnám, hogy elszörnyedtem, de nem teszem, mert ettől szörnyűbb dolgot is láttam.
Shane ágya előtt megálltam, és megfogtam a kezét, de ő elhúzta.

-Miért vagy itt? – kérdezte bunkón, s átfordult a másik oldalára.

-Aggódtam érted – kihúztam az ágy alatt lévő széket, s ráültem – Miért tetted?

-Ne tegyél úgy, mintha nem tudnád! Különben is, tegnap elmondtam. Nem tehetek róla, ha kihagy a memóriád.

-Nem emlékszem semmire a tegnapból. Mégis honnan kéne tudnom, hogy ki miatt akartál meghalni? – felemeltem a hangom. Most azt kéne mondania, hogy nyugati, de nem teszi. Haragszik rám? Miért? Mit követtem el ellene?

-Menj el, Lauren! - mondja hidegen, mintha már nem is lennék barátok.

-Nem! – ordítom.

-Lauren, húzz a picsába! – ordít ő is – Nem vagyok rád kíváncsi, úgyhogy emeld meg a kis segged, és takarodj!

Felállok, és kimegyek az ajtón anélkül, hogy visszanéznék. Fájt, hogy ezt mondta, és tette egy lány miatt, akit valószínűleg nem érdemel meg. Mi változott meg köztünk Párizs óta? Nem tudom, de az a valami a barátságunkba kerülhet. Talán már elvesztettem, mint barátot.
Lassan sétálok a kórház folyosóján, hogy minél később kelljen találkozni Séróbáróval. Nekem ebből elegem van! Nem csinálom tovább! Most mindennek véget vetek.

Stephanie:

Már vagy századjára hívom Laurent, de semmi. Voltam náluk is, de ott sem volt. Végső elkeseredésemben Deant hívtam fel.

-Hol van Lauren? – térek a tárgyra.

-Nem tudom – hangja megremegett. Baj van! – Shane beszélt vele utoljára, azóta senki se tudja, hogy hol van.

-Mit mondott neki?

-Semmit, csak elzavarta. Steph, meg kell találnunk, mielőtt őrültséget csinálna! – hangja könyörgő és aggodalommal teli – Lonak ez már sok. Az anyja, az apja, a testvére, James, most meg Shane, és hogy semmire sem emlékszik a tegnapból.

-Tudom – suttogom. Lauren erős lány, de ez már túl sok. Túl sok fájdalom lakozik a szívében, amit senkinek se mondd el. Nem tudom, hogy milyen lehet azokat átélni, de Lot látva mások már rég belepusztultak volna – Megkeresem! – leraktam a telefont, és a keresésére indultam.

Egész Londont bejártam, de semmi. Hol lehet?

***

Lauren:

Egy hét múlva, június 24:

Egy hétig kerültem mindenkit. Nem volt kedvem hozzájuk. Megpróbáltam ezzel eltaszítani őket, de nem ment, mert Dean és Steph rám talált, és hazaráncigáltak. Staphanie elém rakott néhány ruhát, és egy öltözz fellel magamra hagyott.
Kínlódva húztam magamra a darabokat, mert tudtam, hogy Steph babának néz, ha nem teszem meg. Amikor teljesen felöltöztem kimentem, de ő azonnal visszapaterolt a szobába, és megcsinálta a hajam és a sminkem. Majd előhúzott valamit a táskájából, és felém nyújtotta.

-Boldog szülinapot! – elvettem tőle a becsomagolt ajándékot, s kibontottam. Egy könyv volt az Szerelem analfabétáknak címmel.

***

Steph egész nap össze-visszakocsikázott velem a városban, s csak este tízkor volt hajlandó hazavinni. Amikor beléptünk a házba Simon egy tortával közeledett felém, s a majmok a boldog szülinapot énekelték. Legszívesebben hozzájuk vágtam volna a tortámat, csakhogy befejezzék.
-Boldog szülinapot! – mondták egyszerre, majd libasorba álltak ajándékkal a kezükben.

-Bontsd ki – ugrándozott Louis. Komolyan, mint egy nyúl. Elvettem tőle az ajándékát, és kibontottam. Egy répajelmez volt benne, meg egy galamb a szárnya alatt négy répával.

-Kösz, Lou a galambot – mondtam.

-Az Kevin! – visított, majd kitépte a kezemből, és elment répát pucolni. Hát... ö... oké.

Ezután Alex következett. Ő is úgy ugrált, mint Lou, csak annyi különbséggel, hogy neki szerintem vécéznie kellett. Felém nyújtotta az ajándékát, s sürgetett, hogy nyissam ki, amit megtettem. Egy pingvin volt benne.

-Ugye milyen jól? – nézett rám csillogó szemekkel – Felhúzható, lehet hallal etetni, és ruhát is lehet neki varrni. Most olyan öltözetben van, amiben te is.

Kivettem a dobozból és tényleg ugyanazt viselte. Mit kezdjek egy pingvinnel?

-Nekem is kéne ilyen – mosolygott.

-Akkor neked adom – nyújtottam felé a pingvint, de nem akarta elvenni – Nem tudom, hogy kell vele bánni. Legyen ez az ajándékom a szülinapomon.

-Köszi – puszit nyomott az arcomra, és arrébb ment, hogy játszhasson a pingvinnel – Fiúk, mostantól ezen mutatom be a ruháitokat.

-Én is kapok ajándékot? – kérdezte Harry, ki más. Ó,még szép, hogy kap.

-Csukd be a szemed, és csücsöríts – mondtam neki, amit azonnal megtett. Elvettem Simontól a tortát, és Bongyi fejébe nyomtam.

-Olyan gyümölcstorta ízed van – nyalta meg a száját – Tessék! – kezembe adott egy szatyrot. Kivettem belőle a ruhát, és visszadobtam Szoknyapercérnek. Nem lett volna baj, ha a pólón két kéz nem a mellnél lévő részt fogja – Nem tetszik, cicám?

-Nem. Kérsz még egy kis tortát? – kérdeztem, mire kipattantak a szemei – Fincsi, mi? – nevettem. Már hiányzott, hogy bosszantsam Bongyit. Tapsi Hapsi répával a szájában röhögött barátján, és lepacsizott velem.

-Beveszlek a szívatásokba – suttogta a fülembe – Ütős páros leszünk.

-De még mennyire – bólogattam. Ó, reszkess Szoknyapecér, mert többet nem lesz ilyen jó torta a képedben.

Liam következett a sorban, és egy füzetet adott nekem Zayn kézikönyv címmel. Belelapoztam, és mindent leírt Séróbáróról, hogy mikor hogyan kell vele viselkedni. Hát... oké. Akkor tudni fogom, hogy mivel borítsam ki. Kösz Füles.

-Még ez is a tiéd – egy kisebb zacskót nyújtott felém, amiben ékszerek voltak.

-Kösz – halványan elmosolyodtam. Lou odaállt mellém, és megnézte a füzet címét, majd cinkos módjára összenéztünk, és kacsintottunk. Már megvan az első áldozatunk. Holnap megvicceljük.

***

Tizenegyre az egész lakás tele volt emberekkel, akik közül alig ismertem valakit. A zenét Séróbáró szolgáltatta, de én meguntam, ezért az udvaron lévő kis lugashoz mentem. Útközben összefutottam Simonnal, aki egy kis dobozt, és egy levelet adott át.
Lekucorodtam a lugas alá, és felbontottam a levelet. Az írást nem ismertem, de tudtam, hogy anya vagy apa írhatta nekem.

A szülinapi ajándékod személyesen szerettem volna átadni, de ha ezt a levelet olvasod, akkor valami másképp alakult. Sajnálom, hogy most már nem lehettek melletted, de tudd, hogy mindig ott leszek, és vigyázni fogok rád. Bármi történjék mindig is a kicsi Lom leszel.
Nem tudom, hogy szereted-e az ékszert vagy sem, de amikor megláttam, azonnal rád gondoltam. Aznap tudtam meg, hogy terhes vagyok veled. Akkor a világ legboldogabb emberének éreztem magam. Egy ékszer bolt mellett mentem el, amikor megláttam a kirakatban a nyakláncot a fülbevalóval. Bementem a boltba, és megvettem, hogy a tizenkilencedik születésnapodon átadhassam neked. A kis vásárlás után azonnal apádékhoz mentem, hogy elújságoljam nekik, hogy szerintem lányom lesz, s hogy már megvettem neki a tökéletes ajándékot a szülinapjára. Apád első szava a neved volt, Lauren. Annyira megtetszett, hogy már a beceneveken gondolkoztam. Simon, és apád is csatlakozott hozzám, s végül a nagybátyád találta meg a tökéletes becenevet azt, hogy Lo. Különleges volt, akárcsak te, és ezt már a születésed napján tudtam.
Amikor először a kezemben tartottalak már akkor tudtam, hogy rám fogsz hasonlítani. S ha most lázadó rocker vagy, piros csíkokkal a hajadban, akkor a fiatalkori énemre hasonlítasz. Most az lehet minden vágyad, hogy beutazd Európát, és Párizsban csak egy minimális időt tölts el, hiszen mindent utálhatsz, ami a szerelemmel kapcsolatos. Hidd el, én ilyen volt! Féltem szeretni, és senkit se engedtem közel magamhoz, míg apádat meg nem ismertem. Első találkozásunkkor megfogadtam, hogy nem leszek belé szerelmes, de az érzelmek ellen nem tudtam mit tenni, pedig próbáltam. Apád bátyja, Simon hozott össze minket. Mikor megtudtuk, hogy az ő keze van a dologban meg akartuk leckéztetni, ezért összefogtunk ellene, de visszafelé sült el a dolog, és apáddal összezárva töltöttem a hétvégét. Nem szóltam hozzá, hogy továbbra is fenntartsam a látszatot, hogy még mindig utálom. De egy idő után kezdett az agyamra menni a nagy csend, ami körülvett minket. Erőt vettem magamon, és megtörtem a némaságot. Josh, az apád először meglepődött, majd mosolyogni kezdett. Egymás mellé leültünk a kanapén, s beszélgetni kezdtünk. Ő volt az első ember, akinek megnyíltam, és mindent elmondtam, s megosztotta velem, hogy az első találkozásunkkor tudta, hogy az a kemény csaj, aki látott csak álca, és egy menedék mindenféle érzelem elől. És igaza volt. Nem akartam olyan lenni, aki szerelméért mindent felad, sőt szeretni se akartam soha. Inkább elüldöztem az embereket magam mellől. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy ne félj szeretni, Lo! Hiszen a szeretetnél nincs szebb dolog. Azt szeretném, ha boldog lennél. Engedd le az álarcod, ha viselsz, és szeress!
Van még egy fontos dolog, ami jó lenne, ha tudnál. Amikor teherbe estem a húgoddal, az orvos már akkor mondta, hogy nem lesz kockázatmentes a szülés. Előfordulhat, hogy belehalok, de engem nem érdekelt. Apáddal nevet szándékosan nem választottunk a kicsinek, mert azt szerettük volna, ha te nevezed el. Bármilyen nevet is találsz ki neki, biztos vagyok benne, hogy illeni fog hozzá. Ha mégsem élném túl a szülést, akkor ne a húgodat hibáztasd, mert én kértem az orvosokat, ha kettőnk közül választani kell, akkor őt mentsék meg. Te vagy a szemem fénye, Lo. Mindig is szeretni foglak.

Szeretlek, anya

1996.06.25.

Akkor írta a levelet, amikor Tara született, s ő meghalt – gondoltam magamban. Olyan vagyok, mint anya? Simon vagy apa miért nem mesélt soha róla? Vajon neki is voltak hasonló dolgok a múltjában? Vagy csak lázadt? Olyan jó lett volna ismerni...
Kinyitottam a kis dobozt, ami a levél mellett volt. Egy piros szíves nyaklánc volt, hozzá illő nyaklánccal. Kezembe vettem a láncot, és nézegetni kezdtem. Ez az első, s egyben utolsó ajándéka anyának nekem...

-Gondoltam, hogy itt leszel – ült le mellém. Honnan? Nem igaz, hogy mindig a nyomomban van. A bálon, az azt követő reggel, most meg itt. Mintha GPS-t szerelt volna rám, hogy tudja mikor hol vagyok. Meglátta, hogy mivel babrálok a kezemben, s kivette ujjaim közül – Fordulj meg! Felrakom – azt tettem amit kért, hátat fordítottam neki, hajamat oldalra fogtam, majd megéreztem a hideg medált a bőrömön – Kész.

-Kösz – visszafordultam az eredeti helyzetembe.

-Elolvashatom? – érdeklődött. Tétováztam. Nem akarok, hogy erről bárki is tudjon, de már túl régóta szenvedek miatta – Nem muszáj, ha nem akarod.

-Nem, csak... – megakadtam – csak túl mély a seb.

-Beszéltél róla valakivel? – megráztam a fejem – Szeretnél?

-Talán – nem tudom miért, de odaadtam Zaynnek a levelet. Meglepetten nézett rám, de elvette, s elolvasta.

-Akkor írta, amikor... – nem fejezte be, mert közbeszóltam.

-Amikor két éves voltam – hangom megremegett. Éreztem, hogy sírni fogok, de nem adtam meg magam a könnyeknek.

-Sajnálom – kezével átölelte a derekam, s magához húzott. Fejem mellkasára helyeztem, majd puszit lehelt a fejem búbjára – Elmondod, hogy mi történt a szüleiddel?

Nagy levegőt vettem, s majdnem belekezdtem, de nem ment. Miért pont neki akarom elmondani? Alig ismerem, és nagyon hasonlít Jamesre, már csak a szeme is. Miért Őt látom benne? Miért érzem úgy, hogy már rég lerántotta az álarcom?

-Ne félj! – erősebben szorított magához – Nem kell most is keménynek lenned. Tudom, hogy nem olyan vagy. Csak így véded meg magad a csalódásoktól, és a szeretettől.

-Honnan veszed?

-Amikor a reptéren belenéztem a szemedbe, már akkor tudtam, hogy elrejted az igazi éned, s azzal, hogy megvédted Harryt, ezt megerősítetted bennem. Mitől félsz?

-Hogy elveszítem azokat, akiket szeretek úgy, mint a szüleim és a húgom. Régen ezért üldöztem el magamtól őket, de mellettem maradtak. Ezért nem engedek senkit se közel magamhoz. Jamesszel elkövettem ezt a hibát, de azóta óvatosabb vagyok. - ránéztem – Megfogadtam, hogy soha többé senkit se engedek közel magamhoz, s soha többé nem leszek szerelmes.

-Anyukádnak igaza van. Olyan vagy, mint ő ennyi idősen. Ne kövesd el az ő hibáját, mert lehet, hogy túl késő lesz. Ne hagyd , hogy a félelmed a boldogságod útjába álljon – mondta.

-Lehet, de nem tudok túllépni. Még mindig fáj az emlékük.

-Könnyíts rajta azzal, hogy elmondod Steph-nek vagy Deannek vagy akinek akarod, s akkor már csak egy emlék marad, még ha szomorú is.

Igaza van. Nem tarthatom tovább magamban, mert lassan felemészt az egész. Talán neki elmondhatom

-Idehívjam valamelyikőjüket? – kérdezte.

-Nem. Baj lenne, ha neked mondanám el? – félve pillantottam rá. Megrázta a fejét, jelezve, hogy kezdhetem – Anyáról már tudod, hogy meghalt, amikor a húgom született. Régen mindenért Tarat okoltam, hogy miatta nem lehet anyám – elcsuklott a hangom. Így visszagondolva pocsék nővér lehettem. Mentségemre szolgál, hogy csak két éves voltam, de akkor is, vigyáznom kellett volna rá – Sokszor azt kívántam, bárcsak a húgom halt volna meg anya helyett. Ehhez még hozzátartozik, hogy apa minden idejét lekötötte, míg nagyon kicsi volt. Rám alig maradt ideje – könnyen megint a szemembe szöktek, de nem hagytam, hogy lefolyjanak, inkább visszanyeltem.

-Nem lehetett könnyű – szorosabban hozzábújtam, s most nem zavart, hogy valaki ölel, sőt örültem neki. Már hiányzott. Túl sokáig játszottam a vad lányt, akihez senki se érhet hozzá.

-Nem volt az. Amint a húgom négyéves lett, akkor minden visszaállt a normális kerékvágásba. Még mindig haragudtam a húgomra, de megvédtem, és mellette voltam, ha kellett. Egészen hatéves koráig – hatalmas gombóc nőtt a torkomba. Hiszen ezután jött a legrosszabb, amit egy nyolcéves kisgyerek valaha átélhet.

-Nem kell folytatnod – hajamat simogatta. Sokáig elmém legelrejtettebb zugában élt, annak az estének az emléke, de most elmondom neki, és ő lesz az egyetlen, aki tudja, hogy pontosan mi történ azon a napon. Dean csak annyit tud, hogy akkor ő hívta ki a zsarukkal.

-Egy átlagos péntek estének indult. Most is, mint minden pénteken a mozizásból jöttünk haza apával, és a húgommal, Taraval. Nevetve léptünk be a házba. Elsőként rohantam be a szobámba, hogy kihozzam a gitárom, amit apa adott nekem, mikor elkezdett tanítani gitározni. A hátamra akartam felvenni, amikor csörömpölést hallottam, és egy ajtócsapást. Tara rontott be rajta véres kézzel. A pohár, amit ki akart venni elvágta a jobb kezét. Megijedtem, de összeszedtem magam, és lekezeltem a húgom kezét, már amennyire egy nyolcévestől telik. Apához küldtem, hogy nézze meg ő is, hogy jól van bekötve a seb – nagyot nyeltem, mert ezután jött a horrorba illő rész. Légzésem szaggatottá vált, s újra lejátszódott a szemem előtt, hogy mi történt – Egyedül maradtam az emeleten, de nem sokáig, mert Tara után mentem. A nappaliban volt apával, amikor egy idegen betörte az ablakot, és bemászott rajta egy pisztollyal a kezében – Ölelése megint szorosabb lett, mintha ezzel akarná kiverni a fejemből azt a sok rosszat, ami akkor éjjel történt – Rám szegezte a fegyverét, s ott helyben lebénultam. Apa ordított, hogy menjek arrébb, de nem tudtam. A félelem erősebbnek bizonyult. Tara mellém jött, és elkezdett elráncigálni onnan, de akkor eldurrant az első lövés, ami eltalálta őt – eddig bírtam ki sírás nélkül. Megjelent az első könnycsepp a szememben, s tizenegy év elmúltával újra sírtam. Az elsőt több is követte. Zayn próbált csitítani, de csak erősödött a zokogásom. Annyi év fájdalma, amit magamban elrejtettem ezt a percet választotta, hogy kitörtön.

-Sss! Nincs semmi baj! – vigasztalt – Itt vagyok, ne sírj!

-T-tara – alig jött ki hang a torkomon – ö-összeesett... apa rohant felénk, d-de ő-őt i-is... le-lelőtte – remegtem. A hideg futkosott a hátamon – a-apa mi-minden erejét... összeszedte, é-és... mellém állt, így ő-őt... találta el helyettem a golyó. Annyit még mondott, hogy fussak, de nagyon féltem. Tara rám nézett, és a-azt mo-mo-mondta, hogy szeret, s ho-hogy a világ legjobb nővére vagyok... – könnyeim úgy ömlöttek, mint a záporeső. A húgom, akit évekig utáltam a legjobb nővérnek tartott, de én mégis szemét voltam vele – a kezén lévő karkötőt levette, és nekem adta, hogy mindig emlékezzek rá – a halálfejes kendős karkötőmhöz nyúltam.

-Ez az? – mutatott rá. Bólintottam.

-Még mindig ott álltam mellettük, s láttam, ahogyan meghalnak. A betörő kacagott, és újra engem szemelt ki. Rá-ránéztem a húgomra, és futni kezdtem, de alig tettem meg pár lépést, amikor el-elkapott... hátulról átölelt, é-és a... a... fe-fejemhez tette a pisztolyt. Felhúzta a fegyvert,és lőni készült, amikor a rendőrök bejöttek. Kiszabadítottak a karmaiból, és akkor Dean futott oda hozzám, s akkor megígérte, hogy mindentől megvéd – akkor lettünk legjobb barátok. Addig ellenségek voltunk, s mindent megtettünk, hogy a másikat bosszantsuk, de vége lett a harcunknak – Ezután hónapokig vagy évekig rémálmaim voltak miatta. Simon vett magához, mert ő volt az egyetlen elő rokonom. Vezetéknevem Westre változtattam anya után, és azóta Lauren Cowell nem létezik.

Elmondtam valakinek, és kicsit megkönnyebbültem.

-Sajnálom – elengedett, és letörölte az összes könnyem – Lo – suttogta. Most szólított először a becenevemen – Mostantól itt leszek, és vigyázok rád!

-Köszönöm, Szépfiú.

-Hol marad a Séróbáró? – kérdezte meglepetten.

-Úgy becenevet akartál, nem?

-De – halványan elmosolyodott, felállt, s engem is felsegített – Gyere! Még nem kaptad meg az ajándékod.

Megfogta a kezem, és húzni kezdett valahova. Amikor kiléptünk a ház kerítésein, az autója felé vette az irányt. Kinyitotta az egyik ajtót, és egy kis dobozt vett ki, amin lyukak voltak. Felém nyújtotta, és elvettem tőle. Megfordult a fejemben, hogy megrázom, de nem tettem, mert halk nyüszítést hallottam. Letettem a földre a doboz, letérdepelek mellé, s feltéptem a tetejét. Egy kiskutya volt benne.

-Zayn én... – döbbenten néztem rá – nem fogadhatom el.

-Mi lesz a neve? – figyelmen kívül hagyta előző mondatom, s leguggolt mellém.

-Dömper – mondtam. Felnevetett, hogy milyen hülye nevet találtam ki neki, de nem érdekelt. Ő lesz az én Dömperem.

***

Ne maradjatok csendben! :)